„Mielőtt megszólalnál, gondold végig, hogy amit mondanál, szebb-e, mint a csönd, amit meg akarsz törni.” (Hölderlin)

„Leült a fűbe, és élvezte a holdsugárt, a csend áradását. – A városra nem borul holdfény, csend, az utcák népét nem érdekli a magány. Számára a csend gyötrelem, mert új művet nem terem. Nincs benne cél, erő. Csupán elhulló idő, melyben az ember tervet se sző. A város csendje veszélyt, félelmet rejtő, elmúlást, végsőt sejtető. Meg kell törni hát, le kell győzni, ezért serénykedik olyan lázasan minden városlakó… Folyvást alkot, dicséri művét és magát. Az öntudatlant, a csendtől rettegő teremtőt. Ám akinek látása van, s elméje merengő, nem fél. Keresi a csendet, a holdfényt, a magányt” (Sári László: Az ifjú Lin-csi vándorlásai).

Paál László: Erdő széle

Mi hát a csönd: leküzdendő, fenyegető gyötrelem, avagy egyszerűen természetes szünet a hangok között? Az egyik legszebb fogalmat jelentő szavunk, a lélek ígéretes menedéke?

„A csönd nem csupán a természet hangja, hanem a lélek legbenső szükséglete” (Tatiosz). Az eliramló időben, a folyton változó napi jelenségek kavargásában hiányolunk valami változatlant, szükségünk van valamely állandóság nyújtotta biztonságérzetre, például a meditatív életünkben tapasztalható belső csönd békességére, amely csak úgy teremthető meg, ha az elme ugrándozó gondolathalmaza már nem az urunk, hanem az eszközünk. „Csakis a csendesség fordítja az elmét a hit és az odaadás irányába. A csendesség tesz képessé a szellemi örömök élvezetére és teszi az elmét szilárddá” (XIV. dalai láma). Mindenkiben fölébredhet egyszer a sóvárgás, hogy fölismerje és megismerje ezt a másik létező világot, hiszen sejtésünk van arról, hogy ebből szakadtunk ki, és ide térünk vissza: „Minő mennyei csendesség lelke lebeg körültünk” (Berzsenyi: Az est). Ennek a csöndvilágnak útba igazító üzenetei vannak a valódi értékekre, a boldogító önfeledtségre, a szeretettel teljes létezésre. Ez ölelhet át az erdő mélyén tapintható, a barlangok örök időket idéző csöndjében. „Az Úr a csend barátja. A fák, a virágok, a fű csendben nőnek. Nézzetek a csillagokra, a Holdra, a Napra – milyen hangtalanul járják útjukat” (Teréz anya). A festészetben a csendélet műfaja (jóllehet félreértett tükörfordítás e név) olyan festmények csoportja, amelyek különféle módon csoportosított dolgokat ábrázolnak, ezek gyakorta éppen virágok, gyümölcsök. Jeles alkotásai ismertek Pompeitől a németalföldieken át Michelangelóig, Cézanne-ig, nálunk Munkácsy Mihályig, Bogdány Jakabig.

Paul Cezanne: Csendélet

Sajátságos, hogy a csöndről számosan ejtenek szót, hiszen a „csönd”, illetve a „csend” igen sokféle hatásban és életterületen érvényesül. Van nagy csend, álomcsend, lelki csönd, mélységes csend, kolostorcsend, világűr csöndje, abszolút csend, őszi csend, téli csend, szélcsend, cellacsend, sűrű csend, síri csend, halálos csönd, félelmetes csend, vészterhes csend – ahogy a mondás tartja: minden anya tudja, hogy a csendes ház bajt jelent. Lehet vihar előtti és utáni: „A természetben minden változik, keletkezik és elmúlik. A bölcs hangját sem hallod mindig, ahogy a vad vihar sem tombol örökké. A mennydörgést csönd követi, s a sötét nyomán mosolyog a szivárvány” (John Heider). A mélázó Tóth Árpád boldog csendről beszélt – hiszen ő maga csendszerető volt, ez a tulajdonság pedig Dormán Júlia és Kiss Gábor Tulajdonságszótára (Tinta Könyvkiadó, 2015, 2020) szerint békés, nyugalmat kedvelő. A természetbe feledkező Áprily Lajos azt írta, hogy zúgott a csend, megnőtt a csend, hallani meséjét a mulandóságról. Az elmélkedő-szóbűvölő Babits Mihály vallomásába szövi bele, a csönd és a csend alakot egyaránt alkalmazva:

„Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem! (Szerelmes vers)

A nyugtalan, űzött Ady Endre Jó Csönd-hercege viszont félelmetes látomás: „Oh, jaj nekem, ha elnémulnék”. A fehér csönd versében is riadalmas: „Karollak, vonlak, s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel”. Juhász Ferenc életérzése éppen ellentétes A csönd virága áhítatos életképében:

„egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra
ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra
ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őzsutája
kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága”.

Áprily otthonának csendje békét és megnyugvást hozó: „Jó Csönd herceg? Nem herceg itt a csend, Patakparton ülő tündérleány” (A völgyünk csendje). Tóth Árpádnak magány, sors érlelte bánat:

„Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban. Húrjai elpattantak” (Isten törött csellója, hallgatok).

Thomas Merton A csend szava című művében szintén ellentéteiben közelíti: „Kell legyen a napnak olyan része, amikor a tervező ember megfeledkezik a terveiről, és úgy tesz, mintha egyáltalán nem volnának tervei. Kell legyen a napnak olyan része is, amikor a beszédre vállalkozó ember néma csöndben marad. Értelme nem formál újabb mondatokat, s csak azt kérdezi magától: mit is jelentett mindaz, amit eddig mondott? A csendben megtanuljuk a dolgok közti különbséget.”

Brancusi: A hallgatás asztala

A csöndet erősíti föl az ellentétek sorjázása – szemezgetve a Temesi Viola szerkesztette Magyar ellentétszótárból (Tinta Könyvkiadó, 2012, 2018): „égiháború, hajcihő, hang, lárma, nesz, ribillió, ricsaj, robaj, zaj, zúgás, zsinat, zsivaj”. A többféle jelentéssík a mindennapi zajongást tükröző összetett szavakba kapcsolódó hangsorként is képszerűen, élesen rajzolódik ki. Például a „csendháborítás-csendzavarás”, amire a „csendrendelet” válaszol. Sőt, az idők során az ennek betartatására rendelt személy, a „csendbiztos”, majd a „csendőr” az élet számos területének törvényes rendjéért is felelőssé vált. „Ó csend, világ jótevője, hányszor feszítenek keresztre naponta!” – sóhajt föl Képes Géza. Morális ellentétre világít rá Stevenson aforizmája: „A legkegyetlenebb hazugságot sokszor a hallgatás fejezi ki”. A mi közmondásunkkal cseng össze – „hallgattál volna, bölcs maradtál volna” – Abraham Lincoln elméncsége: „Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják, buták vagyunk; mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni e felől.”

Újabb kori jelentésréteget alkot a „csendestárs”, a vállalkozásban a nem hivatalos, de igen fontos résztvevő. A közös időtöltéseknek, táboroknak, üdülőprogramoknak, gyógyító célú együttléteknek pedig nélkülözhetetlen eleme a „csendes pihenő, a csendes foglalkozás”, a jóga világában a „mauna”. Erdős Attila – Kiss Gábor Vallási szavak kisszótára című összeállítása (Tinta Könyvkiadó, 2016) adja közre a „csendes napok” fogalmát: „(Protestáns iskolákban, illetve régebben egyéb tanintézetekben is protestánsok számára) vallásos tárgyú előadásokra, áhítatra, elmélkedésekre szánt napok”. Nyelvünk játékossága is megnyilvánul abban, hogy a hangutánzó kedves szavaink, mint a cseng, csöngés, csendül látszólag közeli hangalakúak a csenddel. Ez a kettősség is ott vibrál Fodor Ákos gondolataiban:

„a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng szíved…
a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásimulsz,
s vele tart szíved” (Sose bánd).

Tömör szentenciát fogalmazott a csend – és életünk – lényegéről a Széchenyi István, a legnagyobb magyar:

„Az ember élete két részből áll. Az elsőben remélünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog életre”.

Sümeginé dr. Tóth Piroska

A Szó-lélek-közelítés sorozatban korábban megjelent:

1. Mi a felelősség?
2. Mi a bizalom?
3. Mi a mérték?
4. Mi a tisztaság?
5. Mi a hála?
6. Mi a barátság?
7. Mi a zene?
8. Mi a remény?
9. Mi a türelem?
10. Mi a félelem?
11. Mi a fösvénység?
12. Mi a kétely?
13. Világosság
14. Áldás
15. Becsület
16. Erőfeszítés
17. Szégyen
18. Mi a kötelesség?
19. Mi a bűn?
20. A szív
21. A végtelen
22. A jelenben élni
23. Mi a szép?
24. Mi az irigység?
25. Mi a megváltás?