A kriminalisztika már régóta foglalkozik a bűnelkövetők gúnyneveivel, sajátos szóhasználatával a célból, hogy a bűncselekmények ismeretlen tetteseit felderíthesse, illetve hogy a bűnözők üzeneteit, nyelvi megnyilatkozásait megfejthesse.

Meglepő viszont, hogy a bűnfelderítés tudománya és gyakorlata ezidáig alig-alig érdeklődött a csaló álnévhasználata iránt. A hiszékeny embereket rászedő, megkárosító csalók ugyanis szinte mindig hagynak maguk után „nyelvi nyomot”, s ha a nem valódi nevükből következtetni lehet az igazi nevükre, a bűncselekmény tetteseit feltehetőleg könnyebb megtalálni. Az ismeretlen tettes személyére tehát nemcsak a sértettek, a tanúk vallomásai, a tárgyi bizonyítékok utalhatnak, hanem bizonyos mértékig a hamis nevek is.

Amikor a bűnözők álneveinek természetét akarjuk megismerni, szükséges fölfigyelnünk az írók, költők, tudósok álneveinek jellegzetességeire, hiszen az utóbbiak már jelzik a személynevek eltitkolásának variációs lehetőségeit. Gulyás Pál alapos gyűjtéséből (Magyar írói álnév lexikon. Bp., 1956) az álnévhasználat gazdagsága, változatossága tűnik ki. Íróink sokféleképpen változtatták meg valódi nevüket, például vezeték- és utónevüket nemesi előnévvel toldották meg (Zempléni [Imrey] Árpád), igazi nevüket valamely idegen nyelvre fordították le (Bär Illés: Ursinus Elias), anagrammát készítettek (Zolnai Béla: Lonzai Ábel), megfordították a családnevüket (Ady: Yda) stb., stb.

Tavaly ilyenkor kedvenc napilapom „Valentin-napi divat­virágok” címmel közölt hangulatos cikkecskét a február 14-éhez kapcsolódó angol és magyar népszokásokról. Félő, hogy az idén is Valentin-napot emlegetnek majd, mintha ennek a keresztnévnek nem volna sok évszázados hagyományú jó magyar megfelelője: a Bálint.

A Valentin-ozók vegyenek példát Arany Jánosról, aki így fordította le a Szentivánéji álomban Theseus szavait: „No, jó reggelt, fiúk. Bálint-nap elmúlt: / S még csak most párosodnak e rigók?” (IV. felvonás, 1. jelenet). Tehát Arany fordításában még Shakespeare hőse is Bálint-ot mond, nem pedig Valentin-t!

A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadóban a Magyar szaklexikográfia c. kötet a Lexikográfiai Füzetek 10. számaként. A Füzeteket az MTA Szótári Munkabizottsága gondozza. Az új könyvet Muráth Judit szerkesztette. A vaskos, 344 oldalas kiadványban a szerkesztői bevezető után 13 tanulmány olvasható. A megjelenést követően Muráth Judittal Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett.

Kiss Gábor: Mielőtt rátérnénk a most megjelent kötetre, tudom Pécsen él, milyen kötődése van ehhez a sokunk által kedvelt szép városhoz?

Muráth Judit: A történet kicsit kacskaringós, mégis nagyon egyszerű: anyai nagyapám elei ugyan háromszéki székelyek voltak, ő maga nagyanyámmal Debrecenben találkozott. A szüleim Debrecenben születtek, ott töltötték a gyermekkorukat, de az élet Pécsre sodorta őket, és itt is házasodtak össze. Jómagam már Pécsett születtem, itt éltem 18 éves koromig, útjaimról pedig mindig visszatértem, majd volt tanáraim hívására munkát is szülővárosomban találtam magamnak.

Az Albertfalvi Helytörténeti Múzeumban 2015. május 30-án kiállítás nyílt „A magyar nyomtatott szólás- és közmondásszótárak története” címmel. A kiállítást Fábián Zsuzsanna, az MTA Szótári Munkabizottságának elnöke nyitotta meg. A vendégeket Beleznay Andor, a Múzeum igazgatója köszöntötte.

A kiállítást az Albertfalvi Petőfi Sándor iskola és a Ferencvárosi Jaschik Álmos művészeti iskola diákjainak munkái illusztrálták. Közel öt év múltával most közreadjuk Fábián Zsuzsanna megnyitóbeszédét és bemutatunk a kiállításmegnyitón készült fotók közül néhányat.

Tisztelt Egybegyűltek, kedves vendéglátó Igazgató Urak, tisztelt kiállító barátunk, Kiss Gábor! 

Nem először látogatunk el ide, ebbe a meghitt hangulatú múzeumba, Kiss Gábor barátunk által szervezett vagy támogatott kiállításra, mely – az esetleges helyi vonatkozásokon túl – általában valamilyen kapcsolatban áll a könyvvel vagy a könyvkiadás valamely mozzanatával. Ez a mostani, tematikus kiállítás, Kiss Gábor méltán irigyelt szótárgyűjteményének egy speciális szeletét, az egy- és kétnyelvű közmondás- és szólásgyűjteményeket mutatja be.

A napokban jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Stephanides Éva Pincérszótára, amely magyarul és angolul tartalmazza a vendéglátóipar leggyakoribb kifejezéseit. Ebből az alkalomból beszélgetett a szótár szerzőjével Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Kedves Éva! Ne haragudjon meg, nem kell válaszolnia, ha nem szeretne. De az Ön vezetékneve nagyon furcsán cseng a magyar fülnek. Mondana pár szót a nevéről? Esetleg arról, hogy kik viselték ezt a nevet korábban?

Stephanides Éva: Szokás volt a XVIII. sz. végén klasszikus neveket (mint Orphanides, Matheides stb.) felvenni a Felvidéken. Apai dédapám, Stephanides Vince Prágában volt fuvolás. Fiai közül hárman – Sándor, Károly (nagyapám) és József – karmesterek lettek. Nagyapám operett-zeneszerző is volt, és több évtizedig volt a Vígszínház karnagya. Édesapám szintén karmester lett. Édesanyám, Stephanides Károlyné angol–francia szakos tanárként végzett, aki az angol tanárok számos nemzedékét képezte az ELTE-n.

Robert Hetzron, eredeti nevén Herczog Róbert, 1937-ben született Budapesten. 1956-ban éppen felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, de a forradalom leverése miatt Franciaországba emigrált. 1957–1961 között Strassburgban, Párizsban, Jeruzsálemben és Bécsben tanult elsősorban nyelvészetet, de járt Finnországban, Angliában és Olaszországban is. Végül 1961 őszén Izraelbe költözött, s a Héber Egyetem hallgatója lett. Egy év izraeli katonai szolgálat után 1964-ben végezte el az egyetemen a sémi nyelvek szakát (ún. MA-fokozatot szerzett). Ennek az évnek az őszén az University of California PhD-programjába kapcsolódott be, mégpedig a közel-keleti nyelvek részlegén. Etiópiában terepmunkát végzett, sémi és kúsita nyelveket vizsgált (1965–1966), s megszerezte a PhD-fokozatot. Közvetlen ezután kinevezték az egyetemre oktatónak, s Santa Barbarában telepedett le. Itt élete végéig jól, de kissé elszigetelten érezte magát. 1966-ban ún. assistant professor, 1969-ben ún. associate professor, 1974-ben pedig professzor lett. 1976–1977-ben Londonban, 1980–1981-ben Budapesten járt ösztöndíjjal, s 1981-ben a bécsi és a salzburgi egyetemen is tanított, majd 1990–1991-ben a jeruzsálemi Héber Egyetem munkatársa volt.

Annak ellenére, hogy egészen eredeti nyelvész volt, olyan mesterek tanították, mint Franciaországban (rövid ideig, de fontos bevezetést nyújtva) Aurélien Sauvageot, André Martinet; Jeruzsálemben MA-tézisét az amhara pronominalizációról Hans Jakob Polotsky irányította; Kaliforniában mestere az etiópiai nyelvek terén Wolf Leslau, a fonológia és a modern nyelvészet terén Robert Stockwell volt.

Életében öt könyve és több mint 60 tanulmánya jelent meg, nem említve igényes ismertetéseit, általa írt könyvfejezeteket és lexikonszócikkeket. (Példa rá, hogy a hébernek világszerte egyik legismertebb szakértője volt, hogy igen rangos könyvben írt összefoglalást róla, 1987). Otthon megalapította a Journal of Afroasiatic Languages című folyóiratot (1987). A nyelvleírás szinte minden szintjével (fonológia, morfológia, szintaxis) foglalkozott, mégpedig elsősorban afroázsiai anyagon (a még Magyarországon megismert héber, Etiópiában megismert gurágé, kúsita nyelvek). A magyar nyelvről írt tanulmányai elsősorban nyelvünk prozódiájával, fonológiájával, morfofonológiájával kapcsolatosak; első, még franciául írt, máig idézett cikke a magyar hangsúlyról szól (1962; magyar nyelvű cikke alig akad). 1963-tól írt sémi nyelvről, nevezetesen – még franciául – az amharáról, 1966-tól publikált angolul. Cikkei java részét ettől kezdve angolul írta, s természetesen ennek a nyelvnek a leírása is foglalkoztatta. Rendkívül tájékozott volt sok más területen is, például az újlatin nyelveket illetően is. Munkásságában az elméletalkotás és az adatgyűjtés, adatkezelés mintaszerű harmóniában volt. Általános nyelvészeti szempontból elsősorban a szórendről, illetve a fonológia és szintaxis kapcsolatáról írt tanulmányai jelentősek. Az afroázsiai (régebbi nevén sémi-hámi) nyelvészetnek, ezen belül pedig a hébernek, az etiópiai gurágénak és a szintén etiópiai, a kúsita nyelvek közé tartozó agaunak kiemelkedő szakértője volt.

Magyarországra szívesen járt, s barátai, munkatársai közé tartozott például a kultúrtörténész Raj Tamás, a klasszika-filológus Adamik Tamás, az irodalomtörténész Horváth Iván, a nyelvész Tálos Endre. A magyar irodalmat nagyon szerette és ismerte. Igazi gourmet is volt, s szívesen használt gasztronómiai hasonlatokat, például ahogy a Balkánról átvett baklavából rétes lett, úgy vettük át igekötőrendszerünket a németből, s részben talán a szláv nyelvekből (1991: 67–68). Tegyük hozzá: a rétesből (vagy talán néhány esetben közvetlenül a baklavából) strudel lett német, majd angolszász nyelvterületen, de még a mai Izraelben is a jiddisből így nevezik.

Rétes avagy strudel

1997. augusztus 12-i halála után Hetzron hagyatékának gondozásához exfelesége, Gabriella Barber fogott.

Az alábbi írás először az Eruditio – Educatio folyóirat 14. évfolyamának 4. számában jelent meg (113-117. o.).

A nyelv funkcionális szemléletű leírásának gondolatát, szükségességét és hasznosságát mind a magyar, mind a szlovák nyelvvel kapcsolatban többen megfogalmazták (pl. Dolník, 2005, 193–210; Kozmács, 2015, 129–136). Célunk, hogy egy újonnan megjelent publikáció apropóján bemutassuk, hogyan valósult meg e koncepció a magyar és a szlovák nyelv strukturalizmuson túlmutató nyelvtanaiban. Akár második kiadásról is írhatnánk, mivel Hegedűs Rita Magyar nyelvtanának (Hegedűs, 2004) felújított, átdolgozott, jelentősen kibővített változatát tartja kezében az olvasó, ám a most megjelent könyvet két másik, hasonló nyelvészeti monográfiával összevetve ismertetjük azért, hogy szélesebb összefüggésbe helyezhessük azt. Az egyik összehasonlítási alap a szlovák nyelv új szemléletű morfológiája (Dolník, ed. 2010), amely 7 – 8 évvel megelőzte a két magyar nyelvű kiadványt. Az összehasonlítás másik részét képező magyar nyelvtan (Tolcsvai Nagy, szerk. 2017) időben párhuzamosan készült, Hegedűs Ritáétól lényegében függetlenül.

Hegedűs Rita: Magyar nyelvtan - Formák, funkciók, összefüggések

A beszélgetés eredeti megjelenési helye: Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

A beszélgetés időpontja: 2005. december 19.
Helyszíne: Budapest, Szent Margit Gimnázium

Balázs Géza: Azt hiszem, a lehetetlenre vállalkozunk, mert ha egy nyelvészt kérnek föl beszélgetés levezetésére egy nyelvésszel, akit ráadásul most leginkább költőként mutattak be, akkor azt gondolom, hogy a nyelvészettel kellene kezdenünk. Ugyanakkor olyan szép verseket hallottunk, és azt mondhatnám, hogy a karácsony által megérintett érzelmi magasságokba emelkedtünk, ezért talán mégis a versekkel kellene folytatni. Eszembe jut egy idézet: „a lehetetlent-nem-bírjuk-lebírni”… Kezdjük talán egészen mással. Milyen Neked most Budapest?

Makkal Adám: Szülővárosom, akármilyen is, bármilyen fáradt vagyok, veszek egy mély lélegzetet az itteni levegőből, és ez mindig földob engem. Ugyanakkor bosszant az a lassúság, amivel a romeltakarítás folyik.

Az alábbi írás először a Magyar Hang 2019. december 20. – 2020. január 2-i számában volt olvasható.

Ez a fabulaeszű falukolonca úgy terebogáz megint, ráadásul meg-megállva teregetődzik is hozzá, hát komolyan, mint aki elkapott valami úrbetegséget! Engem viszont nem téveszt meg, elég göcsöshurkájú vagyok hozzá, hogy észrevegyem. De mit is? A szerkesztőség tagjait körbekérdezve nem is egyértelmű, miről lehet szó. Rejtély!

(Forrás: Fortepan)

A megfejtéshez a Tinta Könyvkiadónál idén kijött Nagy magyar tájszótár segítségét kell kérnünk. Nem kis vállalkozás ez sem, ahogy a szótárak általában, hát még a népies és archaikus szavakat illetően. Az Akadémia kezdeményezésére 1838-ban jelent meg a Magyar tájszótár, amely akkor közel tízezer kifejezés jelentését adta meg. Persze, mondani sem kell, egészen más számított archaikusnak, akár a köznyelvi beszélők számára nehezen megfejthetőnek, mint száz vagy (közel) kétszáz évvel később. Jöttek is sorra az újabb kiadások, például 1893-ban és 1897-ben Szinnyei Józseftől két jól megtermett kötet, az előszót rögtön azzal a mentegetőzéssel zárva: „El vagyok rá készülve, hogy sokan azt fogják mondani az új Tájszótárra: nem teljes; nincs meg benne minden tájszó, sem a benne lévőknek minden változatuk és jelentésük. És igazuk lesz.”