Az interjút Daniss Győző készítette.

Hogy mire jutott volna napjainkra a világ, ha az emberré válás kezdetétől mindenki egyetlenegy nyelven beszélt volna, nem tudhatjuk. Azt sem, hogy milyen lenne mai társadalmunk, ha az idők során kialakult sokféle nyelv közül napjainkig mindenki csak az anyanyelvét ismerné. A világhistória nem e két „nyelvmodell” szerint alakult: a soknyelvűvé vált világnak az egy-egy anyanyelven szavakba öntött ismeretei „átszivároghattak” más anyanyelvű egyénekhez, közösségekhez. Ehhez kellettek olyan emberek, akik többé-kevésbé megértették a más nyelven szólókat, s maguk is elmondhatták gondolataikat amazoknak. Lassanként pedig kialakultak a nyelvi közvetítéssel foglalkozó szakmák, színre léptek az első fordítók és tolmácsok. Akiknek létezése, munkája kiváltképpen fontos a kisebb lélekszámú, saját anyanyelven beszélő népeknek. E tekintetben mi – hiszen régi földrajzi elszakadásunk okán már nyelvrokonainkkal sem értjük egymás szavát – mindenképpen a „kisebb lélekszámú” népek közé tartozunk. Erről beszélgettünk Horváth Péter Ivánnal.

– A fordítás célja többnyire az, hogy segítsen megértenünk egy ismeretlen nyelvű szöveget. Néha azonban az is, hogy gyorsabban elolvashassunk és pontosabban megérthessünk valamilyen, egyébként ismert nyelvű írást. Egy külföldi író művét általában sokkal jobban élvezhetjük fordításban, mint eredetiben, mert a figyelmünket nem vonja el a tartalomról semmilyen régies szó vagy bonyolult nyelvtani szerkezet. Egy nemzetközi szerződés esetében is kényelmesebb a lefordított változatra hagyatkozni, mint azt – az akár jól ismert – idegen nyelven értelmezni. Így van ez akkor is, ha számos megállapodás és egyezmény az eredetit nyilvánítja irányadónak a jogviták esetére. Ám a fordításnak lehet más rendeltetése is. A kisebb nyelvek beszélői számára lehetővé teszi kultúrájuk megismertetését a nagyvilággal. A Pál utcai fiúk ma harmincnál is több nyelven öregbíti Molnár Ferenc és a magyar irodalom hírnevét; többek között katalánul, svédül és örményül. Mindezeken kívül a fordítás arra is szolgálhat, hogy egy-egy nemzetiség tagjai – akik reggeltől estig többségi szót hallanak – legalább írásban „otthonosabban” érezzék magukat. A kétnyelvű feliratok éppen ezért nem okvetlenül kínálnak valóságos tájékoztatást. Egy pirossal áthúzott füstölő cigaretta képe nem szorul magyarázatra, ezért egy texasi táblán a No smoking melletti Prohibido fumar igazából csak gesztus az állam spanyol ajkú lakosainak.

– Mit tudunk ma a fordítás „ősidejéről”?

– A szakma első képviselőiről név szerint sajnos – és természetszerűleg – semmit nem lehet tudni. Mert bár az írástudóknak nemegyszer isteni hatalmat, de legalábbis varázserőt tulajdonítottak, a fordító személye éppen olyan érdektelen volt, mint mondjuk a kódexmásolóké. Az azonban valószínű, hogy a fordítás segítette már az ókori sumer, akkád, óbabiloni, hettita, egyiptomi, asszír, perzsa vagy a római birodalom működését is. Hiszen egy többnyelvű területen képtelenség nyelvi közvetítés nélkül kormányozni és az államvallást terjeszteni. A nyelvcserét pedig, vagyis azt, hogy minden alattvaló végleg áttérjen az uralkodó réteg nyelvére, erőszakkal is csak évtizedek alatt lehet kikényszeríteni.

íráshordozók: Az ókorban csaknem minden sima felületű tárgyat használtak íráshordozóként, így a sziklafalakat, fák kérgét, leveleket, fatáblákat, és viasztáblákat, fémlapokat, cseréptöredékeket, csontokat, bőrt, szövetet. Közel-Keleten széles körben elterjedt az agyag felhasználása kis táblák készítésére. A görögöknél és a rómaiaknál az előtérben a papirusz, pergamen, osztrakon, papír, ill. a faragott kövek álltak.

agyag, agyagtábla: Az ókori Közel-Keleten, elsősorban Mezopotámiában leginkább a sumer, akkád, hettita ékírás legfontosabb íráshordozója. A legkorábbi ékírásos agyagtáblák a Kr. e. 4. évezredből Uruk városból kerültek elő. A napon szárított táblák formája általában lapos négyzetes vagy téglalap alakú, a helyi hagyomány és a rájuk írt szöveg is befolyásolta alakjukat. Az anyagtáblákra az ékírásos jeleket nádból készült íróvesszővel (stílussal) nyomkodták be. A tartósabb használatra szánt fontosabb szövegeket tartalmazó agyagtáblákat kiégették.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Földrész, ország, hegy, tó, folyó, város, falu, településrész, utca, tér, dűlő – megannyi természeti vagy ember alkotta valóságdarab. A legtöbbnek van neve. Magyarországon, illetve a magyar nyelvterületen több millióra tehető a különféle helyeket megjelölő elnevezések száma. E nevek kora kevés kivételtől eltekintve legföljebb ezer év. Mindegyiket, persze, egyetlen honfitársunk sem ismerheti, közülük általában csak néhány száz lehet egy „átlaglakos” fejében. A kivételek közé tartozik az ennek a mennyiségnek a többszörösét ismerő Hoffmann István.

– Nem ismerünk olyan nyelvet, amelyikben ne lenne meg két régi tulajdonnévfajtának, a helyneveknek és a személyneveknek egész garmadája. Ez érthető, hiszen az embereknek a közvetlen környezetük, a helyi világuk a legfontosabb. A konkrét helyek és a konkrét személyek megjelölésére volt és van ma is a legnagyobb szükségük. Ősidőkben esetenként elegendő lehetett az is, hogy azt mondják: ez vagy az a dolog vagy személy a pataknál van. De gyakran beérjük ma is ilyen kifejezésekkel, hiszen a beszédhelyzet egyértelművé teheti, hogy miről van szó. Arra is szükség mutatkozhatott ugyanakkor a régiségben is – csakúgy, mint ma –, hogy a beszélők pontosabban megjelöljék: „erre” vagy „arra” a patakra gondolnak éppen. Ez megtörténhetett rámutatással vagy körülírással, de úgy is, hogy valamiféle jelzőt – „hideg”, „gyors”, „kanyargós” és így tovább – tettek a „patak” elé. És ez már az adott helyet az addiginál pontosabban megjelölő helynév, földrajzi név volt, vagy az lehetett belőle. A helynevek tehát nem véletlenszerűen születtek meg, hanem a kérdéses hely valamilyen jellegzetességét, sajátosságát vagy egy vele összefüggő dolgot, személyt megjelölő kifejezésként jöttek létre. A nyelvet használók kommunikációs igényei hívták őket életre. Ráadásul nemcsak az akkori közösség mindennapjait szolgálták, hanem arról is tanúskodnak, hogy az egykori névadók milyennek látták, milyennek gondolták a körülöttük lévő világot.

Mindezt a helynevek megőrizték számunkra, és ha a kutatók értő módon vallatják őket, hírt adnak a hajdan volt idők kultúrájáról, emberi gondolkodásáról is. Hiszen a hegyek, a nagyobb tavak, folyók neve ritkán változik egészen másra, eredetük gyakran több ezer éves múltra tekint vissza. Az ókori Danubius vagy Danuvius nálunk ma is Duna, mint ahogy – és ez csupán nyelvi különbség – a németeknél Donau, a szlovákoknál Dunaj, a délszlávoknál Dunav vagy a románoknál Dunărea. Ugyanez áll jó néhány nagyobb hegy, hegyvonulat nevére is, olyanokéra, mint a Kárpátok, az Alpok vagy az Ararát.

A közelmúltban jelent meg Klaudy Kinga „Tézisek a fordítástudományról” című tanulmánykötete a TINTA Könyvkiadóban. Ebből az alkalomból beszélgetett a szerzővel Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: A TINTA Könyvkiadónál 2007-ben látott napvilágot a „Nyelv és fordítás” című tanulmánykötete. Miért gondolta, hogy az azóta írt tanulmányait célszerű lenne egy kötetbe összefogva most kiadni?

Klaudy Kinga:  Egész pályámon arra törekedtem, hogy a fordítással kapcsolatos elméleti gondolatokat és kutatási eredményeket összegyűjtsem, rendszerezzem. Húsz éve szerkesztek két fordítástudományi folyóiratot, tehát nagyon sok időt töltök pályatársaim és doktorandusz hallgatóim eredményeinek  közlésével. Időnként eszembe jut, hogy jó lenne együtt látni a saját tanulmányaimat is.    

Kiss Gábor: A mindkettőnk által szeretett és tisztelt Szépe György tanár úr mondta talán, hogy azok a kutatási területek válnak komollyá, melyeknek az egyetemeken van tanszékük. Hogy alakult a magyar fordítás „tudománnyá” válása?

Klaudy Kinga:  Pontosan így. 1973-ban jött létre az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékén belül a Fordító- és Tolmácsképző Csoport, melynek koncepcióját éppen Szépe György tanár úr dolgozta ki. A képzés kezdetben meglehetősen gyakorlati volt, de mivel az egész világon a 60-as években kezdődött a fordítók tevékenységének nyelvészeti vizsgálata, mi is egyre inkább bekapcsolódtunk a fordítástudomány nemzetközi vérkeringésébe. Az oktatók nagy része fordítástudományból doktorált vagy szerzett PhD-fokozatot, tehát idővel, és ez az idő 2006-ban következett be, meglettek a tanszékké válás feltételei.  

Az interjút Daniss Győző készítette.

Ha a nyelvek iránt akár csak átlagos érdeklődést mutató honfitársainkat megkérdezzük, hogy milyen nyelv a magyar, a legtöbb válasz bizonnyal: finnugor. Mert az nyilvánvaló, hogy nem szláv, nem afroázsiai és nincs rokonságban más nyelvcsaládokkal sem. Vélhetően csak kevesen válaszolnák, hogy agglutináló. Pedig az agglutináló – nem pedig az izoláló vagy flektáló – típusba tartozás is fontos jellemzője a magyarnak. Hogy miképpen és mennyire, arról Hegedűs Ritát kérdeztük.

– Hogy a magyar finnugor, még régebbre visszatekintve uráli nyelv, az a nyelvünk rokonsági viszonyaira, eredetére vonatkozó állítás. Hogy agglutináló, az pedig a szerkezete típusára világít rá. A két jelző egyszerre igaz. De az utóbbiról kevesebbet szoktunk beszélni.

– És beszélünk róla egyáltalán?

– A történeti nyelvészet a XIX. század elejétől szerkezetük alapján is csoportosította az akkor többé-kevésbé ismert és valamelyest már kutatott nyelveket. De már korábban is voltak efféle próbálkozások. Köztük volt egy magyaré, Beregszászi Nagy Pálé, aki a XVIII. század utolsó évtizedében hívta fel a figyelmet – németül – bizonyos nyelvek szerkezeti hasonlóságaira. Miközben tévedésnek tartotta Sajnovics János két évtizeddel azelőtt Koppenhágában latinul megjelent, a magyar és a lapp nyelv rokonságát bemutató finnugrisztikai „ősművét”, a Demonstratiót.

Hegedűs Rita

Két kiváló vendéglátó szakember, Glück Frigyes és Stadler Károly eredetileg 1889-ben jelentették meg a magyar elméleti gasztronómiát megalapozó művüket, mely Saly Noémi szerkesztésében újra megjelent (Glück–Stadler 2013). A műben található egy „ínyesmesterségbeli lexikon” (2013: 147–211), amelyből nem hiányzik a fogás meghatározása sem.

„Fogás, az ebédnek az a része, amely a vendégnek egyszerre udvaroltatik. A fogások száma az ebéd jellegétől függ. A fogásoknak egymás után való következése a következő módon eszközöltetik: I. Előételek, melyek az étvágyat ingerlik, anélkül, hogy csillapítanák. 1. fogás: levesek (kétféle). 2. fogás: hideg ízelítő (osztriga, halikra stb.). 3. fogás: meleg ízelítő (apró pástétomok, sült csibe stb.). II. Főételek. Ez az osztály mindent magába foglal, amit a konyha az előételeken kívül szolgáltat. 4. fogás: halak (melyek jobbára szétosztatlanul kerülnek az asztalra). 5. fogás: nagy húsételek (grosses-pièces) körítéssel és mártással (rostélyos, beefsteak, szarvas, őz stb.). 6. fogás: főzelékek meleg mellékletekkel (bordás, májas hurka, tojás stb.). 7. fogás: meleg fogásközi étek (becsinált, nyúl, fogoly, rák stb.) fehér mártással. 8. fogás: meleg fogásközi étek barna mártással. 9. fogás: hideg fogásközi étek (főtt hideg sonka, lazac, tengeri rák, saláta, libamájpástétom stb.). 10. fogás: sült (marhaszelet, kacsa, szalonka stb.). 11. fogás: finom főzelék melléklet nélkül (spárga, virágkel, articsóka stb.). 12. fogás: befőtt gyümölcsök (párolt gyümölcs, befőtt stb.). 13. fogás: meleg tészták (puding, tojáslepény, tejszínes rétes stb.). III. Utóételek, jobbára a cukrász által készíttetnek. 14. fogás: hideg tészták (tejszínhab, fagyalék stb.). 15. fogás: sütemények (torta, lepény, ostya stb.). 16. fogás: vaj és sajt. 17. fogás: fagylalt. 18. fogás: csemege (cukorkák, gyümölcs, kávé)” (Glück–Stadler 2013: 168–169).

Az interjút Daniss Győző készítette.

A legelső magyarul nyomtatott könyv 1533-ban jelent meg Krakkóban: Szent Pál levelei magyar nyelven. De nem ez anyanyelvünk legelső könyve, hiszen nagyjából egy évszázaddal korábban megelőzte egy – igaz, még kézzel leírt – kötet. Mégpedig egy egészében magyar nyelvű alkotás. Magyar szórványokat, más (főleg latin) nyelvű környezetben szereplő magyar szavakat vagy „vendégszöveget” – amilyenek pl. a Tihanyi alapítólevél magyar szavai vagy a teljes Halotti beszéd – ismerünk jóval régebbről is. A magyar nyelven született első könyvekről – a nyelvtörténetünk, művelődéstörténetünk legbecsesebb emlékei közé tartozó, nemcsak az írott, hanem valamelyest a kor beszélt nyelvét is elénk idéző kódexekről – Haader Leát kérdeztük.

Haader Lea

– Hány magyar nyelvű, kézzel írott könyv születhetett az első magyarul nyomtatott kötetek megjelenése előtt?

– Pontos számot nem lehet mondani, eléggé különböző felfogások vannak ebben a kérdésben. Mindenesetre az idők során sok megsemmisült közülük. Nem egészen félszáz azonban megmaradt. Legalábbis ma ennyiről van tudomásunk. A megmaradtak közül időben a legelső a Jókai-kódex. Ezt a Szent Ferenc legendáját tartalmazó könyvet valamikor 1440 táján másolták. Azt viszont egészen pontosan tudjuk, hogy a négy evangélium korábbi fordítását megőrző Müncheni kódex 1466-ból maradt ránk. Másolója ugyanis beleírta hogy „megvégeztetett, Németi Györgynek... keze miatt... Úr születetének ezernégyszázhatvanhatod esztendejében” [az idézeteket itt és az esetek többségében a következőkben is, valamint az említettek nevét mai betűkkel, a szöveget valamelyest a mai szóhasználathoz igazítva közöljük – D. Gy.]. Dátumbejegyzéseket a későbbi kódexpéldányokban is találhatunk. Az Érsekújvári kódexben például így: „Ez írásnak vége vagyon úr fiú sziletetnek utána ezerötszázharminc esztendőben vízkereszt oktáváján Sevényházi soror Márta keze miatt.” Ennél is későbbi az 1539-es évszám a Kulcsár-kódexben és az 1541-es a Kazinczy-kódexben.

A sztereotípia görög eredetű szó, eredeti jelentése nyomdászatbeli: ‘magasnyomó formáról lemez öntése’. További jelentései (miként megfelelőié több más nyelvben is): ‘merev egyformaság, gépies ismétlődés’, ‘rögzült frázis (közhely), gondolat, vélemény, hiedelem’, ‘embercsoportokról, népekről, társadalmi jelenségekről alkotott sematikus képzet’. Egy további, újabb jelentését később említem. Különböző dolgok különböző mértékben követelik meg, hogy sematikusan jellemezzük őket. Így az utcasarkon – hogy szillepszissel éljek – okvetlenül ott áll a rendőr, a kurva, a fűszeres, a kocsma (Kicsi 2007: 68). Különösen az idill megjelenítése vonzza a sztereotípiákat, például tücsökszó egy holdfényes, csillaghullásos nyári éjszakán (Bártfai & Kicsi 2013).

A sztereotípia eredeti jelentése ‘magasnyomó formáról lemez öntése’

Szentkuthy Miklós, aki előszeretettel írt könyvismertetéseket, Dylan Thomas önéletrajzi regénye kapcsán említette a Költészet Hasznosságait tárgyaló tankönyvet, amelybe, mint zárójelben megjegyzi, a hagyományos retorikák által elhanyagolt témák is beleférnének: „Persze egy komiszkodó lábjegyzet formájában azt is be kéne venni a tankönyvbe, hogy bizonyos naturalista kliséknek milyen félelmetes erejük van: a bárzongoránál ülő tenorista még itt is, még most is, az elavult szolgálati szabályzat szerint – tüdővészes” (1985: 471). Figyelemre méltó itt a sztereotípia szóhoz hasonlóan a nyomdászatból vett és érintkező értelmű klisé (‘magasnyomtató forma’) szó használata.

Amint ígértük, most azzal foglalkozunk, hogyan lehet enyhíteni az „e” hangok terheltségén.

Ismeretes, hogy vannak e–ö alakpárú szavaink. Ezek közül, ha nincs külön jelentésük az ö-s alakoknak, használhatjuk ezeket.

Elsősorban a „fel, föl” igekötőre gondolunk: felönt, felad, felöltözik, de fölenged, fölemelkedik. Ugyanígy jól használhatók a következő szavak is: fölösleges, föltétlen, följebb, tömérdek, fölső, födöz, söprű, födél, vörös.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Legtöbbünknek édesanyánk volt az első nyelvművelője. Követte őt a szűkebb-tágabb környezet, a család, a játszótér, az óvoda, az iskola, az utca, a munkahely. Több-kevesebb tudatossággal – és jól-rosszul – mind-mind „művelte” beszédünket, írásunkat. Közben szót kaptak, kaphattak, persze, a nyelvművelés szakavatottjai is. Rávilágíthattak, hogy mi a helyes és mi nem az. Tették és teszik ezt – amint Grétsy László elmondja – szintén jól-rosszul. Ma már szerencsére kevesebb hibával. Szándékuk szerint Sylvester János szellemében, aki már 1539-ben leírta: „a mi kincsünk – hazai nyelvünk”.

– Bár a nyelvművelés fogalma már több emberöltővel ezelőtt kialakult, kikristályosodott Magyarországon, egy a múlt század utolsó harmadában útját kereső tudományág, a szociolingvisztika, illetőleg társasnyelvészet ellene fordult, kikezdte. Olyannyira, hogy többen meg is kérdőjelezték elfogadhatóságát. Főleg azok, akik a nyelvművelésnek csak azt a felfogását ismerték – vagy legalábbis annak alapján ítélték meg –, amely szerint a nyelvész irányítja a nyelvet, ő szabja meg, hogy mit lehet és mit nem lehet írni, mondani. Jellemző példa erre a Pintér Jenő és munkatársai által közrebocsátott, a múlt század harmincas éveiben több kiadásban is megjelent Magyar nyelvvédő könyv. Pintér Jenő irodalomtörténeti és más tudományos tevékenységét nem vonom kétségbe. Ám ezzel a könyvvel, amely éppen a szerző beosztásából, hatásköréből eredően – két évtizeden át budapesti tankerületi főigazgató volt – az iskolai oktatásban is etalonnak, hiteles mértéknek számított, többet ártott, mint használt. Az akkori diákok a magyar nyelvi órákon nem anyanyelvünk szépségeit, gazdagságát ismerték meg, hanem a tilalomfák erdejébe kerültek. A magyar stílus és a Nyelvi sajátságok című két rövidke fejezet még úgy-ahogy betöltötte szerepét, bár azokban is több volt a tiltás, a hibáztatás, mint nyelvünk kincseinek, értékeinek ismertetése. A további fejezetek azonban – Hibás szavak, Hibás kifejezések, Idegen szavak, Idegen kifejezések – azonban már csak arról szóltak, hogy miket kell nagy ívben elkerülnünk. A könyv háromnegyede azt fejtegette olvasóinak, hogy milyen szót, kifejezést, mondatszerkezetet ne használjanak! Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy szüleink, nagyszüleink, ha arról kérdezzük őket, hogy miket tanultak a hajdani magyarórákon, ilyeneket kezdenek sorolni: „Hát”-tal, „És”-sel meg „Hogy”-gyal nem kezdünk mondatot, az „-andó”, „-endő” kerülendő, a „-tatik”, „-tetik” nem használtatik, irtani kell az idegen szavakat és így tovább. Könnyű belátni, hogy bár az efféle tiltásoknak mindig volt, van valamiféle alapjuk, egészében véve nem állják meg a helyüket. Azok a hivatásos nyelvészek, akik a nyelvet, illetve a nyelveket általános elméleti szempontból vagy szociolingvisztikai, nyelvszociológiai megközelítésből vizsgálják és vizsgálták, a nyelvművelésnek jobbára e korábbi, a múlt század közepétől kezdve már túlhaladott állapotát alapul véve marasztalták el a nyelvművelőket. Nem tudatosult bennük, hogy a második világháborút követően, a Nyelvtudományi Intézet 1949-es megalakulása után, elsősorban Lőrincze Lajos úttörő jelentőségű munkásságnak köszönhetően lényegében megújult, újjászületett a nyelvművelés. Lőrincze 1953-ban megjelent Nyelv és élet című művének Kodály Zoltán írta az előszavát. Abban egyebeken kívül ezt: „A magyar nyelvművelésnek nagy és szép múltja van. A nyelvújítás óta, melyhez hasonló arányú mozgalmat más nép történetében nem ismerünk, hosszú a sora azoknak, akik nyelvünk szebbé, jobbá, tisztábbá tétele érdekében fogtak tollat… A háború éveiben azután Pintér Jenő kezében e mozgalom – túlzásai miatt – némileg hitelét vesztette… A nyelv gondozásában új korszakot kell nyitnunk. A régen szokásos dühös-mérges viták – »grammatici certant« – nem visznek célhoz.”