Mi a kritika?

Szó-lélek-közelítés 52.

„Egymást többé ne kárhoztassuk, hanem inkább azt tartsátok, hogy a ti atyátok fiának ne szerezzetek megütközést vagy megbotránkozást.” (Róma 14,13)

Mindenkinek vannak nemszeretem tulajdonságai, nehezen elfogadható késztetései, rejtegetett vágyai. Ezekkel valamit kezdeni kell, mert igen nagy feszültségeket generálhatnak a lélek mélyén. Talán a legegyszerűbb rávetíteni valaki másra mindazt, amit magunkban nem tudunk elfogadni. A projekció egy elhárító mechanizmus. Ennek a tudattalan lelki működésnek a feladata, hogy fenntartsa a pszichés egyensúlyt, megvédje az ént a kínos vagy irreális késztetésektől. Vagyis az ítélkezés valójában mindig saját magunkból ered. Sok esetben rendkívül nagy szeretethiány áll a háttérben. Az ítélkezés valójában el nem fogadás. El nem fogadása magamnak és másoknak, ami viszont ismét a szeretethiány következménye.

Ferenczy Károly: Kettős arckép

Mi is az ítélkezés? Maga a kritika szó görög eredetű, jelentése: valakit valamely hibája vagy fogyatkozása alapján rossznak vélni, erről szándékosan beszélni másoknak is. Túlzott gyakoriságát indokolja, hogy míg mások fölött ítélkezünk ilyen-olyan tulajdonságok, viselkedések, érzések kapcsán, addig mentesülünk a kínzó bűntudat alól; amíg máson köszörüljük a nyelvünket, nem kell szembenéznünk saját, elfogadhatatlannak tartott belső tartalmainkkal. Ameddig a másikra mutogatok, nem kell a saját hasonló vagy azonos gyöngeségeimmel vagy bűneimmel szembesülnöm. Észre sem vesszük, hogy miközben egy ujjunk a másikra irányul, három ujjunk önmagunkra mutat.

Soroljuk csak, milyen okok vezethetnek még arra, hogy ítéletet mondjunk vagy gondoljunk; hogy utat adjunk bíráló, értékelő hajlamunknak (Dormán J. – Kiss G.: Tulajdonságszótár, TINTA Könyvkiadó, 2015, 2020): az emberek különböznek tőlünk, a múltban ilyenek, olyanok voltak, nem kedveljük őket, úgy érezzük, hogy megbántottak, visszautasítottak, avagy inzultáltak bennünket. No és nem értenek velünk egyet, mérgelődünk miattuk, bántani akarjuk őket. Mindez előítéletességhez is vezethet, amit aztán még utódainkra is örökítünk, ahogy már Voltaire figyelmeztetett: „A gyermekeknek az egész világon olyan véleményeket sugallnak, amilyeneket csak akarnak, s előbb, mintsem a gyermek képes volna gondolkozni.”

Az ítélkezésünk számtalanszor rejtett dicsekedés. A másik gyöngeségeit sorolom, és ezzel tulajdonképpen azt mondom, hogy e tekintetben én sokkal különb vagyok, mint ő. Voltaképpen mindig az énképünk, az egónk sérül, mely elkeseredésében, védekezésül csak támadni tud, ehhez megfelelő formának tűnik az ítélkezés, a gáncsoskodás, a leszólás (Tóthfalusi István: Idegen szavak alapszótára, TINTA Könyvkiadó, 2015). A mélyben tehát egyben ítélők és megítéltek vagyunk. Egyazon időben érezzük át a tapasztalás mélységét, fájdalmát vagy messzibbre vivő ígéretességét, így a cél, hogy legyünk képesek tárgyilagosan szemrevételezni magunkat. Merjük megállapítani saját negatív tulajdonságainkat, akárcsak másét is, ám ne azonosuljunk ezzel érzelmileg. Szemléljük, de tudjunk ettől eltávolodni.

Vagyis mindenkinek van elég feladata önmagával, hogy kiteljesedettebb, boldogabb élete lehessen. Weöres Sándor versbe oldotta a tanulságot:

„Ki minek gondol, az vagyok annak,
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz, hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt – saját magadról.”

Érdemes megtanulnunk és gyakorolnunk az elemző kritikai gondolkodást. Voltaképp csírái fölismerhetők a fogalom szinonimasorában, ahogyan a Magyar szókincstár (főszerk.: Kiss Gábor, TINTA Könyvkiadó, 2017) sorolja: értékel, minősít, véleményez, kritizál, megbírál, kifogásol, helytelenít, rosszall, leszól, kiveséz, ledorongol, leránt, lehordostoroz, ócsárol, szapul, csepül, megbélyegez. Mindez a tudatos készségek és tettek összessége, amelyek segítségével megállapíthatjuk, hogy egy nekünk szánt vagy általunk másoknak adott szöveges, hangzó vagy vizuális információ igaz-e, avagy manipulatív tartalmú.

giuseppearcimboldo_iirudolf_habsburg_vertumnus1590_pd.jpg Arcimboldo: II. Rudolf német-római császár arcképe

Az információ, illetve a vélemények, hozzáállások – akár a sajátunk is – józan megítélésén és aktív értékelésén alapszik, hogy a sztereotípiák, berögzült feltételezések, előítéletek milyen hatást gyakorolnak ránk. A módszer fontos elemei, hogy kérdéseket teszünk föl, több szempontot is figyelembe veszünk, mérlegelünk. Ahhoz, hogy ezt megfelelően tehessük, a saját gondolatainkat is módszeresen kell figyelnünk, elemeznünk, hogy valóban pontos, világos, lényeges és logikus-e a konkrét kontextusban. A kritikai gondolkodás, ahogyan a művészi alkotásokat értékelő, nélkülözhetetlen művészetkritika, valamint a tudományos életben is elengedhetetlen bírálatok műfaji változatainak gyökere is, Nyugaton az ókori görögökre, a szókratészi módszerre, Keleten pedig az ókori hindu filozófiai iskolákra vezethető vissza.

Itt szólhatunk a megítélés fogalmáról, ez az igazság és a jó megismerése iránti vágyból fakad, és segíteni akar az intéssel, az építő kritikával, amire a fejlődés érdekében szükség van. E cél hiányában bármely jogos és igaz vélemény is szeretetlen és könyörtelen bíráskodássá válik. A Bibliában olvashatjuk: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a magad szemében ott a gerenda? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát” (Máté 7,1–5). A példázat címzettje a gőgös és önmagát igaznak tartó, képmutató ember, aki mások bűneire nagy hangsúlyt fektet anélkül, hogy a maga vétkeit észrevenné.

Gulácsy Lajos: A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek

Jézus őszinte, alázatos önkritikára és a bűneinkből való megtérésre biztatott. Így válunk alkalmassá arra, hogy segítsünk a testvéreinknek, és ezáltal megemelkedhet saját életminőségünk, önnön magunk megítélése is. A Lukács 6,37-ben írott ige így szól: „Ne ítéljetek és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.” Jézus ebben összeköti az ítélkezés és a kárhoztatás elleni figyelmeztetést, valamint a mások iránti megbocsátó lelkületre való felhívást, ami természetes módon fakad a szeretetből, hiszen aki ítélkezik, akár tudja, akár nem, az ördög kezében lesz eszközzé. Isten őrizzen meg ettől minket! Már csak ezért is tartózkodnunk kell a negatív indulatok vezérelte ítélkezésnek mindenféle formájától. Egyetérthetünk Mario Vargas Llosával: „Az embereket inkább megérteni kell, semmint ítélkezni felettük”, és kérjük Reményik Sándorral:

„Istenem, add, hogy ne ítéljek – Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké,
Istenem, add, hogy ne bíráljak: Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.”

A bíráló magatartás ellentéte a tisztelet, a jó meglátása. Selma Lagerlöff a Krisztus-legendákban így mesélt: megy a Mester és a tizenkét tanítvány a gabonaföldek között, és egyszer csak az út szélén látnak egy elpusztult kutyát. Mindegyik tanítvány tud megjegyzést mondani rá: milyen ronda, szörnyű. Jézus nézi, és azt mondja: milyen szép fehér foga van. Jézus még egy elhullott állatban is fölismer valami szépet. Krisztus bennünk is meglát valami szépet, s azt mondja: ez fog megnövekedni. Keressünk mi is valami szépet mindenkiben, és azt erősítsük benne.

Sümeginé dr. Tóth Piroska

A Szó-lélek-közelítés sorozatban korábban megjelent: