„Ne szóljatok oly kevélyen, oly nagyon kevélyen, szátokból ne jöjjön kérkedő szó, mert mindent tudó Isten az Úr, a ti cselekedeteiteket Ő ítéli meg.” (1Sámuel 2,2)

Heltai Gáspár: A fenyőfáról és a nádszálról (részlet)

„Egy nádszál állt közel egy egyenes, szép magas fenyőfa mellett. És midőn a szél fú vala, ottan té s tova hajladoza a szél után. Mondá a fenyőfa a nádszálnak: Menj tova innét. Nem vagy méltó, hogy mellettem állj. – Miért? – Mert nyughatatlan vagy és állhatatlan, hol amoda, hol imide hajolsz. Lám, én veszteg állok, akármint fújjon a szél. – Én vékony és gyönge vagyok, és nincsen annyi erőm, mint tenéked: ezért kell hajladoznom. – Bezzeg szép és erős vagyok – húzta ki magát a fenyő. Azonközben egy igen nagy szél támada. És a nádszál meghajola. De a fenyőfa akará erejét megmutatni és állhatatos voltát megjelenteni, de a szél mind gyökerestől kiszaggatá a földből, és ledönté a földre.

Értelme: Ezt a fabulát szerzette a bölcs a kevélyek és a nagy akarók ellen, hogy megmutatná, mint járnak azok, kik kevélyek, és nem tudnak senkinek engedni. Gondoljuk csak, hova löttenek el naponként a nagy ember marók, az igen nagy urak, és az egyéb magabírók, bizony, minden dicsőségök a porban fekszik.”

A kevélységről, gőgről mondják: minden emberben annyi gőg van, amennyi az eszéből hiányzik.

Jelképe a műalkotásokban is toposszá vált, ragyogó, színes tollú páva. Bárdosi Vilmos Itt van a kutya elásva! című kötete (TINTA Könyvkiadó, 2018) több mondást is tartalmaz e tárgyban, egy közülük: „Úgy sétál, mint a páva”.

A kevélység a büszkeség elfajulása; míg a büszke ember nagy becset tulajdonít személyes tulajdonságoknak, birtoknak, származásnak, kitüntetésnek, de azért nem néz le szükségképpen másokat, csak a magáét tartja nagyra, esetleg joggal, addig a kevély, rátarti, dölyfös főleg másokkal szemben tartja magát nagyobbra, és lenézi őket. A büszke a maga érdemét beszéli; a kevély mások érdemét lenézi. A kevély ember rendszerint hiú is, túlteng az öntudata, önmagát mások fölé helyezi. Már a Talmud is leszögezte: „Ahol kevélység vagyon, ott lesz a gyalázat is”.

A gőgös melléknév a gége sok alakváltozatának egyikével kapcsolatos, eredeti jelentése ’kiálló gégéjű’ volt („gégés”), mai jelentése azon alapul, hogy az előreálló gége a kevélyen fölvetett fej képzetéhez társul. Remek portrét fest róla Petőfi Az emberben:

„Nincs nevetségesebb az embernél,
Oly kevélységben, olyan gőgben él!
A világot fitymálják ajkai,
S minth' az eget akarná szántani
Orrával, oly magasra tartja fel.
Kevély ember, miben kevélykedel?”

Az ego, az én azonban nem kizárólag rossz. Az önbecsülés valójában Isten egyik ajándéka. Azért adta az önérzetet, hogy segítsen életünkben gondviselővé, védelmezővé és jó vezetővé válni. Egy egészséges egóval rendelkező ember mindig arra törekszik, hogy betöltse mindazt, amit Isten elvár tőle a családjával és felebarátjaival szemben. Vörösmarty Mihály szentenciózusan jelenti ki:

„Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, földön honát csak olyan lelheté”.

A gőg viszont azt eredményezi, hogy az ember csak magára gondol. Napjainkban a csábítás ezen formáját igen mesterien művelik: légy te az első, légy te a legszebb, légy te a legokosabb, légy te a leg-leg-leg... A reklámok, a filmek és sajnos még a rajzfilmek is folyton ezt ültetik belénk: tűnjünk ki a többiek közül, legyünk egyéniek, különlegesek. Hogy ilyenné váljunk, csak vásárolnunk kell. Vegyünk egyre drágább holmikat, és máris jobban kihúzhatjuk magunkat a buszon az utca embere mellett, hiszen mi különbek vagyunk. Régóta jellemzi az embert a többiek fölé kerekedés akarása. A kevély kiskakas meséje is korokon átívelő példázat. Számos szólás, közmondás, szóláshasonlat keletkezett erről a jellemvonásról: Kevély, mint a bíró leánya. Gőgös, mint a páva. Dölyfös, mintha ő hajtaná a Göncölszekeret. Kevély, mintha ő ültette volna a Fiastyúkot. A felfuvalkodottnak orvossága a lealázódás. Kevély vitéz hamar vész. Gőgös koldus, tudatlan pap, félénk katona, egyaránt nevetséges. Kevély, mintha övé volna a nagy diófáig. A kevélység lenyomja a szerencse tengelyét. (Ez utóbbi Kiss Gábor és Kiss Bernadett Bölcs tanácsok című gyűjteményében is szerepel – TINTA Könyvkiadó, 2014, 2020.)

Szűts István 1791-ben írt róla rigmust: „A kevélység igen sokképp szíveskedik, jeles virtusokba néha öltözkedik, hol a nyájasságba s jóságba fogódzik, hol a szelídségbe s másba takaródzik.” Az oly tiszta erkölcsű Arany János, létösszegző versében, az Epilógusban többször említi:

„Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek…”

A hagyományos lista szerint a hét főbűn: kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag és lustaság.

Id. Pieter Bruegel: A hét főbűn – Kevélység

Ezek ellentéte a hét erény. A bűnök ezen osztályozása a sivatagi atyáktól ered, név szerint Evagrius Ponticustól, aki megnevezte ezt a hét gonosz minőséget, amelyet az embernek le kell győznie önmagában. Európában aztán hamar alapvetés lett a katolikus gyónási szertartásokban, ahogyan azt láthatjuk is a vezeklési útmutatókban, mint például Chaucer Canterbury mesék című kötetében, illetve Dante Purgatóriumában.

A vezető tanítók különösen a kevélység (aminek elkövetése leginkább elválasztja a lelket az isteni kegyelemtől, és ami a leglényege minden gonosznak) és a kapzsiság ellen intenek. A hét főbűnre számos tanulmány és értekezés hívja föl figyelmünket, de megjelenik festményeken és szobrokon is a templomokban. Idősebb Peter Brueghel nyomatain és Hieronymus Bosch jeles festményén túl rengeteg vallásos és nem vallásos alkotás választotta és választja ma is témájául a hét főbűnt, ami jól mutatja, hogy ez a tanítás része a modern kori kultúrának is.

Id. Pieter Bruegel: Bábel tornya, a kevélység emlékműve

Ezért ma szintén megfontolandók a Bibliában foglaltak vele kapcsolatban:

„Az ember gőgjének kezdete mindenkor elpártolás az Istentől” (Sirák könyve 10,14).

„Senki se fuvalkodjék fel. Mert ki mond téged különbnek? Hiszen mid van, amit nem kaptál” (1Kor 4,6–7).

„Ugyanígy, ti fiatalok, engedelmeskedjetek az elöljáróknak. Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad” (1Péter 5,5).

„A kevély szemű közember megaláztatik, és a főemberek magassága porba hajtatik, és csak az Úr magasztaltatik fel ama napon” (Ésaiás 2,11).

Mély lelki párhuzamot mutat mindezzel Szent Istvánnak fiához szóló Intelme, szavai ma, nekünk szólóan is aktuálisak: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”

Sümeginé dr. Tóth Piroska

A Szó-lélek-közelítés sorozatban korábban megjelent:

1. Mi a felelősség?
2. Mi a bizalom?
3. Mi a mérték?
4. Mi a tisztaság?
5. Mi a hála?
6. Mi a barátság?
7. Mi a zene?
8. Mi a remény?
9. Mi a türelem?
10. Mi a félelem?
11. Mi a fösvénység?
12. Mi a kétely?
13. Világosság
14. Áldás
15. Becsület
16. Erőfeszítés
17. Szégyen
18. Mi a kötelesség?
19. Mi a bűn?
20. A szív
21. A végtelen
22. A jelenben élni
23. Mi a szép?
24. Mi az irigység?
25. Mi a megváltás?
26. Mi a csend?
27. Mi a csoda?
28. Mi a jóakarat?