József Attila-breviárium

https://www.tatito.hu/wp-content/uploads/2023/03/jozsef-attila.jpg
József Attila (1905–1937)

Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas költő

„József Attila isten kegyelméből való költő, és nagy fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelynek beváltása – őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni. Ez a most serdülő és még iskoláit járó költő már eddig is sokat és mélyen szenvedett az élettől és emberektől, egyetlen vigasztalása a jótékony és áldott géniusz volt. Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul magasba és mélybe. Kultúránk reménységei közül való, akit nem én, de a múzsa avatott pappá a szépség és igazság magyar templomában.” (Juhász Gyula)

„József Attila költészete forradalmat jelentett a magyar irodalom történetében: az az új szemléletmód, ahogyan verseiben az én-t felépíti, láttatja, összhangban volt Európa és Amerika akkori költészetével. Öröksége sok évtizedre meghatározta a magyar költészet tendenciáit. Ahogy minden igazán nagy alkotó esetében, az övében is azt látjuk, hogy száz évvel születése után legalább annyi újdonságot tud mondani, mint a megelőző évtizedekben.” (Bókay Antal)

József Attila kép-, magatartás- és hangulatskálája, tudjuk, szokatlanul nagy: hol játékos, hol ironikus, hol szenvedő, kínlódó, sértett, tiltakozó, vádoló, kétségbeesett, lázongó, nosztalgikus, áhítatos, boldog, szelíd, elcsendesedő, töprengő, tétova, cinikus, tudatos, harcos – s egy-egy versen belül is gyakran átvált egyik síkról a másikra.” (Hankiss Elemér)

Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy a fűszálon a pici él,
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

A mindenséggel mérd magad!

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal. 

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.          

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek.

********   

Láttam Uram, a hegyeidet,
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.     

Az Isten itt állt a hátam mögött,
s én megkerültem érte a világot.

Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
Gyalog jöttünk, mert siettünk.

Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok

********

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Érted haragszom én, nem ellened,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

Mikor az utcán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Nem tudok járni, s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.   

És beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

Ki szeret, s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
ha már szétesett.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.

********

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét –
aludj el szépen, kis Balázs.

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
           
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve, és okos
fejével biccent, nem remél.

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden,
s nézik, nézik a csillagok.

Annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.  

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd. 

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát,
s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

********

Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.

A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés,
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.     

A mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, és azért szeretik, mert keresik az emberséget.

Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit.

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.          

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem, és szeret.

Dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.   

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!         

Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.      

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.  

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Ember vagyok, így vagyok nevetséges.         

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz, s legszebb a tél
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.

S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Valamikor volt a tett,
abból lett a gyűlölet,
ebből pedig szeretet
s a világnak vége lett.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.       

Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhánkat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska