Mi a hazugság?

Szó-lélek-közelítés 39.

„Nem kell mindent, ami igaz, megmondani; de minden, amit mondunk, igaz legyen.” (Immanuel Kant)

Aquinói Szent Tamás elmélyedve dolgozik cellájában. Hirtelen egy fiatal testvér csörtet be: – Mester, ilyen még nem volt! Nézzen csak ki az ablakon, hogy repülnek az ökrök! Szent Tamás odamegy az ablakhoz, és fürkészni kezdi az eget. A hírhozó nevetésben tör ki, és gúnyosan kérdezi: – Atyám, csak nem hitte el, hogy repülnek az ökrök? – Hamarabb elhiszem, fiam, hogy az ökrök repülnek, mint hogy a szerzetesek füllentenek! – volt a nyugodt válasz. Az általános etikai normák szerint is elítélendő a hazugság, hiszen huzamosabb ideig nem tudna fennmaradni az olyan emberi közösség, amelynek tagjai legalább a mindennapi élet alaphelyzeteiben nem bíznak az egymással folytatott kommunikáció hitelességében. A hazugsággal az ember önmagát mérgezi, általános síkon a létezésnek ellentmond: „járj egyenes úton és reménykedj” (Sir 2,6); in: Tégy szert bölcsességre, TINTA Könyvkiadó, 2019.

Azt is mondhatnánk, hogy a morál a ragaszkodás a tökéletes igazsághoz, valósághűség. Az ettől való eltérés a közlésben már őszintétlenség, valótlan állítás, aminek célja a félrevezetés. Többféle változatát ismerhetjük föl az életünkben, a szinonimák itt nem csupán árnyalatnyi-fokozati eltérést, de valamelyes magatartás-, helyzet-, megítélésbeli különbséget is érzékeltetnek. A legenyhébb a tét nélküli füllentés, lódítás. Az elhallgatás során az eltitkolt eseményről, avagy egy-két részletéről egyszerűen csak nem számol be az illető; ha a dolog később kiderül, esetleg már több lesz a lehetőség védekezésre. A „hallgatás – beleegyezés” alapján a hazugságnak teret adunk, ennek változata, ha tettetjük, színleljük az egyetértést. A ráhagyás során hallgatólagosan egyetértünk azzal, amit a másik egy állításunkkal kapcsolatban mond, bár az nem felel meg az igazságnak. A mellébeszélés, puskázás legtöbbször az információhiány titkolására szolgál. A szépítés, a túlzás, a tódítás, a hatásvadászat során az igazság egyes elemei fölnagyítódnak, talán az empátia vagy a tetszés fokozottabb kiváltásáért. A bagatell vagy közhely a hazugságok leghétköznapibb fajtája: „de jól nézel ki!” Torzítás, ámítás, ha a közlés során bár csupán kevéssé, de a hallgató igényéhez igazítjuk a közlést, mint a reklámokban teszik. A blöff, a kamuzás a játékokban rizikóval jár, és gyorsan lelepleződik. A strukturált, mondhatni égbekiáltó hazugságok (Litovkina A. – Farkas E.: A bábeli zűrzavartól a salamoni bölcsességig, TINTA Könyvkiadó, 2019) kemény rosszindulaton, előre eltervezett és kidolgozott taktikán alapulnak, itt említendő a rágalom és a hamisítás számtalan válfaja az anyagi haszonszerzés, ill. a morális felülkerekedés céljából, illetve a megtévesztő magatartás, ezt Kölcsey keményen megítéli: „színlelt nagyságot mutogatni, gyalázatnak tartsd”; hasonló az álszentség, szenteskedés, míg a becsapás, csőbehúzás a negatív befolyás álnok érvényesítése.

Ha a motívum, a cél és a hatás erkölcsileg helyes, akkor a hazugságot sem mindig lehet elítélni. Minthogy a társadalmi életben az erkölcsi konfliktusok elkerülhetetlenek, az erkölcsi tapintatnak gondosan kell az egész tényállást mérlegelni. Ilyen közelítésben beszélhetünk megengedett hazugságról, amikor valaki egy nagyobb baj elhárítása érdekében hazudik, anélkül hogy ezzel másnak kárt okozna.

Veronese: Mózes megtalálása

Alexandriai Kelemen ókori keresztény filozófus szerint a hazugság megengedhető, ha felebarátunk hasznára van. A kegyes hazugságra a másik iránti jó szándék indít. Ide sorolhatjuk az ún. atyai hazugságokat, mint a gyerekeknek szóló mesék a nyusziról, angyalkáról annak érdekében, hogy elbűvöljük őket, és örömüknek magunk is jobban örüljünk. Az igaz-hamis állításpárokat pedig a személyiségföltáró, illetve a tantárgyi tesztekben, valamint a kvíz- és egyéb játékokban általánosan alkalmazzák. Esetleg e csoportba tartozhatnak a vélt vagy valós testi hiányosságok, hibák leplezése, álcázása öltözködéssel, kozmetikumokkal, művi beavatkozásokkal, Adyval szólva ez is „Ékes kövekbe fölburkolt Hazugság”.

A másik csoport a vész- vagy válsághelyzetben született hazugságoké. Ilyenek az ellenségnek szólók, amelyek félrevezetési vagy beismerést kicsikaró célból születnek. Ebben a csoportban említhetők a mundér becsületének védelmében, illetve a közjó érdekében mondott hazugságok is. Jellegzetesek a közéleti álságos közlések, minden politikus, kormányzat és hatalmi tényező él ezzel a típusú megtévesztéssel, amelynek rengeteg módja van, a tét nélküli ígérgetéstől a mások elhallgattatásán, a „csúsztatáson”, a kétértelműségen és a figyelem elterelésén át egészen a szélhámosságig, a kétkulacsosságig. Ezt úgy élik meg, hogy a cél szentesíti az eszközt. Napóleon mondta egy diplomatáról: „Ez az ember közel van ahhoz, hogy nagy államférfi legyen, pompásan hazudik.”

Minden hazugság valamilyen egyensúlymegtartásra törekszik. A legjobb meggyőző erő azonban saját magunkban van. Az öncsalásra való képességünk az, amit a propagandák meglovagolnak. Az önámítás személyiségünk működésének is szerves része. Énünk elhárító mechanizmusokkal védekezik a fenyegető szorongásokkal szemben. Az öncsalások tudatossághoz közeli formái a mentegetőzések. A hazugságainkra való igazoláskeresés az önmagunk felelősségének kisebbítésére is alkalmas eszköz. Sissela Bok írónő írja A hazugság című könyvében: az igazságnak nem a hazugság az ellentéte, hanem a valótlanság; ekképp a hazugság ellentéte az őszinteség.

A vallások a hazugságot bűnnek tekintik: „Utálja az Úr a hamis ajkakat” (Példabeszédek 12,22). „Tartsd mindig eszedben, hogy Isten az igazság Istene” (Szalézi Szent Ferenc). A művészetben alkotói eszköz („költő, hazudj, de rajt ne fogjanak”, „Nem a való hát: annak égi mása lesz, amitől függ az ének varázsa”, „nem, ami rész szerint igaz, olyan kell, mi egészben s mindig az” (Arany János).

Arany János portréja

A mesékben a képzelet szárnyal a vágyteljesítő funkció sikeréért. A bölcselet a lényeg és jelenség taglalásában is érinti: „fecseg a felszín, hallgat a mély”; „az igazat mondd, ne csak a valódit” (József Attila). Az igazság szenvedélye a teremtés tüze.

A hazugság a mindennapi élet része, és bizonyos értelemben szükség is van rá, túlnyomó részben a kényelmet szolgálja, ahogyan a legtöbb cselekvésünk is. A kutatások szerint naponta minimum 10-20 hazugságot mondunk. Problémát valójában akkor okoz, ha tudatos, és szándékosan ártó szándékú a motiváció. A mellébeszélés és az érzelmek színlelése (fabulálás) már kétéves korunk körül kialakul, később fokozódik: a lódítás célja a megfelelési vágy, a kudarckerülés, a büntetés előli menekülés, a szégyentől és a bűntudattól való mentesülés. Jóllehet a közmondás is rögzíti: „a hazugot a föld is, víz is kiveti, és dézsmálni kell a szavát”. A két nem egyforma mennyiségben hazudik, csak másképpen. DePaulo vizsgálatai szerint a nők kínosabban érzik magukat, mint a férfiak, amikor hazudnak, komolyabban is veszik, és gyakori céljuk a másik megkímélése. A férfiakra jellemzőbb az önigazolás, illetve az önző típusú hazugság.

A szakirodalom háromféle hazugot különít el. A „Színész” típusú hazudozóra az érzelmi kontroll, a jó előadókészség és társas kifejezőkészség jellemző. Az „Alkalmazkodó”-félék jó benyomást akarnak kelteni, nyitottak, és nemcsak többet hazudnak az átlagnál, hanem meggyőzőek, és könnyen is megy nekik. A „Manipulátor” jellegű önző hazugságot mond, laza stílusú és magabiztos, de fontos neki az elismerés; ugyanakkor kevésbé felelősségteljes.

A pszichológusok nemcsak poligráffal vagy projektív rajzvizsgálattal leplezik le a hazugságot, hanem a beszéd és a testbeszéd jelzéseit is kutatják, melyek a személyre jellemzőek. Néhány példa: a mosoly csak szájjal történik, a végtagok viszonylagosan merevek, sajáttest-érintés jelentkezik, izzadás, sokszori nyelés, a száj szélének megnedvesítése, szemkontaktus kerülése. Freud ezt így fogalmazta meg: „Ha ajkai némák, beszélnek az ujjai, pórusaiból árad a leleplezés.”

A növényvilágban sem ismeretlen hamisság: számos beporzási stratégiát dolgoztak ki az fennmaradásuk érdekében. Például a tőzegboglár nevű növény virágában csillogó gömböcskék nőnek, mintha nektárcseppek lennének. Az állatvilágban a túlélés érdekében elterjedt módszer az álcázás (kamuflázs): a háttérbe simulás. A mimikri, a támadó vagy undort keltő fajok formájának, színének és szokásainak utánzása is jó példa.

Az élőlények fajfenntartásukért vetik be az álcákat. Az ember számtalan okból, pedig az élhető élet sérül a transzparencia, az áttetszőség, a szó, gondolat és tett egységének hiányában. Közmondássá érlelődött a cicerói mondás: „Mendaci homini ne verum quidem dicenti credere solemus”, azaz „akkor se hisznek a hazugnak, ha igazat mond” (T. Litovkin Anna: Magyar közmondások nagyszótára, TINTA könyvkiadó, 2005, 2010). Nietzschével szólva: „Nem az rendített meg, hogy hazudtál nekem, hanem hogy többé nem hiszek neked.”