Mi a megbecsülés?

Szó-lélek-közelítés 61.

„A nagy: csupa kicsiny; a sok: csupa kevés.
Gyűlöletre feleljen megbecsülés.”

(Lao-ce: Tao Te King – Az Út és Erény könyve)

A megbecsülés képessége egy fontos erény, amely arra tesz készségessé, hogy a megismert jót belsőleg a neki járó fokon értékeljük, és külsőleg a megfelelő módon fejezzük ki tiszteletünket. Az igazságosságnak részeleme, a szeretettel társul; ellentéte a megvetés és a megbecstelenítés. Sajátos alapja az értéktudat, mely az emberben a becsület, Istenben a legfőbb jó, az anyagvilágban a teremtés céljának, rendeltetésének való megfelelésen alapul. Többnyire mentális fölismeréssel kezdődik, mellyel jónak ítélünk valamit, és ennek megfelelően beszélünk róla, birtokoljuk és bánunk vele. Az ember megbecsülésének tárgya az istenképiségből fakadó személyi méltóság; a keresztény embernek pedig az istengyermekség, a Krisztushoz tartozás. A Szentírás szerint a legnagyobb megbecsülést, amit az ember kaphat, a létével kapta a teremtésben: Isten a képmásának teremtette őt, és minden más teremtett dolgot őrá bízott. „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptátok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok. Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róma 8:14-16). Sőt, az elbukott ember ismét és ismét lehetőséget kap Istentől az újrakezdéshez, Isten visszaadja az elvesztett megbecsülést. A Szentlélek különböző kegyelmi ajándékai egymás megbecsülésére, komolyanvételére és engedelmességre késztetnek, ezt tükrözik a szó szinonimái is: alázat, hódolat, elismerés, nagyrabecsülés, renomé, respektus, tekintély, tisztelet, illetve cselekvő formáiban: becsben tart, elismer, értékel, felnéz rá, megbecsül, meghajol előtte, méltányol, méltat, nagyra tart, respektál, sokra tart, tisztel (Kiss Gábor, főszerk. Magyar szókincstár. Tinta Könyvkiadó, 2017).

Az anyagi dolgok megbecsülésének alapja, hogy azok is Isten alkotásai. Isten jónak, az ember szolgálatára és üdvössége érdekében teremtette a dolgokat. E tekintetben bármely dolog megbecsülésének fokát az határozza meg, mennyire szolgálja az ember üdvösségét. Hozzájuk való viszonyulásunk mutatkozik meg tisztességes kezelésükben, mint a tisztaság, a pazarlás kerülése, a rendeltetésszerű használat. „Minden pillanat az eljövendő percek szülőanyja. A pillanathoz való hozzáállása dönti el, milyenné formálja a következő perceket, napokat, hónapokat, s az, hogy mennyire becsüli meg, amit a kezében tart” (R. Lawson).

Hokuszai: Önportré

Az összetartó család érzelmi klímáját a melegség, a bizalom, a nyílt, szabad kommunikáció, a kevés konfliktus és a kölcsönös támogatás és megbecsülés jellemzi. A szülői-gyermeki összetartó megbecsülés fölkészíti a gyermekeket a világ veszélyeivel szembeni aktív, rugalmas védelemre. Még az egyszerű kis eltávozások idején is azt mondja a szülő: légy jó, becsüld meg magad. Ugyanakkor Sütő Andrással szólva „önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött”, ahogyan a közmondás is rögzíti már századok óta: Árnyékáért becsüljük a vén fát (Bárdosi Vilmos: Nincsen rózsa tövis nélkül. Tinta Könyvkiadó, 2019). A családi közösségben tanuljuk a megbecsülés iránti szükségletek milyenségét: az első az önmegbecsülés, mely a feladatok teljesítéséből, a kompetenciaérzésből fakad. A második típusa a környezet részéről nyújtott figyelemre, illetve elismerésre vonatkozik. Megismerjük mind magunk, mind mások jó és rossz tulajdonságait, tudomásul vesszük ezeket, és ez nem zavar abban, hogy megbecsülésünket kifejezésre juttassuk – ez a tapasztalat bármely közösségi létben is alapszükséglet.

Magyar becsületrend

Ahogyan az a csoport megbecsülése is, legyen az kisebb-nagyobb, szűkebb-tágabb közösség. Janus Pannonius epigrammájának is központi gondolata, önnön alkotó erejének fundamentuma: „Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám / Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!”

Mindannyiunkban fölvetődhet: Vajon én megbecsült vagyok-e? Mások becsülnek-e, mert valamiben kiemelkedem? Megbecsült tagja vagyok-e a társadalomnak? – hangzott régen. Eltöprenghetünk Csokonai Vitéz Mihállyal: „Más a hibában torkig ül, / Mégis darál felőlem; / Bár engem a jámbor becsül, / Csijést teszen felőlem.” Ugyanakkor tudatosítanunk kell, „Hiába neheztelünk megszólóinkra, ha a megszólásra okot adunk nekik” (Szent Jeromos; in Kiss Bernadett szerk.: Egyházatyák intelmei. Tinta Könyvkiadó, 2020).

Lehet megbecsülés a munkáért is, azért, amit valaki elvégzett, amivel értéket hozott létre, amit tevékenységével elért, amivel többeknek is hasznára vált. Ma, sajnos, igencsak népszerű lebecsülni valaki eredményeit, bármit eleve adottnak venni a „nekem jár” attitűdjével. No meg, nem becsülni a másik személyét, inkább alázni – lealázni, így fejezik ki, azonosan a legyőzéssel. Csakhogy ettől nem teljesebbek, hanem szegényebbek leszünk.

Egy bizonyos kor után egy emberben már a kort is becsülhetjük, az évei számát, az élet értékét önmagában.

L. Cranach: Lót és lányai (részlet)

Ugyanígy közösségünk múltját is becsülnünk szükséges, s ennek formát is adni hagyományok ápolásával, megtartásával, továbbadásával, őrzésével. „Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli a múltját, nézd meg a temetőit” – figyelmeztet Széchenyi István.

Czeizel Endre újabb irányba szélesíti e kört: „Aki a halálból tért vissza, az minden napot meg tud becsülni.” Igen, egy-egy súlyos betegség, megpróbáltatás után megváltozik az értékszemléletünk, becsülésünk tárgyai, alanyai megsokasodnak. Kiss Ferenc gondolatai továbbvisznek: „Én Isten kegyelméből nagy gyönyörűséggel kutathatok két világban, mert ha valaki nagyra becsüli a fizikai és kémiai észleleteket, becsülje nagyra a lelki téren tett tapasztalatokat is. Ha valaki sokra becsüli testét és a lelki élet tüneményeit, gondolja meg, hogy földi életünk egészét tekintve, a vezető szerepet ebben is a lelkiek-szellemiek játsszák, mert testi életünk irányítása kétség nélkül belső emberünktől függ. A természettudomány határán túl egy másik, hasonlóan nagy világ kezdődik, ahol a mikroszkóp lencséivel vagy műszerekkel nem boldogulunk, ott a hit szemei vezetnek az isteni kijelentések fényében. Ez a két világ szomszédja egymásnak.”

Az embernek önmagát úgy is becsülnie kell, mint Isten templomát, a fő parancsnak megfelelően: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Máté 22,39). A keresztény lelkiségben így juthatunk az isteni terv megbecsüléséhez, az ember számára erkölcsi feladat, hogy életével ezt kiérdemelje. Ha azonban erre nem az üdvösség szempontjai szerint figyel, az könnyen vezet hamissághoz, nem Krisztus megbecsülésében létezéshez. A II. vatikáni zsinat jóváhagyta az elvet, miszerint az emberi tevékenység megbecsülésének és méltóságának alapja, hogy folytathatja Isten művét a teremtés tervében való részvétellel. Az emberiség becsülhető győzelmei így lehetnek Isten nagyságának jelei.

Sümeginé dr. Tóth Piroska

A Szó-lélek-közelítés sorozatban korábban megjelent: