Az embernek javára és örömére válik, ha a másik ember gondolkodásával megismerkedhet.

Önerejéből az ember nem teheti magát sem naggyá, sem boldoggá.

Hogyne hinne magában az, akinek nemcsak természete, de hivatása is, hogy önmaga legyen; és lehet-e elég nagy, elég kiváló az ember?

Örömeink törékeny világát (személyiségünket, otthonunkat, szeretteink körét) a körülmények ellenében kell megteremtenünk.

A jó élet: művészet. Okos, mert nem fél az oktalanságtól; értelmetlen, mert értelme annyiféle, ahányan élik.

A halállal zsúfolt színpad embervoltunk eredendő szégyenét tárja elénk. S egyben megkülönböztetett dicsőségét is, mert egyedül az embernek adatik meg, hogy tudatában legyen halandóságának.

A legkülönb ember is halandó. Sőt, pótolható, fölcserélhető, behelyettesíthető.

Minden tudomány legfőbb tudnivalója abban keresendő, amit megtudni nem lehet.

Az ember számára csak a halálon át vezet út az áhított halhatatlanságba; vagyis emberi minőségben odajutni csak az lehet képes, aki már életében meghal, s így a halálban is él.

volt – nincs. volt, ami nincs?  
múltja kimúlt. múlik időd.  
letűnt, megroggyant, lekopott mind, aki élt…

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. február.

Bizonyára olvasóink is felfigyeltek már arra, hogy a nem túlságosan gyakori s ezáltal kevésbé ismert, többnyire idegen eredetű szavak közül jó néhányat hajlamosak vagyunk rendszeresen hibásan, eltorzított formában használni, leginkább azért, mert másoktól is nemegyszer így halljuk őket, s ezért ezek a formák másztak be a fülünkbe. A mindennapi élőbeszédben ezek a torzítások-torzulások inkább csak bocsánatos bűnnek számítanak, mert igen sokan hajlamosak a hadarásra, elnagyolásra, formai átigazításra. A miért-ből a beszédben gyakran lesz mért, sőt mér, az azt mondjá-ból aszongya, sőt, ezek a bizalmas-népies formák stíluselemként a szépirodalomban is gyakran megjelennek. Ilyen nyilvánvaló stílusfestő szándék nélkül azonban írásban, valamint az igényesebb köznyelvben – pl. a rádióban, a tévében, az újságokban, a különféle nyilvános fórumokon – furcsán hatnának, sőt akár ellenérzést keltenének, visszatetszést szülnének. Itt következő kis felsorolásomban néhány elrontott szóalakra hívom fel olvasóink figyelmét. Hátha találnak köztük egy-két olyat is, amelynek téves, „hamis” voltát eddig nem tudatosították magukban! Most itt van rá az alkalom.

Adekvált. Jelentése: ’valaminek, valamilyen közösség szokásainak, érvényes rendjének megfelelő’. Csakhogy hiba van a kréta körül! Noha a szó az ’egyenlővé tesz’ jelentésű latin adaequare igével függ össze, tehát voltaképpen lehetne annak melléknévi igenévi adekvált formája, a helyes alak mégis ez: adekvát, l nélkül. E szó ugyanis nyelvünkben a hasonló értelmű német adäquat átvétele.

Centíroz. Az autószerelő iparban már-már polgárjogot nyert ’a gépkocsi gumiabroncsainak kiegyensúlyozása’ jelentésű centrírozás helyett a centírozás. Csakhogy a centrírozás műveletének az ég világon semmi köze sincs a centi-hez, vagyis a méter századrészét jelentő centiméter bizalmas nyelvi rövidített változatához, ellenben annál több köze van a ’közép, középpont’ értelmű centrum-hoz, annak a származéka. Lehet, hogy az egyszerűbb hangzású centíroz előbb-utóbb legyőzi a másikat, de mivel itt még nem tartunk, én inkább Tótfalusi István 2004-ben megjelent, csaknem ezeroldalas Idegenszó-tárából idézem s ajánlom műszakijaink figyelmébe ezt a rövidke mondatot: „Hibás a nagyon elterjedt centíroz forma!”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. január.

A szűkszavúság, azaz a valamit kevés szóval, röviden is jól elmondani tudás képessége és gyakorlása alapjában véve elismerésre méltó dolog. Legalábbis sokkal jobb, mint ellentéte, a szószaporítás, noha ez utóbbinak bizonyos formái, így a pleonazmus és a tautológia bizonyos esetekben, helyzetekben még stiláris, főleg figyelemfelhívó, nyomósító szerepet is tölthetnek be, s ennek megfelelően stilisztikai kézikönyveink szóalakzatként kezelik s tárgyalják őket. Történetesen az említettek egyikéről, a pleonazmusokról már szóltam is a TINTA blogon („Ne mondj semmit kétszer!”, 2024. 10. 11.), most azonban maradjunk csak a szűkszavúságnál, pontosabban annak ártalmainál!

A szűkszavúság, mint már legelső mondatomban tisztáztuk, önmagában nem ártalmas, amúgy pedig jellegzetesen korunk terméke, a rohanó élettempó következménye, tünete. Ha nem kelt zavart, nem okoz döccenőt a megértésben, bátran el is fogadhatjuk, különösen az élőbeszédben. Miért ne mondhatnám ezt: „Láttam egy remek darabot a Madáchban”, ehelyett: „…a Madách Színházban”? Egy fiatal a barátjának írt SMS-üzeneteit miért ne tölthetné tele olyan egyéni alkotású – vagy akár nemzedéktársai körében már elterjedt – rövidített szóalakokkal, amelyek mibenlétéről egy 20-30 évvel idősebbnek fogalma sincs? Vagy miért ne kérhetnék egy étteremben egy fél deci cseresznyepálinka helyett egyszerűen egy fél cseresznyé-t? A helyzet, a környezet lehetetlenné tesz bármilyen félreértést, ráadásul az efféle rövidült, jelentéssűrűsödéses formákat már az általános nyelvhasználat is hitelesítette.

"Kérek egy fél cseresznyét!"

Az én életem gyötrő nyugtalanságok láncolata volt olyasmikért, amiket, ha elértem, nem voltak arányban az értük szenvedett gyötrelmekkel.

Légy az, kiből árad a nyugalom.
Légy az, kire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet.
S menj oda, hol fázik a szeretet.

Nem az a szerencsétlen, akit annak vélsz, hanem aki magát véli szerencsétlennek.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. december.

Írásom címe talán azt sugallja, hogy különféle mitológiai alakokkal, esetleg nevükkel kapcsolatos kérdésekkel kívánok foglalkozni, ám ez csupán egy része a valóságnak. Arról szólok a következőkben, van-e megfelelő női egyenjogúság nyelvünkben. Csaknem fél évszázaddal ezelőtt egy idén épp száz éve született jeles író és újságíró, Feleki László ezt egy humoros írásában úgy vetette fel, hogy megkérdezte: nyelvünkben van államférfi szó, de vajon micsoda Bandáranájaka asszony, a világ első női vezetője: „Államnő? Államhölgy? Államnéni? Nyelvújítók, előre!”

Szirimávó Bandáranájaka, Srí Lanka egykori kormányzója

Nos, én nem is csupán erre válaszolok, hanem még ennél is szélesebbre tárom a kapukat, legalábbis megpróbálom. Szirimávó Bandáranájaka asszony Srí Lanka kormányzója volt, Angela Merkel pedig – hogy egy hasonló mai példát is mondjak – német kancellár. Vagyis korántsem szükségszerű, hogy minden olyan szónak, amely nyelvünkben férfira utal, legyen nőre utaló változata is. Ha ezt tennénk a nyelvbeli női egyenjogúság feltételévé, megnézhetnénk magunkat, mert nemcsak az államférfi mellett nincs államnő, hanem a közlegény, legénység, egyházfi, hazafi stb. szavaknak sincs közleány, leányság, egyházlány (egyháznő), hazalány stb. párjuk. S mit tennénk az állatvilág egyedeire, csoportjaira utaló olyan szavakkal, amelyek a hímnemű egyed nevét tartalmazzák ugyan, de általános értelműek? A fias tojásból kikelt fióka baromfi ugyan, de korántsem mindig fi! A rókának vagy a tyúknak a kicsinye is rókafi, tyúkfi (legalábbis a régi nyelvben), de ezek sem okvetlenül fiak.

Megjelent: Modern Nyelvoktatás XXX. évfolyam 1–2. szám, 189-193.

 „Quot homines, tot sententiae.”
„Ahány ember, annyi gondolat.”
(Terentius-idézet a Kr. előtti 2. századból)

A következő oldalakon három, egymással a legszorosabb kapcsolatban álló, az Idézetvadász I., Idézetvadász II., illetve Idézetvadász III. címet viselő kötetről írok. A munka szerzője Koncsek Krisztián, aki e trilógiának is nevezhető művel csaknem három évtizednyi gyűjtőmunkája eredményét bocsájtja az olvasók rendelkezésére. Született a könyveknek egy reprezentatív, a három kötet anyagát egyetlen műben hozó kiadása is, Egyetemes gondolattár – 25 évszázad bölcsességei címmel, amelyről a kiadó honlapján olvashatunk. Hasonlóan az itt ismertetendő kötetekhez, az a változat is 2020-ban jelent meg. A különálló köteteket a kiadó 66-os, 67-es és 68-as sorszámmal Az ékesszólás kiskönyvtára sorozat darabjaiként adta ki.

Egy-egy találó idézettel, szállóigével megismerkedve bizonyára többekben felmerülhet a gondolat, hogy – amennyiben nem magyar szerzőkről van szó –, milyen jó is lenne ezt a mondást eredetiben is megismerni! Esetleg (bármelyikük kapcsán) ismerni a történetét, többet tudni szerzőjéről, a szállóige felbukkanásának körülményeiről. A hozzájuk kapcsolt kultúrtörténeti vonatkozások gazdagságát talán említeni sem kell.

Ráadásul ez alkalommal csaknem nyolcszáz, eredetileg valamilyen idegen nyelven született mondás, szállóige esetében nyílik lehetőségünk a magyar fordításoknak az eredeti mondatokkal, szavakkal való összevetésére, és sok esetben keletkezésük története is kirajzolódik.

Uram, fölékesítettél e földi téreken.
S mindez hiába volt. Elfogytam, mint a hó.
És semmivé lett drága életem.

Feledni vágyom minden múltamat, s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,
Ami még jussom itt.

Oh, szállj meg hát, nagy látomás!
Hadd tudnám meg, mi végre voltam?

Föltettem életem egy lenge levélre,
És én is elmegyek, hová a szél sodor!

Úgyis eltűnünk nyomtalan, s ki veszi számba a falevelek életét?

Nincs vigasz, oh, rég tudom. Mert mindennek, mi él,
A sorsa meg van írva, el kell múlnia.

Oh, tünékeny ez a lét, s nincs benne semmi maradandó!

Megjelent: Modern Nyelvoktatás XXX. évfolyam 1–2. szám, 168-173.

A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Balázsi József Attila Angol elöljárószók kézikönyve című munkája. A szerzővel Kiss Gábor, a kiadó főszerkesztője beszélgetett az írás műhelytitkairól és az angol nyelvről.

Kiss Gábor: Miért írta meg ezt a kézikönyvet?

Balázsi József Attila: Kétnyelvű szótáraink a viszonyszavakat (frissebb terminussal testetlen szófajokat) eléggé mostohán kezelik. Közéjük tartoznak a névelő, kötőszó, tagadószó, névutó – tehát mindazok, amik önállóan nem használatosak. E csoport legnépesebb tagja az angolban az elöljárószó. Használatuk szabályait egyetlen szócikkből aligha lehet elsajátítani. Legtöbbjük tucatnyinál is több konkrét és absztrakt jelentéssel rendelkezik, ezenkívül igevonzatként is gyakori. Következésképp szép számmal vannak szinonimáik is. Pontos használatuk csak tüzetesebb leírásból sajátítható el. Kevés hely jut az elöljárószóknak a nyelvtanokban is. Bár a Kónya–Országh-féle Rendszeres angol nyelvtan, amelyet legelőször megismertem az angol grammatikák gazdag választékából, 28 oldalon át taglalja a prepozíciók jelentéseit (ez a kötet 9%-a), Budai jóval alaposabb és korszerűbb, gyakorlatokat is tartalmazó English Grammarje csupán nyolc oldalt (1,4%) szán a téma bemutatására. Ez adta az ötletet a kötet megírásához.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. november.

Aki a hazai nyelvművelés irodalmát többé-kevésbé ismeri, az tudja, hogy mindig is voltak olyan anyanyelvüket szerető s annak helyes használatát fontosnak tartó emberek, akik merő jó szándékkal ugyan, de mégis ártottak embertársaiknak azzal, hogy olyan nyelvi „szabályokat” hirdettek, terjesztettek, amelyek valójában nem egyebek téves hiedelemnél, babonánál, illetve korábban érvényes, de bizonyos idő eltelte után már túlhaladott s éppen ezért már nem érvényes szabálynál.

 A képzett nyelvészek persze sohasem tartoztak e botcsinálta nyelvvédők közé, hanem éppen ellenkezőleg, igyekeztek is rámutatni a különféle megalapozatlan hibáztatások téves, hibás voltára. Nagy J. Béla, a múlt század középső harmadának jeles nyelvművelője pl. az 1956-ban megjelent, Lőrincze Lajos által szerkesztett, Nyelvművelő című kötetben harmincoldalas tanulmányt tett közzé „Nyelvhelyességi babonák” címmel, megcáfolva benne olyan álszabályokat, mint hogy a magyarban az egyszerű mondat jobb az összetettnél, az összetett mondatok szerkesztésében pedig a magyar nyelv természetével jobban egyezik a mellérendelés, mint az alárendelés. Három évtizeddel később, 1986-ban egy szintén képzett nyelvész, egyúttal szakfordító, Szepesy Gyula „Nyelvi babonák” címmel egy egész kötetet szentelt ennek a témának, nem Nagy J. Bélával vitatkozva, hanem az ő írása óta kialakuló s elterjedőben levő vagy újra fellángoló babonák ellen küzdve. Pl. az ellen a nézet ellen, hogy egy-egy könyvnek nem oldalai és lapjai vannak, hanem lapjai és levelei. Persze, akik a lapjai és levelei mellett álltak ki, nem ok nélkül tették, mivel a régi nyelvben csakugyan az a forma volt járatos. Petőfi pl. még így írt Szeget szeggel című versében: „Lopni jár ő, csókot lopni / Nénihez, / míg anyánk a bibliában / Levelez.” Csakhogy ma már igenis lapozunk a könyvben, nem levelezünk, s nem számozott lapok, hanem számozott oldalak vannak benne. Tudatában kell lennünk annak, hogy mivel a nyelv az azt beszélőkkel együtt örökösen változik, megesik, hogy egy korábban érvényes, helyes megállapítás harminc vagy ötven évvel később már álszabállyá, babonává silányul. (Akár az az én imént tett megállapításom is, hogy ma a könyvben lapozunk, s benne nem lapok, hanem oldalak vannak. Ki tudja, lesznek-e még egyáltalán könyvek?)

Lapozza vagy levelezi a könyvet?

Én nem sokáig
szeretnék élni, hanem
csak jól és szépen.

„Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk.

Attól még, hogy orvos vagy,
beteg is lehetsz.
Attól még, hogy bíró vagy,
bűnös is lehetsz.
Attól még, hogy ember vagy,
boldog is lehetsz.

Nagy pohárból is
lehet kicsit kortyolni.
– Ez is: szabadság!

Szabadság az, ha
megválaszthatom: kitől
és mitől függjek.

Míg szükségem van
rá, hogy szükség legyen rám:
függőben vagyok.

Ne adj igazat.
Neked túl sokba kerül;
nekem meg épp van.