Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. február.

Éppen három évtizede annak, hogy egy jeles kollégám, Pásztor Emil tanulságos dolgozatot tett közzé a Magyar Nyelvőr című folyóiratban ezzel a címmel: „Hogy is írta Arany János?” A tanulmányból megtudhattuk, hogy Arany Toldijában az évek, évtizedek során az ostoros gyermek-ből ostoros gyerek lett – tehát elmaradt a gyermek szó m hangja –, a néki neki-re módosult, a kémel ige kémlel-re, a csolnak csónak-ra, mégpedig jó néhány helyen, és még hosszasan sorolhatnám a példákat arra, hogy a pontos idézés már akkor sem volt erősségünk.

Most, harminc év elteltével azt kell megállapítanom: a helyzet e téren még tovább romlott. Egyre kevesebben gondolnak arra, hogy ha költőt idéznek, abban az idézetben minden önkényes módosítás (szócsere, szóbetoldás vagy -kihagyás, a szóalak megváltoztatása stb.) hibának számít, hiszen megváltoztat(hat)ja az idézett rész értelmét, hangulatát, ritmusát, stílusértékét. Ezenkívül azt is tapasztalom, hogy az idézők mind gyakrabban tulajdonítanak egy-egy ismert verssort más költőnek, mint akitől valójában származik. Mindezek szemléltetésére mai írásomban olyan, általában közismertnek számító idézeteket, költői alkotásokból vett részleteket gyűjtöttem egybe s mutatok be, amelyek talán meggyőzik olvasóimat arról, hogy erről a kérdésről nem szabad hallgatnunk, sőt – szerintem iskolán belül és kívül egyaránt – tennünk kellene egyet s mást e terjedő jelenség megfékezésére. (Én pl. éppen ezzel a cikkel próbálok valamit tenni.) Pusztán helyesírási eltérésekkel nem foglalkozom, mert azt nem tekintem hibának, ha egy ismert költői idézetet a mindenkori helyesíráshoz igazítunk, tehát pl. a 18–19. századi cz betűk helyett csupán c betűt írunk, amely csak a 20. század elején vált a helyesírási szabályzat által elismert betűvé, vagy a kétjegyű mássalhangzóknak a hangnyújtást jelölő korábbi kétszerezését egyszerűsítjük, tehát pl. a veszszük formát vesszük alakra cseréljük. Az ilyen módosításokat inkább hasznosnak érzem, mivel ezek megkönnyítik a szöveg olvasását. De most már következzenek a példák!

Elsőnek a zavaró szóbetoldásra mutatok be egy példát. Egy országos napilapból idézem a következő részletet: „Az utóbbi fél évszázadban sohasem volt nagyobb szükség az értelmiségre, mint most, amikor a leghallgatagabb (száraz ágon hallgató ajakkal meddig ültök még csüggedt madarak)”.

Remélem, olvasóim közül sokan észrevették vagy legalább megérezték, mi itt a hiba. Az, hogy az újságcikk írója Tompa Mihálynak, a 19. század egyik népszerű költőjének híres allegorikus verséből hibásan idézte a bevezető két sort. Önkényesen beletoldott egy még határozószót, ezzel meghamisítva a költőt, s agyoncsapva a vers ritmusát. Hát szabad így idézni? Hogy olvasóim ne erre a meghamisított változatra emlékezzenek vissza, ide iktatom a versnek („A madár, fiaihoz”) egykor sokat idézett első versszakát, úgy, ahogy Tompa megírta. A sorvégeket ferde vonallal jelzem:

„Száraz ágon, hallgató ajakkal / Meddig ültök, csüggedt madarak? / Nincs talán még elfeledve a dal, / melyre egykor tanítottalak?!”

Tompa Mihály

Másodjára két olyan példát mutatok be, amelynek egyrészt szócsere, másrészt szerzőtévesztés a közös jellemzője. Az első egy kora reggeli rádióműsorból való. Igaz, csupán élőszóban hangzott el, de így is szolgálhat például. Ez hangzott el: „Kölcsönös félelem igazgat bennünket – Radnótival szólva.” Az idézet pontatlan, mert az eredetiben a kölcsönös helyén a fortélyos áll, szerzője pedig nem Radnóti Miklós, hanem szintén jeles, sőt, korszakos költőnk, József Attila. A részlet az ő Hazám című ciklusából való. Hasonlóan „duplahibás” a következő idézet is, amely egyik megyei lapunkból való: „Széchenyi István mondta: »...minden állam támasza és talpköve a tiszta erkölcs«.” Az eredetiben nem minden állam olvasható, hanem minden ország; nem támasza és talpköve, hanem és nélkül: támasza, talpköve; végül pedig nem Széchenyi István mondta ezt, hanem Széchenyinek költő kortársa, a klasszikus időmértékes verselés mestere, Berzsenyi Dániel írta A magyarokhoz című versében, a következő szövegkörnyezetben:

Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész, / Róma ledűl, s rabigába görbed.

Berzsenyi Dániel

Akadnak szómódosítások is. Megvallom, ezeket érzem aránylag kisebb hibáknak, ugyanis a nyelv örökösen változik, s ezzel együtt jár az is, hogy egy-egy szó módosul benne. Gondoljanak olvasóim Petőfi legismertebb, Anyám tyúkja című versének a szóban forgó tyúkot bemutató következő szakaszára: „Itt szaladgál föl és alá, / Még a ládára is fölszáll, / Eszébe jut, kotkodácsol, / S nem verik ki a szobából.” Nem csoda, ha a legtöbben így ismerik, hiszen az újabb kiadású Petőfi-kötetekben már jobbára így olvasható. Pedig jeles költőnk nem így írta, hanem a kotkodácsol helyett ezt az igeformát használta benne: kotkodákol. Mivel azonban ez a változat már nemigen él, a kotkodácsol észrevétlenül kiszorította helyéből a Petőfi versében eredetileg szereplő kotkodákol formát. Mint írásom első bekezdéséből már kiderül, hasonlóan járt Arany is, mivel a Toldi első énekéből gyakran citált két sort legnagyobbrészt így idézik: „Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel, / Mélyen néz a kútba, benne vizet kémlel”, holott Arany az idézett rész utolsó szavaként nem a ’fürkészve, figyelmesen néz valamit, illetve valahova’ jelentésű kémlel szót használta, hanem ennek ugyanilyen értelmű, de a szó közepén l betűt nem tartalmazó kémel formáját. Újabb szótáraink a kémel szót már nem is tartalmazzák.

Petőfi Sándor

Ma már ott tartunk, hogy akik még egyáltalán idéznek verseket, többnyire csak emlékezetből teszik, holott az senkinek sem nyújthat elegendő biztonságot. Jellemzésül egy népszerű hetilap egyik cikkéből idézem Petőfinek Szemfájásomkor című, összesen négysoros kis versét. A cikkíró szerint ez a következő: „Teremtő isten! Szemeimre / A vakságot csak nem küldöd? / Mi lesz belőlem, hogyha többé / Nem látok lányt és pipafüstöt?”

Ez a húsznál is kevesebb szóból álló versike nem kevesebb, mint öt helyen tér el a Petőfi által írt eredetitől. Az eredetiben a Szemeimre kis kezdőbetűs, de ez nem lényeges. Ám ahelyett, hogy „A vakságot csak nem küldöd?”, ez áll: „A vakságot tán csak nem küldöd?”. Az utolsó sor pedig ahelyett, hogy „Nem látok lányt és pipafüstöt?”, így hangzik helyesen: „Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!” Vagyis csak helyett tán csak szükséges, látok helyett láthatok, lányt helyett lyányt, és helyett csupán s, a végére pedig kérdőjel helyett felkiáltójel.

Egy négysoros versben öt hiba? Bár a kukacoskodás nem kenyerem, olvasóimnak azt ajánlom, hogy idézéskor gondoljanak mindig József Attila egyik „címesincs” töredékének következő nagy bölcsességére: „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes.”

Grétsy László