Mi az ékesszólás?

Szó-lélek-közelítés 37.

„Az ékesen szólás amaz, az mely az csillagok járásit, az szeleknek fúvásit, az lángok murrogásit, az vizeknek zúgásit, hegyeknek magasságit, az berkeknek árnyékit, az patakok folyásit úgy fejezi ki, mintha szemeid előtt volnának.” (Apáczai Csere János)

„Evvel a resteket meggyorsíthatod, az heréket serényekké teheted, az vakmerőköt visszaránthatod, bűnösöket kárhozatra ítélhetsz, jókat ismét erősen megdicsérhetsz” – folytatódik az idézett, igen jeles enciklopédista, pedagógiai, filozófiai és kálvinista teológiai doktor elmélkedése az 1654-ben kinyomtatott Magyar Logikátska című tankönyvében, amit az akkor 9 éves I. Rákóczi Ferencnek ajánlott.

A Pallas Nagylexikon definíciója szerint az ékesszólás a szóbeli előadás művészete, az a képesség, hogy valaki folyékonyan, szabatosan és hathatósan tudja kifejezni gondolatait, különösen pedig az az adomány, hogy az élőszó szépségével és erejével, vagyis hatalmával mások érzelmeire, akaratára és meggyőződésére elhatározó befolyást tud gyakorolni.

A hindi kultúrában Szaraszvatí a tudás és ékesszólás istennője, Brahmá, a kozmikus rendező hitvesének neve pedig áradás, szent folyam. Vagyis a kozmikus teremtés rendező erejét, magasabb értelmét is képviseli. Mantrája:

„Óh, Szaraszvatí istennő! Óh, áldásosztó, vágyak beteljesítője! Tanulmányaim megkezdése előtt hódolatom ajánlom néked! Kérlek, tégy mindig tökéletessé!”

Az antik felfogás szerint az ékesszólás egyszerre művészet és megtanulható, megtanulandó tudomány; Cicero, a legjelesebb római szónok így vélekedett az Opera Omniában: „A bölcsesség ékesszólás híján keveset használ, viszont az ékesszólás bölcsesség híján sokat árt.”

Bertel Thorvaldsen: Cicero mellszobra

A retorika a szép és jó beszéd művészete, a meggyőzés tudománya, görögül rhétoriké techné; latinul ars oratoria. Már az antikvitásban a szellemi képzés csúcsa volt a szónoklattan összetett ismereteinek elsajátítása. Homérosz hőseinek céljaiban és tetteiben az archaikus kor eszményeit fogalmazta meg: a hősi hírnevet s az ahhoz segítő harci és szónoki tehetséget. A következő századokban is élt ez az ideál, a „testi-lelki kiválóság”, a kalokagathia filozofikusabb eszményének előkészítője. A cselekvés és a szó egységét a klasszikus kor vezetőitől és polgáraitól is megkövetelték. Maga az ékesszólás önálló műfajként is fölvirágzott. A hősi halottak temetése alkalmából már korábban ünnepi szónoklat váltotta fel a siratódalt, s a népgyűlési és bírósági beszédeket is mind tetszetősebb köntösbe burkolták. A Kr. e. V–IV. századi Athénban pedig már az ékesszólás az érvényesülés, a hatalom, a csalás, a vagyonszerzés fegyverévé csiszolódott, mintegy szemléltetve a bölcsességet: „Szava adja el az embert” (in: Bölcs tanácsok. Összeállította: Kiss Gábor és Kiss Bernadett, TINTA Könyvkiadó, 2014, 2020). Szolóntól kezdve Themisztoklészen és Periklészen át öröklődött ez az eszmény, akiknek államférfiúi nagyságához a szónoki remeklés is hozzátartozott. Démoszthenészt pedig, aki legendás akarattal kavicsot a nyelve alatt tartva küzdötte le beszédhibáját és gátlásait, Athén legtehetségesebb logographoszaként és közéleti szónokaként tartották számon. A török kultúra ékesszólói a meddahok, a nyilvános történetmesélők. A Ramadán szent hónapja alatt egy magas székre ültek, hogy mindenki láthassa-hallhassa őket. A meddahtanoncokat mesterek képezték. Intelligenciájuk, memóriájuk, ékesszóló beszédük és mimikájuk meghatározó volt a közéletben. A középkori Európában Dante A nép nyelvén való ékesszólásról c. munkája lényeges lépés volt, majd a szónoklattan az egyetemeken a hét szabad művészet trivium részében kapott helyet a grammatika és a logika mellett.

A magyar történelemben is fontos szerepük volt a jeles szónokoknak, közülük kiemelkedik a barokk korban Pázmány Péter, az ellenreformáció harcos prédikátora. A reformkorban Kölcsey Ferenc a pozsonyi diétán az alsótábla vezérszónoka volt; a szabadságharc idején Kossuth Lajost tettei és szónoklatai együtt emelték a nemzet hősévé. A nóta így szól róla: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…”

Kossuth Cegléden 1848-ban (F. Kollarz)

Szedjük csokorba a jó szónok tulajdonságait: erkölcsileg hiteles, kongruens: azt mondja a száj, amit a szív és az ész diktál; jól felkészült, széles körű tájékozottság jellemzi; találékony, igényes, jó szerkesztő, kiváló a stílusérzéke, jó az emlékezőtehetsége, képes rögtönözni, érzékenyen tud kapcsolatot teremteni a közönséggel, nyitott személyiség, kiváló előadó, hatásos meggyőző erővel bír. Macuó Basó szerint: Akármennyire ékesszóló legyen is versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes – vagyis te és a tárgy különállóak vagytok –, akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat.

A retorika máig fontos terület, az európai gondolkodás folytonosságának hordozója. Babits Mihály szerint az iskolának jut a legfontosabb szerep a retorikai képzésben, mert „minden tantárgy gondolkodni és beszélni tanít”. Az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny a középiskolák tanulói körében igen népszerű, és évtizedek óta Kazinczy Ferenc szellemében szolgálja ezt a célt.

Kazinczy-díj az ékesszólásért

Ma a köznyelvi ékesszólás fogalmába tartozik minden, a nyilvánosságnak szánt érvelő típusú szöveg. A társadalom majd minden színterén megjelenik, hasznosítható és egyben szükséges pl. politika, közélet, jog, vallás, tudomány, oktatás, újságírás, szépirodalom, kereskedelem, reklám, gazdaság stb. területén. Egyirányú kommunikációs forma, melynek célja a hallgatóság értelmi és érzelmi befolyásolása, meggyőzése. Ám igen megfontolandó Aranyszájú Szent János figyelmeztetése: „Minden üres szót, amelyet kiejtünk, a tisztátalan lélek sugalmaz” (Kiss Bernadett: Egyházatyák intelmei, TINTA Könyvkiadó, 2020).

Szoros a retorika és a kommunikációs tényezők összefüggése: tájékoztatás, ismeretközlés: a valóság bemutatása, értelmezése, érzelmi hatás, a cselekvés befolyásolása, a racionális meggyőzés. Petőfi ironizálva mutatja be A helység kalapácsában:

„Vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jókedvű abrakolója,
Így adta bizonyságát
Ékesszólási tehetségének:
„Bort!”
Fölfogta azonnal
A szemérmetes Erzsók
E szónoklat magas értelmét,
S eszközlé annak teljesülését
Nem fontolva haladván.”

Nyilvánvalóan a kommunikációs funkcióknak is működniük kell benne, különösen a kapcsolatteremtés, -tartás és -zárás: a hallgatóság megnyerése és az érdeklődés fenntartása, valamint az esztétikai funkció – a művészi nyelvhasználat, a nyelvi megformáltság, a gyönyörködtetés – is a hatásosság alapja. A Tulajdonságszótár így jellemzi az ékesszólót: „A választékos, művészi erejű beszéd, szónoklás képességével bíró; aranyszájú” (szerk.: Dormán Júlia – Kiss Gábor, TINTA Könyvkiadó, 2015, 2020). Roman Jakobson ehhez társította még az emotív funkciót, ez kifejezi az előadó hozzáállását tárgyához, a konatív funkciót, ami a felszólítást hordozza; míg a metanyelvi funkció ellenőrzi, hogy a felek értik-e egymást.

A szónoki beszéd alapformái: a törvényszéki beszéd (vádló vagy védő); tanácskozó beszéd (politikai rá- vagy lebeszélés), egyházi (szónoklat, prédikáció); alkalmi beszéd (évnyitó, évzáró, ballagás, beszámoló; ünnepi és emlékbeszéd; dicsőítés, székfoglaló, pohárköszöntő stb.). Mint a klasszikus retorika mondta, a szónoknak legjobb a következő kérdésekre válaszolnia: Quis, quid, ubi, quibus auxilius, cur quomodo quando, azaz: Ki s mikor, mit, hol, miért, hogyan és mely eszközök által. Fontos, hogy emellett erkölcsi vezérlő elv legyen a Példabeszédek könyve 17. fejezetének 7. verse: „Balgához nem illik ékesszóló beszéd, még kevésbé nemes szájába hazugság”.

Sümeginé dr. Tóth Piroska

A Szó-lélek-közelítés sorozatban korábban megjelent: