Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. március.

E sorok olvasói nagyon jól tudják, hogy írásom címét Szent János evangéliumának előszavából, annak is az első sorából merítettem. Benne az Ige nem azt jelenti, ami e szóról az embereknek elsősorban eszükbe jut. Nem a cselekvést, történést, állapotot, létezést kifejező szófajt, hanem azt, amit eredetileg jelentett, ez pedig a szó, a beszéd, görög szóval a logosz. Erről a „Logosz”-ról sokat beszéltek abban a korban, amikor Szent János az evangéliumát megírta. A görög bölcselők, a zsidó írástudók, a pogány vallások egyes papjai sokat írtak és beszéltek valami közvetítő lényről, mely az Isten – vagy az istenek – és a látható világ között áll, mely az alsó és felső világ összekötője, átmenet az egyikből a másikba. A mi nyelvünkben az ige, amely feltehetőleg a honfoglalás előtti időből származó jövevényszó, eredetileg azt jelentette: ’szó’, ’varázsszó’, amire igéz szavunkból is lehet következtetni, az ’Isten szava’ jelentés pedig a latin verbum e jelentésének mintájára jött létre. Vallásos – főleg protestáns –nyelvhasználatban több más, rokon jelentése is van ige szavunknak: ’egyházi beszéd’, ’bibliai idézet’ stb.

Én a következőkben nyelvtani értelmében foglalkozom az igével. Bemutatok néhány olyan igét, amelyből az idők folyamán kivált egy-egy új szó, s abban a hitben ringatom magamat, hogy olvasóimnak ennek szemléltetésével némi örömet tudok szerezni. Ennyi előzetes után rá is térek mondandóm lényegére.

Mint szinte minden nyelvben, úgy a nyelvhasználat során a magyarban is végbemennek bizonyos rövidülések, nem is kis számban. Tudatában kell lennünk annak, hogy ha egy szót vagy szókapcsolatot gyakran használunk, akkor az a szó vagy szókapcsolat idővel nemegyszer megváltozik, megrövidül. A midőn határozószó egy korábbi mi időn szókapcsolatból vonódott össze, a gazdaasszony pedig a magánhangzó-elízió következtében gazdasszonnyá rövidült. A nyelvújítás korában szinte divattá vált az olyanfajta rövidítés, amelynek eredményeként a szavak végét lecsippentették, s a korábbi cikkelyből cikk lett, a diadalom pedig diadallá rövidült. Ugyanez a fajta rövidülés a huszadik században is folytatódott. A laboratórium ma már többnyire csak labor, az akkumulátor pedig az autósok nyelvében szinte mindig csupán akku. Ekkor vált divattá bizonyos összetett szavak egyik, főleg első részének megrövidítése: levelezőlap > levlap, potenciométer > potméter, sebességváltó > sebváltó stb.

sebességváltó > sebváltó

Amiről a továbbiakban szólni akarok, nem más, mint az, hogy a várakozás ellenére igék is találhatók azok között a szavak között, amelyek különféle rövidüléseken vagy módosulásokon mentek keresztül. S ezek az igei módosulások azért különösen érdekesek, mert a rövidült-módosult alak nem egyszerűen a korábbi teljes forma helyébe lép, átvéve annak szerepét, hanem jelentésében is eltávolodik tőle, sőt többnyire szófajt is vált. Megfigyelésem szerint ezek esetében a nyelvhasználók meg sem érzik, hogy ez vagy az a forma hogyan és miből alakult azzá, ami. Hogy ezt kellőképpen érzékeltethessem, megfordítom az eddigi sorrendet, s nem az eredeti alakból indulok ki, hanem abból, ami kifejlődött belőle.

Hadd. Kérés, óhajtás, illetve megengedés, ráhagyás kifejezésére szolgáló határozószó. Jelentését nagyjából így fogalmazhatjuk meg: ’legyen mód arra, hogy’. Tehát: hadd menjen, hadd lássuk! Vajon eszünkbe villan-e azonnal, hogy ez a szó valójában a hagy igének az egyes szám második személyű felszólító módú alakja? Nem valószínű, mert a hagy ige megfelelő ragos alakjában nemigen használunk d-s alakot, hanem azt mondjuk: hagyd. Pedig hogy a hagy igéből vált ki s különült el, azaz a hadd menjen voltaképpen azt fejezi ki: ’hagyd, [hogy] menjen’, világosan kiderül pl. Kölcsey 1825-ben írt, Hervadsz… című versének következő strófájából: „Hagyd hervadjon / Szerelem rózsája, / Nyíl hajnalkor / Remény violája.” Számunkra a lényeg az, hogy a hadd határozószó a hagy igéből szakadt ki.

Hiszen, hisz. Valaminek okát kifejező mondat bevezetésére szolgáló kötőszó, illetőleg határozószó. Pl. „Nem haragszom rá, hisz(en) nem akart nekem ártani”. Ez is igei eredetű, ugyanis keletkezését tekintve azonos a hisz ige kijelentő módú, jelen idejű, tárgyas ragozású, egyes szám első személyű igaalakjával. Az átmenetet egy-két régi nyelvi példával szemléltetem (a szövegek helyesírását a maihoz igazítva): „Mire bánkódunk tehát? Hiszem nem lehet az bűn olly nagy” (Molnár Albert: Jubiléus esztendei prédikáció, 1618); „Hiszem szép felelet ez is” (Illyefalvi István: Bányász csákánynak tompítása, Kassa, 1669). A hiszem akkor még tárgyas alárendelő összetett mondatok főmondata volt, s a mondathatár eltolódásának következtében vált kötőszóvá. Ezzel egyidejűleg történt meg benne a szó végi m > n hangváltozás. Az ugyanilyen szerepű hisz a 19. század elején végbement rövidülés eredménye.

Lám. Ez úgynevezett mondatszó, amely a figyelem fölkeltésére és annak kifejezésére szolgál, hogy valamely megállapítás nyilvánvalóan igaz. Gondoljunk csak a talán legismertebb magyar versnek, Petőfi „Anyám tyúkjá”-nak következő soraira: „Lám, csak jó az isten, jót ád, / Hogy fölvitte a kend dolgát!” Miként a hiszen is, ez is szófajváltással jött létre, mégpedig a lát ige tárgyas ragozású, egyes szám első személyű látom alakjából. A szófajváltás itt is alaki módosulással is együtt járt, de itt nem hangváltozás, hanem szóösszevonás formájában.

Talán, tán. Mindkettő kételkedő vagy kíváncsiskodó kérdés színezésére szolgáló, ’lehetséges, hogy…’-féle jelentésű határozószó. Olvasóim az eddigi példák nyomán már bizonyára rá is eszméltek arra, hogy itt is egy gyakran használt igénknek – ezúttal a találnak – egyes szám első személyű alakjával, illetve annak szófajváltással keletkezett s ugyancsak alakilag is módosult, rövidült változatával van dolgunk. A változás legvalószínűbb sorrendje a következő: találom > talám> talán > tán. Legalább egy mondatot szemléltetésül itt is idézek, ezúttal Pázmány Péter Vasárnapi és innepi prédikációk című gyűjteményéből, amely Pozsonyban jelent meg 1636-ban: „Nem akará isten, hogy leírja Sz. János, talám azért, hogy az emberi nyelvnek olly szavai nincsenek, mellyekkel szörnyűségét kimondhatná.”

Példám volna még, de reményeim szerint ennyi is elég annak szemléltetésére, hogy igéink milyen fontos elemei, pillérei a nyelvnek, szókincsünknek, hiszen (< hiszem) lám (< látom), főleg a gyakran használtakból egészen más szófajú, típusú szavak is kiszakadnak. Némi túlzással és nem csekély jóindulattal talán (< találom) még azt is megkockáztathatom, hogy a címadó bibliai idézet akár még a grammatikai értelemben használt igére is vonatkoztatható, természetesen kis i-vel írva, imigyen: „Kezdetben volt az ige.”

Grétsy László