A népies növény- és állatnevek számos tudományágat érdekelnek. Elsősorban persze a természettudományt, mert még sok növénynek és állatnak van a nyelvújítás korából származó rossz magyar neve, melyeket könnyen lehet szebbnél szebb, sokszor alkalmasabb, mindamellett igazán költői nevekkel helyettesíteni, ha minden növénynek és állatnak a nép által használt nevét minél teljesebb számban sikerül följegyezni. Fontos továbbá a népies nevek gyűjtése a néprajz szempontjából is, mert sokszor népies hit, népies szokások kapcsolódnak hozzájuk. Sok növényt gyógyításra használ a nép, s némelyiknek a neve éppen onnan származik, hogy milyen betegséget gyógyítanak vele. Sok gyermekversben, játékban szerepelnek állat- és növénynevek, s ez is egyik forrása az elnevezésnek. Történelmi szempontból is nagy jelentősége van a népies nevek gyűjtésének, mert sokszor egymástól távol eső vidékeken használatosak ugyanazok a nevek, s ebből régi, esetleg honfoglaláskori településekre lehet következtetni. A nép nyelvében, különösen elszigetelt és határterületeken, megőrződhetnek régi magyar szók, így ősrégi növény- és állatnevek is, sokszor olyanok, amelyek csak a legrégibb nyomtatványokban vagy régi kéziratokban fordulnak elő, azért a nyelvtudomány is hálás a gyűjtésért.

Csak néhány példát hozok föl annak a bizonyítására, hogy mi mindenről tanúskodnak a népies nevek.

Egy tüskés növénynek, a Dipsacusnak, régi magyar neve: héjakút. Már Szikszai Fabricius 1590-ben megjelent latin–magyar szójegyzékében előfordul, s kétségkívül népies eredetű. Nevét onnan nyerte, hogy alsóbb, átellenes levelei a szár körül oly szorosan összenőnek, hogy a harmat s az esővíz, mint egy víztartóban, mindaddig megmarad benne, amíg a nap föl nem szívja. A nép hite szerint ebből iszik a héja, a növény tehát a héjának a kútja. Lehet, hogy valóban van ennek a hitnek valami alapja, s így a név a népnek természetmegfigyelésén alapul. A héja a sólyomfélék családjába tartozó ragadozómadár, s egy velünk rokon népnek, az Oroszországban élő cseremiszeknek van erről szép mondájuk is.

héjakút - ebből isznak a héják?

Egyszer régen egy sólyom vagy ölyvfajta kutat ásott magának, s szépen meg is fürdött benne. Azután elment ennivalót keresni. Ezalatt odajött a varjú, ő is meghempergett a forrásban, úgyhogy egészen sáros lett. Azután elmentek mindketten Istenhez elmondani, hogy kutat ástak. Minthogy az ölyv tiszta volt, neki nem hitt Isten, a varjúnak ellenben elhitte, mert ő sáros volt. Ezért az ölyv nem ihatik forrásvizet, hanem várnia kell, míg a leveleken harmat képződik. A varjú azonban, ha szomjas, ihatik forrásvizet is, folyóvizet is.

Rácz János: Virágnévszótár

Van vidék, ahol gólyakútnak is hívja a nép, de sajnos, nincs följegyezve, hogy hol. A Sopron megyei Csornán azonban valóban gólafű a neve, a Baranya megyei Kemsén (Ormányság) gójavirág, Zilahon pedig kukukkfű, azaz kakukkfű. Kemsén a levelek közt felgyülemlő vizet gójazsírnak nevezik, s hajat mosnak vele. Zilahon kukukvíznek hívják, s azt tartják róla, hogy aki evvel mosdik, annak arcáról eltűnik a szeplő és a májfolt. Ez a hit már régi lehet, mert a híres régi botanikus, Veszelszki, már 1798-ban megjelent könyvében megírta: »Az asszonyok, a leányok a vizének, mely a levelek közt megáll, tudják ők annak hasznát venni: mert a szeplőt, sömört, foltokat az ábrázatjokról elveszt, ha gyakran mossák vele, a szemről a hályogot és a homályt elűzi.«

Rácz János: Növénynevek enciklopédiája

A 16. század második felében Európa leghíresebb botanikusa, a belga származású Clusius füvészeti kutatásokat végzett a Vas megyei Németújvárt, ahol Batthyány Boldizsár gróf vendége volt. Clusiusnak Batthyány udvari papja, Beythe István protestáns szuperintendens segített nagy munkájában. Együttesen följegyezték a vidéken ismeretes növények magyar neveit, s deák neveikkel együtt Stirpium nomenclator Pannonicus címen Németújvárt 1583-ban kinyomatták. Ebben találjuk először följegyezve azt a híres mondát, hogy Attila legkisebb fia, Csaba, serege pusztulása után a róla elnevezett fűvel gyógyította meg 15.000 sebesült vitézét. Ez a fű a Csaba íre (Pimpinella saxifraga), amely régebbi kéziratos forrásokban is előfordul, így egy a 15. és 16. század határáról származó orvosi rendelvényben.

Csaba íre vagy Csaba-üröm

Szikszai Fabricius említett szójegyzékének 1602-i kiadásában Csaba-üröm néven említi, s ennek hitelességét igazolta Borbás Vince, a népies növényneveket oly szeretettel gyűjtő nagy botanikusunk, aki a Balaton mellett a Veszprém megyei Vörösberényben és Arácson csabaírem és csabaírme alakban a mai népnyelvben is fölfödözte. Érdemes lenne kutatni, hol és milyen alakban ismeri a nép még ezt a nevet, s él-e még valahol a monda a nép ajkán.

Rácz János: Gyógyhatású növények

Ősrégi lehet a búzavirág (Centaurea syanus) igyvirág neve, amelyet Veszprém és Zala megye több falujában jegyeztek föl. A név első része, az igy, a búza vagy a gabona eredeti magyar neve volt, amely csak a 14–15. századbeli szójegyzékekben fordul elő, s még az őshazából származik. Az igyvirág eszerint ugyanazt jelenti, mint a búzavirág, vagy mint a háromszékmegyei Nagybaconban mondják, gabonavirág. A gabona szó, mint ismeretes, szláv eredetű, tehát volt erre a fogalomra eredeti kifejezésünk is. Érdekes, hogy ahol a búzavirág neve igyvirág, használják a búzavirág nevet is, de ott a konkolyt (Agrostemma githago) hívják így, s ebben isigazuk van, hisz a konkoly is a búza közt terem.

igyvirág

A gólyák érkezését hirdeti a mocsári gólyahír (Caltha palustris) sárga virága, amely azonban nem a szirom, hanem a színes kehelylevél. Kecskemét mellett Ágasegyházán a nép is gójahírnek hívja, a Vas megyei Farkasfán pedig gólavirágnak. Bereg megyében a gólyát gagónak mondják, s ott a növény neve is gagóvirág, így pl. Szernyén, Fornoson. Nógrád megyében pl. Ipolylitkén és Bujákon sárivirágnak ismerik, a Veszprém megyei Adorjánházán pedig sárvirágnak. A név első tagja a virág színére vonatkozik, mert a sár szó a régi magyar nyelvben azt jelentette »sárga«. Ugyanez a szó van meg a sáraranyban is. Ha tehát a sárvirág egyszerűen csak annyit jelent, mint »sárga virág«, akkor nem kell csodálkoznunk, ha néhol más sárga színű virágot nevez így a nép. Cegléden valóban ez a gyermekláncfű (Faraxacum officinale) neve. Egy sárga héjú töknek (Cucurbita aurantia) a neve Nógrád, heves megyében és Zentán sáritök, Zemplén és Szatmár megyében sártök. Az előbbi Calepinus 1585-i szótárában, az utóbbi Károli bibliafordításában (1590) előfordul már. A sármány (Emberiza citrinella) nevében is ez a szó rejlik, mert az öreg hím begye, hasa és feje teteje aranysárga. A Sopron megyei Horpácson sármáluónak hívják, a régi nyelvben sármáló, sármály neve van följegyezve, s tulajdonképp azt jelenti, sárga mellű (málú) madár. Somogy megyében és a Badacsony vidékén egy sárga gyíkot hívnak sárgyíknak.

gólyahír

A békalencse (Lemna minor) lencse alakú és nagyságú növény, amely állóvizek, pocsolyák, elhagyott kutak vizének fölszínét zöld lepellel vonja be; a legkisebb virágos növény. Apró vízi állatok szeretnek közte tartózkodni, a kacsa jóízűen meg is eszi. Beregszászon és Nagyszalontán fűlencsének nevezik. Az előtagnak azonban semmi köze sincs a fű szóhoz, mert a Baranya megyei Ormányságban és a Bihar megyei Pocsajon fúlencse a neve. A fú pedig, a vadkacsa ősi magyar neve, némely vidéken ma is használatos. Így a szlavóniai magyaroknál (Szerém megye: Kórógy, Verőce megye: Haraszti, Szentlászló) fúmadaór, az Ormányságban és Szatmár megyében fóréce a »vadkacsa«, ugyanitt Debrecenben fúvászni a. m. »madártojást szedni«. Békés megyében és a Bihar megyei Orosi pusztán a feketefú az Oedemia fusca, a jégfú a Fuligula clangula, amely télen a jeges folyókat ellepi, Békés megyében és Karcagon a sivófú az Anas crecca.

békalencse

Petőfi halhatatlan költeményében, az Alföldben olvassuk:

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Oda fészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Petőfi jól ismerte az alföld növényeit és állatait, egyik levelében meg is magyarázza nagy költőbarátjának, Arany Jánosnak, hogy a királydinnye nem »felséges, királyi jó dinnye«, hanem »egy igen alkalmatlan tüskés plánta a homokbuckákon«. A Tribulus orientalisnak ez a népies neve nemcsak az egész Alföldön járatos, hanem Tolna megyéből is följegyezték. Ámbár ebben az alakban először csak az 1807-ben Debrecenben megjelent Magyar Füvészkönyvben fordul elő, mégis régi népies névnek kell tekintenünk. Régebben azonban hosszabb neve volt. A 16. századi szótárakban és kéziratos bejegyzésekben királyné asszony dinnyéje néven szerepel.

királydinnye

Érdekes, hogy más tüskés növénynek is adott a nép hasonló nevet. Így a mezei iringó (Eryngium campestre) a Balaton mellett királyné káposztája. A híres szótáríró Pápai Páriz Ferenc 1706-ból való kézirataiban királyné asszony káposztája, Veszelszki említett művében pedig királyné tüskés káposztája alakban fordul elő. A Veszprém megyei Lovászpatonán az apró bojtorján (Agrimonia eupatoria) kiránié kábosztája. Némelyek szerint a héjakút (Dipsacus laciniatus) egyik népies neve szintén Királyné káposztája, a kenderpakóca (Eupatorium cannabinum) pedig királyné asszony káposztája, de ki kellene még nyomozni, hogy ezeket a növényeket hol hívják így. Egy 16. századból származó bejegyzés szerint egy szagtalan mentafajt hívnak kerálné asszon kaporjának. A népszokások kutatása vezet rá e nevek eredetére. Ha a jászsági asszony valami orvosi füvet vagy orvosságot eltesz, ezt a műveletet azzal a mondással kíséri: »Kiránénak kellessen!« A nép fölfogása szerint a királyné ráér beteg lenni, pénze is van orvosra meg orvosságra, legyen csak ő beteg! A kellemetlen, a tüskés növényekre is bizonyára azt mondta a szegény ember: »Ilyen dinnyéje, káposztája teremjen csak a királynak meg a királynénak, ne nekünk!«

királyné káposztája

A csipkerózsa (Rosa canina) a vadrózsa ismeretes neve. Fája a csipkebokor. Különös azonban, hogy a régi szótárakban a jelentése mindig Rubus, vagyis földiszeder (Brombeere). A bibliai égő csipkebokor sem vadrózsa volt, hanem a szúrós, indás földi szeder. Régi bibliafordításainkban úgy is olvashatjuk: tüskebokor. A híres debreceni református prédikátor, Melius Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbariumában a szintén tüskés galagonya (Crataegus oxyacantha) ebcsipke. A Háromszék megyei Hiliben a nép giligáncsüpke néven ismeri, a Brassó megyei Tatrangon pedig az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) csipkefa. Nógrád megyében az ákácot (Robinia pseudacacia) hívják csipkefának. Molnár Albert régi szótárában a málna (Rubus idaeus) Bódogasszony csipkéje. Veszprém megyében, a Fehér megyei Csákváron, a Tolna megyei Pakson az egres vagy piszke (Ribes grossularia) csipkeszőlő, viszont Somogy megyében tüskeszőlő. Tehát valamennyi növény, amelynek nevében előfordul a csipke szó, tüskés. S valóban a csipke eredeti jelentése »tüske« volt, s a székelyek ma is csipkének mondják a tüskét, tövist. A ruhadíszül szolgáló csipke is ugyanez a szó, mert részei eredetileg mindig hegyben végződtek. Gondoljunk csak arra, mint jelent kicsipkézni valamit. Különben a csipke német Spitze neve is azonos a spitz »hegyes, szúrós«, Spitze »csúcs, hegy« szóval.

Beke Ödön

Az írás eredeti megjelenési helye: Búvár 1936. 241–244.