Amit ma szemiotikaként, jeltudományként ismerünk, kimaradt a világ jelenségeinek a tudományok között való XIX. századi felosztásából. Tudományként való számontartása olyan amerikai tudósoknak köszönhető, mint Charles Sanders Peirce (1839–1914), Charles W. Morris (1901–1979) vagy éppen a magyar származású Thomas A. Sebeok (1920–2001). A szemiotika az 1960-as években vett lendülete ellenére „kiment a divatból”: néhány évtized alatt kiderült, hogy egyelőre képtelen beváltani a hozzá fűzött reményeket, mindenesetre nem vált vezértudománnyá. A reménybeli szemiotikusokból (Roland Barthes, Umberto Eco, Julia Kristeva stb.) pedig jelentős részben író lett.

Uberto Eco - szemiotikusnak indult, író lett

Az "orvosi" és a "modern értelemben vett" szemiotika több ponton is érintkezik. A szemiotika és az orvostudomány kapcsolatához rögtön adódnak asszociációk: a láz vagy a fájdalom a betegség, a pirulás a szégyen jele stb. Általánosabban megfogalmazva a jeltudomány végső soron a közvetlenül adottól az észlelhetetlen felé haladó megközelítés egy módja, s így bizonyításelméletekre vezethető vissza, jelentős részben az orvosi bizonyításelméletre.

A modern szemiotika fogalomkészletének jelentős része orvosi eredetű, és az orvostudomány klasszikusait (Hippokratészt, Galenust stb.) legalább Rudolf Kleinpaul (1845–1918) német író és nyelvész óta előszeretettel szokás a szemiotika előfutárai között is számontartani. Már a görög szignifikációelmélet, erősen orvosi felhangokkal, a szémeiótiké elnevezést használta, amely a széma 'jel' és a szémeiótikosz 'jeleket megfigyelő' szókból eredeztethető. Mindenesetre a jel (széma) fogalmának egyik prototípusa (például az "előjel" mellett) a betegség jele, a szimptóma volt. A szémeiótiké szót 'jeltan' értelemben John Locke (1632–1704) vezette be az angol és ennek nyomán a modern filozófiába, így a modern értelemben vett szemiotika (angol semiotic vagy semiotics, francia sémiotique, német Semiotik stb.) legalább idáig visszavezethető. Locke egyébként orvos volt ugyan, de a szót nem hozta nyíltan összefüggésbe az orvosi szimptomatológiával.

Johann Heinrich Lambert (1728–1777) hugenotta tudós 1764-ben Lipcsében kiadott Neues Organon ('Új mű') című – többek között Locke hatását mutató – munkájában kimondta, hogy a nyelv jelek rendszere és a nyelvi jelek mivolta akkor tárul föl előttünk, ha az általános jeltan, a szemiotika keretében párhuzamba állítjuk őket más, szintén rendszert alkotó jelekkel, amilyen a kottaírás, a logikában és a térképészetben használatos jelek. Lambert definíciója szerint a Semiotik a gondolatok és dolgok kapcsolatával foglalkozó tan (ezen eszmerendszerről: Coseriu 1972: 140–149), míg a kortárs tudományos nyelvhasználatban a Semiotik az orvosi tünettant jelentette. A szemiotika fejlődése szempontjából érdekes, hogy Peirce nagyra becsülte Lambert munkásságát.

A semiotic szó Locke és Lambert nyomán Peirce munkáiban nyert átfogó, általános értelmet. Eközben azonban például a német szóhasználatban a Semiotik legalább a XIX. század második feléig a szimptomatológiát jelentette. Wolfgang Eich vizsgálta meg a németeknél 1756–1853 között Semiotik néven művelt szimptomatológia (sőt vele szorosan összekapcsolódva diagnosztika és noszológia) irodalmát, mintegy harminc korabeli tankönyvet. E könyvek címeiben a Semiotik (Semiotic és Semeotik variánsokkal) és Zeichenlehre 'jeltan' szerepel leggyakrabban, de előfordul még Diagnostik, Nosologie, Phänomenologie és Symptomatologie is. Az Eich által összegyűjtött példákból kiderül, hogy a korabeli orvosokat élénken foglalkoztatta például a signum 'külső jel' és signatum 'belső állapot' viszonya, a betegség fogalmának a tünetétől való elhatárolása. Egy Gaubiusnak tulajdonított megfogalmazás szerint a betegség nem más, mint tünetek együttese: Morbus est complexus symptomatum (Eich 1986: 82).

Érdemes áttekiteni a magyar szemiotika szó korai előfordulásait is. A magyar és egyáltalán a magyarországi orvosi nyelv megbízható leírása még várat magára, bár már készült programadó mű (Bősze, szerk., 2009). Mindenesetre Pápai Páriz Ferenc már kidolgozott magyar terminológiával a betegségeknek külön-külön tárgyalta fészkeit, okait, különbségeit, jeleit, jelentéseit, orvosságait (1690). A reformkori Erdélyben az utópista szocializmussal rokonszenvező Gyulay János naplójába ezt írta (1835): „A’ szó jegye a’ gondolatnak, az Irás pedig a szónak jegye; a’ Jegytudományt pedig nevezik Semiotikának” (Benkő 1977: 392). 1849 őszén idős Zeyk Miklós írta le ezt: „A hebehurgyaság monográfiája, elemzése, pathológiája – prognosticája, iatriája stb. semioticája” (Benkő 1977: 392). Ez utóbbi esetben egyértelműen ‘tünettan’ értelemben szerepelt. A „Közhasznu Esmeretek Tára”, melyet a német „Conversations-Lexikon” alapján írtak, a semiotica címszót (10. kötet, Q–Snyders, 1834: 427) még „szimptomatológia” értelemben tárgyalta: „kórjeltudomány vagy inkább életjeltudomány (...)”.

Három évtizeddel később az akkori "idegen szavak szótára" általános és speciális jelentést is megad: semiologia, semiotika 'jelisme, jeltan; kórjeltan' (Babos 1865: 283). Később Enyvvári Jenő is említi a semasiologia és semiotika 'jeltudomány, jelentéstan' nevű tudományágakat (1923: 141). A magyarban azonban a szó nem rögzült, s még John Locke művének fordításában is a szövegben is a görög betűvel szedett szó állt (1964, 2: 340). Talán csak a nyelvész Papp Ferenc írásában fordul elő már modern értelmében – ténylegesen művelt tudományág hátterével – maga a szemiótika (1965), ami szemiotika változatban honosodott meg a magyarban (Horányi & Szépe, szerk., 1975, Voigt 1977). A magyar szemiotika az 1960-as évektől az amerikai semiotics tudományának mintáját követte, s a semiotics címke elfogadtatásában meghatározó jelentőségű volt az amerikai etnológus Margaret Mead állásfoglalása (Sebeok 1992: 242).

Irodalom

• Babos Kálmán: Közhasznu magyarázó szótár... Pest: Heckenast Gusztáv 1865.
• Benkő Samu: A helyzettudat változásai. Művelődéstörténeti dolgozatok. Bukarest: Kriterion 1977.
• Bősze Péter, szerk.: A magyar orvosi nyelv tankönyve. Bp.: Medicina 2009.
• Coseriu, Eugenio: Die Geschichte der Sprachphilosophie von der Antike bis zur Gegenwart. Eine Übersicht. Teil II: Von Leibniz bis Rousseau. Tübingen: Gunter Narr 1972.
• Eich, Wolfgang: Medizinische Semiotik (1750–1850). Ein Beitrag zur Geschichte des Zeichenbegriffs in der Medizin. Freiburg im Breisgau: Hans Ferdinand Schulz 1986.
• Enyvvári Jenő: Philosophiai szótár. Bp.: Franklin 19232. (19181.)
• Horányi Özséb & Szépe György, szerk.: A jel tudománya. Bp.: Gondolat 1975 .
• Locke, John: An Essay Concerning Human Understanding (1690). Értekezés az emberi értelemről 1–2. Fordította Dienes Valéria. Bp.: Akadémiai 1964.
• Pápai Páriz Ferenc: Pax Corporis (1690; 3. bővített kiadás 1695). Bp.: Magvető 1984.
• Papp Ferenc: „Szemiótikai jegyzetek.” Általános Nyelvészeti Tanulmányok 3, 1965: 157–176. In: Papp Ferenc olvasókönyv. Papp Ferenc válogatott nyelvészeti tanulmányai. Szerk. Klaudy Kinga. Bp.: Tinta 2006: 54–71.
• Sebeok, Thomas A.: „szemiotika.” In: Szerdahelyi István, szerk.: Világirodalmi lexikon 14: sváb–Szy. Bp.: Akadémiai 1992: 241–244.
• Voigt Vilmos: Bevezetés a szemiotikába. Bp.: Gondolat 1977.

Kicsi Sándor András