Félrekapcsolások

Nyelvművelő levelek XIV.

Egyre többször jut eszembe mostanában egy anekdota a régi hadseregből. A tizedes, estin, az általános hetediket végzi; s kiképzőként, napközben, csillogtatja tudását.

– No, fiam – kérdi a nyári gyakorlatos egyetemistát –, hány foknál forr a víz?
– Jelentem: száz foknál.
– Szamár vagy! Te mondd meg, Horváth! – fordul a másikhoz.
– Jelentem: száz foknál.
– Szamarak vagytok! – válaszol büszkén. – Tanuljátok meg: a víz kilencven foknál forr!
Harmadnap kissé zavartan áll a csoport elé.
– Fiúk – mondja. – Bevallom: tévedtem. A kilencven fok, az a derékszög!

Nos, mi másra gondolhatnék, mikor ismételten ezt hallom: „Meg kell találnunk a legkisebb közös nevezőt.” A matematikai műveltség jó dolog. S ha közös nevezőre jutunk, az is, mert akkor a mennyiségek összemérhetők. De a közös nevező sem nem nagy, sem nem kicsi. Egyszerűen csak közös. A legkisebb közös, az nem a nevező, hanem a többszörös. Például kétharmadnak és egykettednek hat a közös nevezője, mert a háromnak és a kettőnek hat a legkisebb közös többszöröse. – Vagyis hát: a kilencven fok, az a derékszög!

Sziklaszilárd vagy kőkemény?

Művelt emberektől hallom: „Ennek az eredője messzire nyúlik vissza.” Persze! Csak ott még másképp hívják: összetevőnek. Az eredő az erőtan szakkifejezése: különböző irányú és nagyságú összetevő erőkből születő eredmény. Tehát nem: eredet. Ugye furcsállanánk, ha valaki azt mondaná: a kereszténység eredménye Krisztusig nyúlik vissza. – Merthogy: a kilencven fok, az a derékszög!

Divatos kifejezés mostanában ez is: kőkemény. Kőkemény az elhatározás, kőkemény az igazság. Péter apostol efféle jelzőt kapott urától. De csak latinul. Magyarul az igazság, az elhatározás nem kőkemény, hanem sziklaszilárd; mert nem eltörhetetlen, hanem megingathatatlan.

Neves emberek is ezzel fejezik be olykor beszédüket: „Na, nem akarom a témát tovább ragozni.” A grammatikai műveltség igen szép dolog. Illetve az volna; mert akkor tudnánk: a szót lehet szaporítani, de akkor nem egyazon szót mondogatjuk újra és újra, hanem különböző szavakat teszünk egymás végtébe. Ragozáskor viszont a tő azonos, csak a toldalékok váltakoznak; amiből sosem lesz szöveg!

Összerúgták a... patkót!

És úgy tűnik: visszavonhatatlanul megrögződött a nézeteltérés megjelölésére ez a fordulat: „összerúgták a port”. Szép régi, képszerű szólás; csak az a baja, hogy se füle, se farka; pontosabban: egy füle, két farka. Van ilyen: „rúgja a port” s ez azt jelenti: „táncol”. Ősi lehet; még a földes kocsmapadlók időszakából, vagy a szabadtéri táncra utalva. A nótában is ez van: „Iszom a bort, rúgom a port, / Ölelgetem a szépasszonyt.” Aztán van kilencven fok is. De az a derékszög! Mert ismeretes ez a szólás is: „összerúgták a patkót”. Már tudnillik a lovak, főleg az istállóban. Ezért raktak közéjük hosszanti rudat, népiesen: strajfát. Nehogy összerúgják a patkót. De a port? Azt csak rúgni lehet, legföljebb felrúgni.

S ha már itt tartunk, íme, legfrissebb élményem! A televízióban mondta valaki, valami nagyon borzasztó dologra: „Attól megfagyott bennem az ütő!” Magyarázzam? „Megfagyott bennem a vér”, netalán „a lélek”: emberi eredetű hasonlat. „Megállt bennem az ütő”: ez a faliórára utal. – De hogy kerül az óra a fridzsiderbe! – Azaz: legalább magunk figyeljünk arra, amit mondunk!

 Deme László

Az írás eredeti megjelenésének helye: Kedves Hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából (Balázs Géza, Bencédy Jószef, Deme László, Fábián Pál, Grétsy László, Szathmári István), TINTA Könyvkiadó, 2013.

A Nyelvművelő levelek sorozat korábbi bejegyzései: