„Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?” (Arany János)

Az irigység (latinul invidia) talán a legalantasabb mindegyik vícium, főbűn közül. Ahogy Pázmány Péter fogalmaz, a hét főbűn közül az egyetlen, mely soha senkinek nem okozott örömöt. Viszont éppen a más örömén érzett fájdalmunk rögtön megjelenik, ha összehasonlítjuk magunkat a másikkal. Az irigy ember magának akarja, amit mások birtokolnak, legyen az jólétük, helyzetük, állásuk vagy hírnevük. Az első égbekiáltó bűn gyökere, hogy „Káin irigy lett a testvérére, Ábelre, és megölte” (in: T. Litovkina Anna – Farkas Edit: A bábeli zűrzavartól a salamoni bölcsességig. Tinta Könyviadó, 2019). Az úgynevezett „pozitív irigykedőkben” mások eredményeinek hatására becsvágy ébredhet. A negatív irigység ezzel szemben veszélyes lehet, hiszen blokkolja érzéseinket és értelmünket, megmérgezi lelkünket. Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott állhatatlanság is, és minden rossz cselekedet: „ahol irigység és civakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van” (Jakab 3,16).

Napjaink – részben az amerikai álom által meghatározott – kultúrájában mind gyakrabban esünk a hét főbűn legfájdalmasabbikának csapdájába. Még Szent II. János Pál is így fohászkodott: „Uram, adj nekem hálás szívet, hogy mindig észrevegyem: több okom van a hálára, mint a panaszra. Ments meg az irigységtől, az elégedetlenségtől.”

A bennünk lévő irigység, ha nem tanuljuk meg kezelni, idővel elhatalmasodik rajtunk. Kezdetben hirtelen és váratlanul jelenik meg, ezt a belső feszültséget két módon próbájuk csökkenteni. Az egyik az önigazolások gyártása. Ezzel vagy a másik fél sikereit próbáljuk leértékelni, vagy saját eredménytelenségünket igyekszünk megmagyarázni. A másik mód a vádaskodás énvédő mechanizmusa, amelynek során az irigyelt személyt minősítjük – többnyire annak háta mögött. „A dicséret aranyozott tokjában néha az irigység tőre rejtőzik” (Friedrich Nietzsche). Erről ad számot a szép, tragikus legenda: Réges-régen a mai Szent Anna-tó helyén egy hegy magasodott, a tetején vár állott. Vele átellenben, a Bálványos-hegyén lévő várban lakott a testvére. Két testvér lakott a két várban, mindkettő kevély, irigy, egymást sem szerették. Egyszer a bálványosi vár ura kockázással nyert egy gyönyörű hintót. Másnap meglátogatta a testvérét, aki dicsérgette a hintót, és megfogadta, hogy ő különb hintót szerez, nem is hat, hanem tizenkét lóval. A várba parancsolta a környék szépeit. A legszebb közülük Anna volt. Őt választotta először a vár ura, majd még tizenegyet, és a hintója elé fogatta őket, ám a lányok meg se bírták mozdítani. Az úr az ostorával rávágott Annára, akinek jajszava fölhangzott a magas egekig. Majd másodszor is, ekkor Anna megátkozta, hogy süllyedjen a föld alá. S abban a pillanatban az ég elfeketedett, és szörnyű mennydörgések között a vár összeomlott. A romok egyre lejjebb süllyedtek, mígnem az egész víz alá került, így alakult ki a Szent Anna-tó.

Pál apostol írta levelében: „irigység, tobzódás és ezekhez hasonlók… akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát”. A keresztény szemlélet szerint világunkban az isteni képmásra teremtett emberek más és más adományokkal rendelkeznek. Az irigység gyökere az a zúgolódó állapot, amikor a lélek elégedetlen vagy a testével, vagy az Istentől kapott talentumokkal. Ez istenkáromló állapot, melyben a lélek szűkmarkúnak gondolja Teremtőjét. Az irigység, a Sátán eme kutyája végzetes bűnhöz vezethet el: még a kegyelmet is irigyeljük másoktól, ez pedig a Szentlélek elleni bűn. Igaz lehetőség ellene az egyszerűségre törekvés és a megnyugvás, Isten erejével úgy és akként látni és szeretni másokat és magunkat is, amilyennek Ő teremtett minket.

Annak ellenére, hogy már a Biblia is rettenetes dolgok sorozatát írja az irigység számlájára (egy példa: „a halál pedig a sátán irigységéből jött a világba” – Bölcs 2,24), az irigységet a főbűnök ma ismert hetes rendjében Nagy Szent Gergely (kb. 540–604) helyezte a kevélység után a második helyre. A mások gyarapodására rossz szemmel tekintő irigyek büntetése Dante Purgatóriumának tizenharmadik énekében az örök vakság:

„Szőringgel voltak fedve, durva ronggyal,
s egyik a másikat támasztva vállal,
támasztotta mindannyit az oromfal;
mint vakok, búcsúban, motyogó szájjal
koldulva állnak… És mint a napfény nem használ a vaknak,
úgy itt az árnyak, kikhez most jutottam,
az ég fényéből egy szikrát se kapnak:
mert mindeniknek levarrva csukottan pillája (s vasfonállal!)”.

Dante bánatosan sóhajtja, s talán vele mi is: „Az én szemem is lesz még itt bevarrva”.

Giovanni Bellini: Purgatórium

Elena Pulcini egy esszéjében kifejti, hogy a tekintetnek sok köze van az irigységhez. Ezt bizonyítja a szó etimológiája is: in-videre azt jelenti, csúnyán, ferdén nézni. Egy ártó tekintetnek hatalma lehet, mondja Bacon, olyan hagyományra utalva ezzel, amely a görögökétől kezdve más népeknél is megtalálható. Gondoljunk csak a „szemmel verés” fogalmára. A gonosz tekintetből indulnak azok a mérgezett sugarak, amelyek a lélek mélységeiben keletkeznek, írja Plutarkhosz. Ez a méreggel átitatott pillantás tükrünk Hieronymus Bosch hét főbűnt ábrázoló tábláján, a madridi Pradóban. Ebben a pillantásban gyűlölettel vegyes nemtetszés tükröződik, szenvedés, amely a másik javait, tulajdonságait, fensőbbségét látva támad bennünk. A Dormán Júlia és Kiss Gábor szerkesztette Tulajdonságszótár (Tinta Könyvkiadó, 2015 és 2020) szerint az ok kettős: „irigy, aki más szerencséjén, sikerén jóllétén bosszankodik, s a javakat inkább magának kívánja. Saját tulajdonát, kedvező helyzetét önzően” félti. Mindez azért, és ez a kulcsa a dolognak, mert a másik javát úgy fogjuk föl, mint támadást a saját identitásunk, saját értékünk, saját fensőbbségünk ellen.

Sőt, Schopenhauer szavaival élve: „Mivel az emberek boldogtalanok, nem tudják elviselni annak a látását, akit boldognak vélnek.” Az emberi lény a másik örömével és javaival összehasonlítva nagyobb keserűséggel érzékeli saját hiányosságait. Kant ragadta meg ezt az aspektust: az irigység szenvedélye nem más, mint „neheztelés, hogy nem vagyunk képesek jólétünket a saját belső értéke alapján felbecsülni, hanem csak a többiek javaival való összehasonlítás alapján”. Ebből fakad, hogy az irigység, bár néha sötét tekintetünk akaratunk ellenére is árulkodik róla, szinte soha nem kerül nyilvánosságra. Az irigység kapcsolati jellegű: ha nyíltan vállaljuk, az azt jelenti, hogy elismerjük kisebbrendűségünket a másikkal szemben. Éppen ezért rejtjük el.

Ha a viszonyítás valóban az emberi létállapot alkotóeleme, akkor elkerülhetetlenül az irigység-e a sorsunk? A válasz egyszerre igen és nem. Nem, mert nem minden összehasonlítás vonja maga után az irigykedést. Az összehasonlítás párosulhat – mint már említettük – a versenyszellemmel, a példakereséssel vagy egyenesen a rokonszenvvel. És igen, hiszen az irigység magja mindig készen áll arra, hogy kicsírázzon. Elsősorban akkor, amikor olyan területről van szó, amely különösen fontos számunkra, mert éppen ez az, amire az identitásunkat építjük. Másodsorban a majdnem azonos lehetőségek birtoklása az, ami megkeseríti az összehasonlítást: a főszakács nem irigyli a balerinát. „A szomszéd kertje mindig zöldebb” – mondja az ismert közmondás is. A nehezen leküzdhető emberi érzés összetettségét rajzolja Szabó Lőrinc: Az irígység erdejében című versében:

Sümeginé dr. Tóth Piroska

A Szó-lélek-közelítés sorozatban korábban megjelent:

1. Mi a felelősség?
2. Mi a bizalom?
3. Mi a mérték?
4. Mi a tisztaság?
5. Mi a hála?
6. Mi a barátság?
7. Mi a zene?
8. Mi a remény?
9. Mi a türelem?
10. Mi a félelem?
11. Mi a fösvénység?
12. Mi a kétely?
13. Világosság
14. Áldás
15. Becsület
16. Erőfeszítés
17. Szégyen
18. Mi a kötelesség?
19. Mi a bűn?
20. A szív
21. A végtelen
22. A jelenben élni
23. Mi a szép?