Szép szabadság, óh sehol sincs
E világon oly becses kincs,
mely tenálad nagyobb volna,
vagy tégedet kipótolna.

Lenni vagy nem lenni – kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Kérdés, amelyet, ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek mélyére találok.

Nincsen, aki lelkem vigasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.

Áldott Magánosság, jövel! Ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet.

Itt a halvány holdnak fényén 
Jajgat és sír elpusztult reményén
Egy magános árva szív,
Egy magános árva szív.

A rózsa szép virágszál,  
De tüske szurdal ágán.
Ha mézet ád is a méh,
Fullánkja néha megcsíp.

Nem soká él a halandó,
A jó szerencse múlandó.
Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.

********

Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderül,
S a sok kigondolt menny mind homályba merül.

Látod-e, mely kicsiny itt a föld, fél része vizekkel
Béfoglalva setét zöldes, fél része világos.
S mint félérésű citrom, hintálva tulajdon
Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.
 
Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, mely a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk ilyennek látszik, egynehány ezer apró plántákból öszvecsoportozott erdőcske, amelynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amelyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség.

Óh, áldott természet! Óh, csak te vagy nékem,
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös földesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
A hajdani idők mostohás keze szőtt.

A szeretet lelke a földet bételi,
S az ember az embert ismét megöleli.

********

Jer, tekintsd meg e virágos kerteket,
Hol bocsát a hold világos színeket, 
Csókjaink közt egybefolyjunk,
új szerelmünkről danoljunk verseket.

Esküszöm; s e szent hitemnek,
Melyet adtam édesemnek,
Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
Kösd le szíved, angyalom.

A hatalmas szerelemnek 
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Két szép szemecskék engemet
Megvigasztalhatnak magok:
Űzzétek el hát éjemet,
Ti, két halandó csillagok!

Csak te is hívedre nézzél, kedvesem,
Csókra új csókot tetézzél szívesen,
Így lehet hűségben lennünk.

********

Ha az embereknek dolgait vizsgálom,
Azt a jó, bölcs, igaz Istent nem találom.

Bódult emberi nem, hát szabad létedre,
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézsmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között,
Ládd-é, már egymástól mind megkülönbözött.

Az enyim, a tied mennyi lármát szüle,
Miolta a mienk nevezet elüle.

Gonosz erkölccsel senki sem született.

Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Ne is félj, óh magyar, talán akkorára                 
Boldogabb nap jön fel reád valahára.
S aki mérget forral hazádnak ellene,
Megveri a magyar seregek Istene.

Mért nem táncol magyart az ánglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.

Akik hajdan jó barátim voltak,    
Még felköltek ellenem.
Üldözőim pártjához hajoltak:
Óh, miket kell érzenem.

Csokonai szobra Komáromban

Nincsen szív az emberekbe;
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe       
Szívem bús panaszait.

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel,
Midőn teremt új dolgokat,
S a semmiből világokat.

Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,
S reményem béborul, és derül kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.

Csillagok közt hordnak éteri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim.
Az ég s a föld között függök utoljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

Mint éji harmat, napjaink lehullnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?
Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
Por vagy, az is leszel.

Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.
Téged szült-é a világ?
Vagy a világot is te szülted éppen,
Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Éljünk vidámon és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ez a régi lírikusok filozófiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség filozófiája.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska