„A nap süt, de ahhoz, hogy megpillantsd, neked kell felé fordulnod. Ehhez hasonlóan az egyéni erőfeszítésre ugyanúgy szükség van, mint a kegyelemre.” (Srí Ramana Maharishi)

„Egyedül azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik, aki vitézül tör előre, aki újra meg újra téved és hibázik, mert a tévedések és hibák minden erőfeszítés velejárói, aki síkra száll a nemes ügyért, aki szerencsés esetben végül megízlelheti a diadal gyümölcseit, s ha derekas teljesítménye dacára végül mégsem arat sikert, legalább tudja, hogy soha nem kell osztoznia a bátortalanokkal és hidegszívűekkel, akik nem ismernek sem győzelmet, sem vereséget.” Theodore Roosevelt összefoglaló gondolatai az erőfeszítést több szempontból járják körül, mintegy immanensen utalva a rokon jelentésű latin virtus és a görög herosz szavak tartalmaira. Egy sűrített közlésben is ott van vállalásainkban, értékképzőnek vélt cselekedeteinkben, szinte ars poeticaként: „soha ne add föl!”

Sok-sok évvel ezelőtt a híres angol szónok és államférfi, Winston Churchill beszédet mondott Anglia egyik elit fiúiskolájában. A diákok és a tanárok egyaránt nagy lelkesedéssel várták beszédét. Erről társalogtak az osztálytermekben, a csarnokokban és a sportpályákon is. Az izgatottság a jeles napon, Churchill érkezésekor azonnal a tetőfokára hágott. Miután súlyos léptekkel az emelvényhez lépett, a hírek szerint mozdulatlanul megállt és csöndben, átható, szúrós tekintettel végigpásztázta hallgatóságát. Beszédét eleinte meglehetősen lassan kezdte, majd szinte mennydörgésszerű crescendóig építkezve kiáltotta a következő szavakat, melyek világhírűvé váltak: „Soha ne add fel, soha, soha, soha, soha ne add fel!” Mi is megérthetjük ezt az alapvető igazságot az életről: nem érhetünk célt, ha hamar, erőfeszítés nélkül, könnyen lemondunk.

Picasso: Vasaló nő

A sikerhez vezető ösvény gyakran túl közel esik a vereség útjához. Különösen igaz ez a keresztény életben. Sátánnak az a célja, hogy feladjuk, hogy meghátráljunk, és végül föltett kézzel keserű vereséget szenvedjünk. Jézus viszont hangsúlyozza a kitartás fontosságát: „aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül” (Máté 24,13).

A „négy helyes erőfeszítés” (szanszkritul szamjak-pradhana) a megvilágosodáshoz vezető buddhista ösvény szerves része. Arra buzdít, hogy a gyakorló lecsökkentse az ártó mentális tulajdonságokat, és táplálja a hasznosakat. Az ehhez szükséges magatartás az önuralom az érzékszervek fölött; a szennyező lételemek elhagyása; a lélekemelő tényezők ismerete és a velük való élés, végezetül a helyes, előrevivő gondolkodás és cselekvés közbeni állandó koncentráció megőrzése. Ezzel csöng össze Kurt Tepperwein definíciója, bár ő a tudatosságot hangsúlyozza: „A tudatunk önálló erő. A segítségével befolyásolhatjuk a dolgokat bizonyos mértékig, és ez a mérték folyamatos gyakorlás során állandóan nő. Ha nem tudnánk befolyásolni dolgokat, értelmetlen lenne minden erőfeszítés. Csak tanúk lennénk a Világ című nagy színdarabban”.

Albert Camus bipólusú világunkban jelöli ki az erőfeszítés helyét: „Az ember ott érzi a lelke mélyén a világunknál jobb világ eszméjét. De a jobb világ nem a miénktől eltérő világ, a jobb világ egységes világ. A láz, mely a szétforgácsolt világ fölébe emeli szívünket, az egység vágyából fakad. Nem hitvány menekülés; konok igény bejelentése. Akár vallás, akár bűnözés, minden emberi erőfeszítés ennek az esztelen vágynak engedelmeskedik véső soron, formát igyekszik adni a formátlan életnek”.

E. Degas: Balerina

Dánia 1973 óta szinte minden évben elnyerte a legboldogabb ország címet az OECD fölmérésében. A gondolkodásukban, módszereikben, nevelési elveikben a munkára, a fejlődésre és az erőfeszítésre helyezik a hangsúlyt, „hisznek az erő jó szándékában”. Jól szemlélteti az erőfeszítés létfeltétel mivoltát az orosz közmondás, melyet Balázsi József Attila közöl A sas egyedül repül című kötetében (Tinta Könyvkiadó, 2017): „Isten minden madárnak ad eledelt, de el kell repülniük érte”. A buzgólkodás, az igyekezet, a vesződség, a fáradozás, a bajlódás azt rögzíti bennünk, hogy tenni, továbblépni mindig van lehetőség, meghozza a gyümölcsét. Számos kutatás kimutatta, ha a kitartó cselekvésre és a folyamatra koncentrálunk, vagyis azt hangsúlyozzuk, hogy az ember a munkája által folyamatosan fejlődhet, akkor rugalmas gondolkodás alakul ki, az intelligenciáját nem állandónak, hanem megfelelő erőfeszítésekkel változtathatónak és fejleszthetőnek gondolja. József Attila vallja: „a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem”.

Kudarc esetén is jellemző az ilyen személyiségre, hogy több erőfeszítést fejt ki, és új megoldásokat, módszereket keres és alkalmaz a problémák megoldására.

A mai világ nem mindig arra neveli a következő nemzedéket, hogy találja meg az álmait, és tegye meg érte a kellő erőfeszítéseket. Engedelmeskedőnek inkább: ne gondolkozz, csak hajtsd végre, amit mondanak, és felnőve dolgozz, fogyassz, és a maradék idődben szórakozz. Ezért nem találják az egyensúlyt mozgás, cselekvés, erőkifejtés és nyugalom között. Újra és újra elvétik az arányokat. A kettő úgy találkozik, hogy a Gondviselésbe vetett hit és a személyes erő hatékonyságának tudata megakadályozza, hogy az emberen eluralkodjon a kishitűség, a kétségbeesés, a félelem, amelyek az emelkedésnek leginkább gátat vetnek. Ezek legyőzésében segít a hit, hogy mindennek értelme van, a nap mindig süt, a kegyelem mindig ott van. Az egyéni erőfeszítés: újra és újra a nap felé fordulni, mint a napraforgó, és nap mint nap kitartóan tenni a dolgunkat. Itt a földön az a feladatunk, hogy összekapcsoljuk a szellemit az anyagival, az elképzelést a tettel, mindig tudva, hogy: Crescit sub pondere palma, teher alatt nő a pálma. Valójában az erőfeszítéstől való erkölcsi, lelki, akár anyagi szintű tartózkodás csak letérít utunkról. Márai Sándor azt mondja: „Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban, a terveiben lusta, ez a vízszintes: elodázza elhatározásait, döntéseit a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk. Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.”

Apáczai Csere János a Magyar logikácska című művében már 1654-ben figyelmeztet a tornyosuló nehézségekkel szembeni kitartó erőfeszítés fontosságára: „Ne légyen hát felette igen nehéz, ha munkádnak foganatját mindjárást nem láthatod. Mert az jövendő derekas dolgok nehezen születnek, ellenbe penig az hirtelen virágzók hamar meghervadnak. Nem is lehet derekas dolog, úgy tetszik, az, melyhez fáradság nélkül juthatsz. Qui cupit capit omnia. Aki törekszik, mindent elér. No, tehát, ha mellyedben vagyon még elevenség, ha szívedben a virtusnak csak egy szikrája maradt, távul, távul légyenek minden lágy, könnyű dolgok, keményeket, keményeket keress, tűzön, vízen, kősziklákon, havasokon járj, kelj. Nincsen ez világon oly nagy dolog sohul, kit így tieddé nem tész.”

Apáczai Csere János: Magyar logikácska

A nemes méltóság érzetében cseng össze Apáczai emelkedett erkölcsiségével a legnagyobb magyarnak, Széchenyi Istvánnak a nemzet erőihez szóló fölhívása: „Merjünk nagyok lenni – s valóban nem olyan nehéz –, de legyünk egyszersmind bölcsek is.” (In: Koncsek Krisztián: Idézetvadász III. Tinta Könyvkiadó, 2020.)

Sümeginé dr. Tóth Piroska

A Szó-lélek-közelítés sorozatban korábban megjelent:

1. Mi a felelősség?
2. Mi a bizalom?
3. Mi a mérték?
4. Mi a tisztaság?
5. Mi a hála?
6. Mi a barátság?
7. Mi a zene?
8. Mi a remény?
9. Mi a türelem?
10. Mi a félelem?
11. Mi a fösvénység?
12. Mi a kétely?
13. Világosság
14. Áldás
15. Becsület