Aczél Petra: A gondolkodásban, a beszélgetésben vagy beszédben megjelenő zárakat nyitja. Azokat az akadályokat, amelyek elől sokszor inkább visszafordulunk. Például úgy, hogy inkább nem beszélgetünk azokkal, akik más véleményen vannak, más nézetet képviselnek, mint mi. Vagy úgy, hogy ott is megsértődünk, ahol nem rólunk van szó. Az emberi kommunikáció zavartalansága: mese. Szép idea, ami sokszor elaltatja azt az igényünket, hogy fejlesszük. A könyv borítóján lévő kép egyébként egy különleges kulcsot ábrázol: a tollában két emberarc körvonala, felül, a karikában két beszédbuborék látszik – azt sugallva, hogy a kulcsok voltaképpen mi magunk vagyunk.

A. P.: Nem arról van szó, hogy kell, hanem arról, hogy akkor is tesszük, amikor nem tudjuk. A könyv egyik mottója, hogy mindenki érvel. Az is, aki nem tudja, és az is, aki nem tud. A hétköznapi boldogulásunk tele van érveléssel; egymásra való hatással. Érvelni nem csak laboratóriumokban vagy az Országházban szoktak. Érvel az anya, amikor reggel elindítja a családot és aztán a munkahelyén a csapatát irányítja, a gyerek, aki önállóságra törekszik, iskolában vagy vizsgán felel, a közéleti szereplő, aki beszédeket tart és médiavitákban vesz részt, a tanár, aki rábír a gondolkodásra, az orvos, aki rábeszél a leszokásra, az üzletember, aki tárgyal, és a szerző, aki az érvelésről ír könyvet. Az érvelés szerintem nem eszköz, hanem magatartás: a dolgok sokszínűségét meglátó gondolkodás, a másokkal való bátor és sokszor kockázatos találkozások képessége.

A. P.: Ha tanácsadónak is tűnnek az előadásaim, nem azoknak szánom őket. Inkább gondolatébresztő felvetéseknek, közös válaszok megszületését elősegítő kérdéseknek. De a kérdésére válaszolva, az emberiséget nem ismerem, nem tudom, félresiklott-e. Én embereket ismerek, akik már rég rájöttek, hogy a kommunikáció attól, hogy olyan varázslatos szó és mindenre gyógyírként hirdetik, még az egyik legnagyobb problémánk marad. Ez benne a jó is: hogy dolgunk van vele! Amint egyre többet tudunk róla, annál több. Nem lehet nem kommunikálni, így szól a kommunikációtudomány 1967-ben kimondott egyik alapállítása. Ezért hát minden kommunikáció, ami vagyunk. Így, ha a kommunikációról beszélgetünk, tulajdonképpen magunkról szólunk. Szerintem ez a soha nem múló kihívás.

A. P.: Egy brit cég évről évre megjelenteti nemzetközi kutatásból nyert adatait arra vonatkozóan, mennyire sikeresen kommunikálnak a mai üzletemberek és politikusok. Az eredmény több éve lesújtó. Ezt azért mondom, mert szerintem az üzletember nem üzletet köt: az valójában következmény vagy cél. Inkább embereket, ötleteket menedzsel. Kockáztat, irányít, befektet. Látjuk, hogy a legsikeresebb cégek vezetői ma nem egyszerűen dollármilliárdosok, hanem véleményformáló, világalakító tényezők. Hatalmasok, mert az embereket önkéntes csatlakozásra – például vásárlásra, részvételre – képesek bírni. A hamarosan bekövetkező ipari-gazdasági változások, a robotizáció-automatizáció egyébként megítélésem szerint még inkább fel fogja erősíteni azokat a képességeinket, amelyek igazán emberiek. Ilyen a nem algoritmikus kommunikáció, a világot feltáró és a változásokra felkészítő érvelés is.

K. G.: Feljegyzések vannak az ókorból, hogy a hallgatóság felhördült, sőt megtapsolta a szónokot, ha az egy jól sikerült szellemes retorikai fordulattal élt. Az az érzésem, hogy abban a régi korban nemcsak a szónokoknak, hanem a hallgatóknak is komoly retorikai ismereteik voltak. Könyvének talán egyik célja, hogy a ,,hallgatók” érvelési-retorikai-stilisztikai ismereteit gyarapítsa?

A. P.: Igen, ez így van. Nem mindenki áll majd tömegek elé, és tart üzleti vagy közéleti beszédeket. Aki hallgat, az is beszél: gondolkodik, dönt, véleménye alakul ki. A rossz beszélő működése gyakran a hallgató felelőssége. Mert nem tudja megítélni, hogy amit hall, az igaz vagy igazságos-e. Erre pedig érdemes mindenkinek képessé válnia.

A. P.: A fiamat, aki éppen érettségire készült, és a jövőjéről hozott, hoztunk döntéseket. A tanárait, akik néha kedvetlenül tanítják az érvelés mesterségét, ha egyáltalán foglalkozni tudnak vele. A hallgatóimat az egyetemen, akik hasznos tudásra vágynak, olyanra, ami kéznél van. A trénereket, akik érzik, hogy a bevett módszerek megújítására van szükség. Azokat a kollégáimat, akik szívesen használnának új gyakorlatokat. Barátokat, akik több év munka után fejlesztenék magukat, de iskolába nem vágynak már. És az édesanyámat, az ő generációját – akik tudják, mekkora érték, hogy lehet, hogy szabad, és hogy fontos érvelni.
Az érvelés az általános műveltség eleme, nem specifikus hozzáértés. Ez vezérelt, amikor a könyvön dolgoztam. Megtisztelő, ha a könyvet olvasók velem tartanak ennek az állításnak a bizonyításában.