Mi a szép?

Szó-lélek-közelítés 23.

„Maga a szépség egyféle, a látható világ sokféle szépsége annak következménye, hogy az egyetlen ősi szépségből milyen mértékben részesedett az adott dolog.” (Platón)

Mintegy 20 évszázad választja el a 'szép' következő két definícióját: „Az emberfeletti lét intenzitását és önnön létünk semmiségét éljük át a szépség vakító fényében. Hasonlóképpen azt is mondhatnánk, hogy valami végső és örök harmónia lobban fel a szépségben, harmónia, amely hirtelen rádöbbent saját világunk nyomorúságára és létünk fájó mulandóságára.” (Hankiss Elemér) „Ékességetek pedig ne a külsőséges [dolgokból] álljon, hanem legyen az a szív rejtett embere a csendes és szelíd szellem romolhatatlan öltözékében; ennek a szellemnek nagy értéke van az Isten szemében” (1Péter 3,3–4). Már e két közelítés is jelzi, a szép életünk minden területén megnyilvánul: tárgykultúrában, testi, szellemi, természeti lehetőségekben, művészeti területen pedig mint esztétikai minőség.

A szép fogalom értelmezése mindig vonzotta a bölcselkedőket, és történelmi koronként, iskolánként, szerzőnként egyaránt eltéréseket mutat. Az ókori görögöknél a szépség fogalma „nemcsak szép dolgokra, alakokra, színekre és hangokra terjedt ki, de szép gondolatokra és szokásokra is”, és összefonódott a valamire való alkalmassággal.

Müron: Diszkobolosz

Platón szerint minden földi dolog szépsége ki van téve az elmúlásnak, e képmások ősképe azonban örök. Szóhasználata szerint a szép és a jó ideája csaknem azonos, ez a kalokagathia. Xenophón funkcionális összegzése máig hat: „minden ott jó és szép, ahol helyénvaló, rossz azonban és rút, ahol helytelen”. Talán innentől indul, hogy az alkotó fantázia szépséges szereplői, a nimfák, a tündérek jóságosak is, emlékezzünk a magyar és ír népmesék alakjaira, a Grimm testvérek mesehőseire, mint Hófehérke, vagy Andersen Rút kiskacsájának történetére. A mai sikerek között ott A szépség és a szörnyeteg vagy a Tolkien alkotta Középfölde tündevilága. Petőfi Sándor esztétikájának mérföldköve is ide kapcsolható: „Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is.”

Visszatérve a fogalom értelmezéseire, a Kr. e. 5. századi szofisták szerint a szépség nem más, mint „ami kellemes a látás vagy a hallás számára”. A sztoikusok is szűkítő definíciót adtak: „szép az, aminek megfelelő arányai és vonzó színe van”. Számos ókori kultúrában saját istensége volt a szépségnek. A görögöknél Aphrodité, Rómában Venus. A skandináv mitológiában Freyja. A férfiszépség képviselője Apollón, Adónisz, Ganümédész. A Bibliában Józsefet és majd Sault a szép termete és arca tette csábossá (1Móz 39,6, 1Sám 9,2; 10,23), ami együtt járt testi és erkölcsi egészségükkel. A bibliai időkben a női szépséget erénynek tartották. A Biblia a női test egészséges, szép működéséről beszél azon az alapelven, hogy amit Isten megteremtett, abban ne vonakodjunk a szépet észrevenni. Jó példája ennek az Énekek éneke.

A későbbi korok az antikvitás fogalmait használták, de kiegészítették őket saját elképzeléseik szerint. A keresztény bölcseletben a szép az isteni tökéletesség megnyilvánulása. Szt. Ágoston a számokkal is kifejezhető szép antik felfogását eleveníti föl. A szépség építőkövei: mérték, alak és rend. A reneszánsz fölfogásában, Leonardo da Vinci nyomán, a műalkotásban megnyilvánuló szép a természet, illetve a világmindenség harmonikus, célszerű elrendezettségét mutatja meg, föltárva a dolgok rejtett szépségét. Az ún. tágabb értelemben vett szépség magába foglalta a morális szépséget is. Általánosan érvényesek azok a szabályok, amik szerint akár ma is vonzónak találunk valakit a különböző kultúrákban. Ilyen kulcs a szimmetria, a harmónia és az aranymetszés.

Az aranymetszés arányai Leonardo da Vinci Mona Lisa című képén

A kínai mondás így sorolja: „A lélek sugárzása / Széppé varázsolja az embert. / Az ember szépsége / Összhangot termet a házban. / Az otthon összhangja / Rendet teremt a hazában. / S ha az országban rend honol / Béke köszönt a világra.”

A tisztán esztétikai szépség-fogalom csak arra vonatkozik, ami esztétikai élményt vált ki, ez a jelentés lett az európai kultúra alapvető szépségfogalma. Néhány európai gondolkodó rokon definíciója: „A szép az, ami jó lévén, kellemes” (Arisztotelész); „Mindaz, ami szép, bármi módon is az, önmagában szép, önmagában teljes: a dicséret nem alkotó része. A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb. Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra” (Marcus Aurelius). „A szép az, ami ragyog, és a megfelelő arányban áll, ami szemléléskor tetszést vált ki” (Aquinói Szt. Tamás); „a szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik” (Kant). Sigmund Freud is kategorikusan állapítja meg: „A szépségnek nincs nyilvánvaló haszna, és nincs is semmiféle nyilvánvaló kulturális szükségessége. De a civilizáció nem tudna meglenni nélküle.”

Kis kitérővel mindehhez a tetszés kategóriáját is értelmezni kell. A külvilághoz kapcsolódás első foka a külső érzékek működése, a látás és hallás. Mi az, ami e két érzéket tetszéssel tölti el? A fény, a forma és a hang összhatása. Azért mondja Szent Tamás: „Ha a szem szép tárgyat, szép színt pillant meg, ha fület szép hang éri, a szerveinkben a kielégítés érzete támad, tetszést érzünk a szemünkben és fülünkben.” Jack Londont idézve: „Bármily kitartóan szedte is szét ízeire a szépséget, hogy felfedezze azokat az elveket, amelyek széppé tesznek valamit, egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy a szépség végül is titok, amelyet sem neki nem sikerült megfejtenie, sem azoknak, akik régebben próbálkoztak meg vele.” Kant nyomán indult el Gadamer, szerinte a természeti és a művészeti szépet mindig a szép egész tengerével kell kiegészíteni, mely az ember erkölcsi realitásában valósul meg. A szép ontológiai funkciója az, hogy „áthidalja az ideális és a valóságos közt tátongó szakadékot. Mivel a műalkotással a világban találkozunk, az egyes műalkotásban pedig egy világgal, a műalkotás nem marad idegen univerzum, melybe időlegesen, egy pillanatra belevarázsoltattunk. Ellenkezőleg: önmagunkat értjük meg benne lépésről lépésre.”

A szép fogalma napjainkban ambivalens. Egyfelől az emberi test szépségének, világunk architektonikus megformálásának, az életterünk tárgyaiban megnyilvánuló szépnek a külső kultusza érvényesül, sőt, akik nem illeszkednek bele a média szuggerálta szépségideálba, könnyen a közösségük szélére kerülhetnek. Ezt a jelentést rögzíti a Dormán Júlia és Kiss Gábor szerkesztette, Tinta Könyvkiadónál 2015-ben és 2020-ban megjelent Tulajdonságszótár: szép, „aki tetszetős külsejével, alakjának kellemes arányaival gyönyörködteti a szemet”. Másfelől már Nietzschének is egyik központi témája volt a szépség, ő viszont azzal érvelt, hogy a szépségvágy megegyezik a hatalomvággyal. Innen ered korunkban a posztmodernizmus szépségellenessége; ma a művészetek jelentős része azzal az igénnyel lép föl, hogy feldúlja, szétrombolja a hagyományos, harmonikus szépségeszményt.

A szép fogalmát évszázadokon át közmondások, szólások sora is több oldalról közelítette: A szépért és jóért messze kell fáradni. Könnyű a szépet szépen lefesteni. Szebb festékje, mint orcája. A szép tavasz is hamar elmúlik. Akár minő szép a virág, idővel elhervad. A rózsa is addig szép, míg fiatal. Nincs oly szép, kiben gáncsot ne leljenek. Nincs se kedvesebb, se rövidebb a szépnél. Ki sok szép szót ad, keveset segít. A majomnak is szép a maga fia. A szép almákban is vannak savanyúk. Szép a rózsa, még se kevély! Ha az égre nézel, rútnak tetszhet a föld.

A legkülönbözőbb jelentésárnyalatokat és grammatikai szerepeket őrzik a népdalokban sorjázó „szépek”: Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok; Elindultam szép hazámból; A menyasszony szép virág / koszorúja gyöngyvirág.

Csontváry Kosztka Tivadar szavaival búcsúzunk a szépség titkaitól: „Kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép fölismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél, s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére. Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az igazat, a szépet s önmagát... Keresi önmagát és az Istenbe vetett bizalmát”.

Csontváry Kosztka Tivadar: Mandulavirágzás