A tanulmány 2012-ben készült. Bencédy József írása.

A nyelvművelés korszakait a Kazinczy Ferenchez kötött nyelvújítással, a Szarvas Gábor nevével összekapcsolt új ortológiával Simonyi Zsigmond működésében kiemelt idegenszerűségek, idegen szavak elleni fellépéssel és a Lőrincze Lajos által meghirdetett mozgalommal szoktuk jelölni. Az igazi, a markáns változást a Kazinczy-féle nyelvújítás és Lőrincze mozgalma jelentette, illetve jelenti. E két időszakban változott a tartalom, a cél és a módszer is. Ezt szűrhetjük le Fábián Pál (Nyelvművelésünk évszázada, TINTA Könyvkiadó, 2023.) fejtegetéséből, melyből az 1982 körüli évekre nézve nem derül ki korszakváltás, jóllehet azokban az években – emlékezhetünk rá – többen mondogatták és javasolták ennek kimondását. Fábián Pálnak és másoknak, nekem is nem ez volt a véleményünk. Ebben a kiegészítő fejezetben az azóta történtek felelevenítésével arra akarnék rámutatni, mennyi új jelenség merült fel a nyelvészetben és a nyelvművelésben, bizonyos alapkérdésekben hogyan módosult a nyelvművelés feladatainak, illetve magának a nyelvművelésnek a megítélése, mi mindenben szélesedett a nézőpontunk, társadalmi és tudományos támogatottságunk. A címben felvetett kérdésben nem akarnék állást foglalni.

Az utolsó markáns változást Lőrincze akadémiai előadásából és az azt követő dolgozatokból Fábián Pál könyvében a nyelvművelés újjászervezése és az Eredményeink c. fejezetben világosan megfogalmazza. E változás fő útjelzői: Lőrincze Lajos előadása az akadémiai nagyhét keretében, 1951-ben (l. Lőrincze: Nyelv és élet, Művelt Nép Könyvkiadó, 1953); Nyelvművelésünk főbb kérdései (Akadémiai Kiadó, 1953); Anyanyelvi műveltségünk, A pécsi nyelvművelő konferencia anyaga (szerkesztette Benkő Loránd, Akadémiai Kiadó 1960); Helyes kiejtés, szép magyar beszéd (szerk.: Grétsy László és Szathmári István, Bp. 1967, az egri kiejtési konferencia anyaga). Fábián Pál könyve nem jutott el az 1992-ben rendezett nyelvművelő, illetve szaknyelvi konferencia számbavételéhez (l. Magyar Nyelvőr 1993. 4. sz.). Én itt kezdem beszámolómat, de előbb még szólnék két dologról.

Fábián Pál: Nyelvművelésünk évszázadai

Fontos ebben az új korszakban a nyelvművelés új módszere (l. Fábián Pál könyvében A nyelvművelés újjászervezése c. fejezet elején). Azért is ki kell ezt emelnünk, mert a korábbi elvek (dogmatizmus, a nyelvhasználók és a használat elítélése, szidalmazása, sovinizmus) mind a mai napig makacsul tartják magukat a közvéleményben. Nem véletlenül hangsúlyozta Lőricze Lajos az Édes Anyanyelvünk c. folyóirat első számának bevezető cikkében (1979-ben, az első oldalon): „Korszerű folyóiratot szeretnénk … elindítani. Korszerűt és időszerűt tartalmában, szemléletében, módszerében. Olyan lapot, amely nem elavult, idejétmúlt szabályokat ismételget, nem germanizmusokra vadászik, hanem a nyelv alapvető feladatára figyel: jó és pontos közvetítője-e gondolatainknak, érzéseinknek.”

A másik kiemelést érdemlő tény a nyelvművelés felszárnyalása. Könyvkiadók és a sajtó (napi- és hetilapok) szinte egymással versenyezve közöltek nyelvművelő írásokat, nem egy lap indított nyelvművelő rovatot, a rádióban, elsősorban a Kossuth-adón többfajta, nyelvi, nyelvművelő műsor indult; elterjedt és népszerűvé vált a Péchy Blanka, Deme László kezdeményezte „Beszélni nehéz!”; nagy nyeresége lett törekvésünknek a televízió, mely ebben az időben kezdte adásait, köztük az olyan népszerű, szinte jelszószerűen emlegetett Álljunk meg egy szóra!, Grétsy László és Vágó István beszélgetéseit (megálláskor mindig egy-egy nyelvhelyességi, helyesírási témáról); ugyancsak nagy nyeresége lett mozgalmunknak a Péchy Blanka alapítványával indult Kazinczy-versenyek Győrött és Sátoraljaújhelyen a középiskolás diákok részére, később Kisújszálláson és Balatonbogláron az általános iskolásoknak; hamarosan népszerűvé vált az Édes Anyanyelvünk c. lap (a maga többezres példányszámával). A különféle versenyek körében számottevő szakirodalom, elemzés született. A helyesírás ápolásának különösen nagy lendületet adott az 1954-ben kiadott 10., majd az 1984-ben útjára bocsátott 11. szabályzat. A nyelvtudomány tekintélyes kongresszusai a nyelvápolást is támogató témaköröket választottak: 1952-ben a magyar irodalmi nyelvet; a stílust, stilisztikát, jelentéstant 1972-ben; a magyar nyelv rétegeződését 1983-ban; konferenciát a szövegről 1978-ban, a kiejtésről 1965-ben. Az 1967-ben indított magyar nyelv hete megyénkint nagyszámú előadást és hallgatóságot jelentett. Az országos megnyitókat többször is állami és pártvezetők tartották: Kállai Gyula, Aczél György, Pozsgai Imre; a rendszerváltozás után Göncz Árpád, Hiller István, Vizi E. Szilveszter, Orbán Viktor.

Az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága kezdeményezte az 1992 őszén rendezett nyelvművelő és szaknyelvi konferenciát. A rendezvényt több ok miatt is indokoltnak látták a szervezők. A nyelvvel, nyelvműveléssel foglalkozó új témakörök szerveződtek, új módszerek alakultak; az 1959-es pécsi nyelvművelő konferencia óta nem volt számottevő nyelvművelő tanácskozás. A nyelvtudományi bizottságok szükségesnek tartották külön szaknyelvi tanácskozás szervezését.

A konferencia több témakörben szerveződött: a nyelvművelés elmélete; a nyelvművelés szerepe és lehetőségei az ezredforduló küszöbén; a határokon túli magyarság nyelvművelése és nyelvi gondjai; a magyar helyesírás helyzete. Sok előadás (szám szerint 17) hangzott el a szaknyelvek területén.

Az előadásokban és az őket követő vitákban napirendre kerültek a nyelvészeket és sok esetben a közvéleményt is foglalkoztató témák: a nyelvművelés egysége (elveiben, módszerekben), a társadalmi, gazdasági változások hogyan hatnak, hatnak-e a nyelvhasználatra, a nyelvművelésre, a pragmatika; a norma; lesz-e nyelvi tervezés?; az idegen szók divatja és a rendszerváltás; rádió nyelvhasználata; beszélt nyelvi jelenségek, gondok; nyelvművelési mozgalmak az iskolában; egy- vagy többközpontú nyelvművelés; nyelvhelyességi gondok a Felvidéken, Erdélyben, a Délvidéken, a szórványokban; a helyesírás az iskolában, A szaknyelveket illetően természetesen csak néhány terület szerepelhetett, de többek részéről elhangzott az a megállapítás vagy kérés, hogy a szaknyelvekkel többször és többet kellene foglalkozni, mert a tudományos, technikai forradalom kiemelte jelentőségüket, megemelte a szakmai szókincs fontosságát. Nem véletlen, hogy több előadó is foglalkozott a számítástechnika nyelvével és a szakmai helyesírás gondjaival.

Kiss Gábor és Bencédy József

Nyereséggel járt, hogy a humán szekcióhoz felkérték Pusztai Ferencet, a természettudományos szekcióhoz Pusztai Istvánt összegezzék a konferencia tanulságait. Pusztai Ferenc a humán területen kiemelte: „Korunk nyelvművelésének egyik alaptétele, hogy a nyelvi helyesség megítélésekor stilisztikai szempontokra, a stílusbeli helyességre is tekintettel kell lennünk.” (544; innen a zárójelben kiemelt oldalszámok a Magyar Nyelvőr 1993. október–decemberi 4. számára utalnak.) A szaknyelvi terület vitájából a nyelvhelyességi témákra vetett erős hangsúlyt Pusztai. „Már a középiskolákban, különösen a szakközépiskolában … a magyar nyelvet valamiféle érdektelen tehernek tartják. Ez a paradox arisztokratizmus nem javul a felsőfokú tanulmányok folytatásakor sem. A helyesírásukat, stílusukat teljességgel elegendőnek vélik boldogulásukhoz, hiszen a példát mutató szakemberek jó része sem beszél különbül.” (610) A konferenciát követően Fábián Pál a Nyelvtudományi Társaság ülésén a konferenciáról mondott beszámolójában felhívta a figyelmet: „A nyelvművelés nem lehet féloldalas, nem lehet a figyelem túlnyomó nagy részét az irodalmi és köznyelv felé, tehát a kevesebb felé irányítani, és elhanyagolni a szaknyelveket, vagyis a többet (ehhez egy statisztikai adat: 1980-ban 33 200 magyarországi kiadványból 757 volt a szépirodalmi művek száma.” (613)

A nyelvvel foglalkozó tudósok már régebben felhívták a figyelmet, hogy a nyelv szorosan összefügg a gondolkodással, újabban rámutattak, hogy a magatartással (a nyelvműveléssel kapcsolatban), a stílussal. Nincs kommunikáció stílus nélkül – mondjuk meggyőződéssel, Pusztai Ferenc összegezésének egyik megállapítását elfogadva. „A stilisztikai szemlélet annyira áthatotta a konferencia előadásait, hogy némelyiküket a stílusközpontú nyelvművelés” példájaként is említhetjük. (545) Németh G. Béla szerint „elsősorban is a stílussal, a stílustípusok, a stílusrétegek jellegzetességeivel és szerepükkel volna szükséges foglalkozni, (mert) mind az írás, mind a beszéd hihetetlen primitívvé, egysíkúvá lett”. Stílusunk kultúravesztésének siettetői közül hármat nevezett meg:

„1. Az irodalom néhány csoportja, iránya kocsmai trágárságokkal, piaci ordenáréságokkal, esetlen nyelvi hanyagságokkal kíván modern, hatásos lenni…

2. A tudományok, elsősorban a természettudományok tolvajnyelve, divatidegen szavakkal parádézó, tudálékos stílusa szívós hagyománynak bizonyul. –

3. Az iskola – közel akarván kerülni a gyerekhez – gyakran átveszi a gyerek nyelvét, s így – tegyük hozzá – a tanári mintaadás, normaszembesítés, a kommunikációs szituációk különbségének, másságának érzékeltetése stb. elmarad.” (545)

Kitűnő példákkal érvel Németh G. Béla a stílus meghatározó volta mellett a konferencia megnyitójában: „Amikor Erzsébet királyné arra kényszerítette a férjét, hogy magyarul válaszoljon leveleire, az így kezdte: »Drága Angyalom!« – Nyilván valamilyen népszínműből vette, vagy abból tanították neki, hogy a számunkra kedves nőket Angyalomnak kell titulálni. Boldogult IV. Károlynak… volt egy sajátos szava, amit valahol fölszedett, a rögvest; és ha azt akarta kifejezni, hogy hamarosan, azonnal, rögtön, akkor ezt mondta, talán valami népmese nyomán. Így aztán főúri körökben így nevezték: a rögvest-király. Furcsa dolgokat szülhet a stílusérzék hiánya.” (398-9). – Szathmári István írásaiban felhívta a figyelmet, hogy a stilisztika iránti figyelem időnkint háttérbe szorul a nyelvtudományban; „halottnak tekinthető” – idézi az egyik francia nyelvészt. „A halott köszöni, jól van” – idéz máskor egy másikat. Itthon is ez a hullámzás jellemzi ezt a területet. Messzire jutottunk az ókori görögök buzgalmától!

Az 1980-as évektől egyre nagyobb figyelem fordult hazánkban is a beszélt nyelvre, mint a nyelvhasználat (a parole) széles, nagy és meghatározó területére. Az ELTE bölcsészkarán napi beszélgetéseket rögzítettek Hatvanban és másutt, s ugyanabban az időben beszélt nyelvi vizsgálatok indultak a Nyelvtudományi Intézetben, Kontra Miklós vezetésével, s ezeket is publikálták egy sorozatban, 1988-tól. Ekkor már mintegy 20 éve folytak a Kazinczy kiejtési versenyek Győrben (a Kazinczy Ferenc Gimnázium szervezésében), s mintegy 10 éve Sátoraljaújhelyen (a Kossuth Lajos Gimnázium és Szakközépiskola szervezésében). Ezek a versenyek évente mintegy tízezer tanulót mozgattak meg iskolai, megyei és országos döntőkön.

Péchy Blanka, akinek alapvető érdemei voltak a kiejtési versenyek elindításában, gyakran hangsúlyozta, hogy a verseny célja a hangképzésben, hangsúlyban, hanglejtésben kiemelkedő tanulók serkentése, jutalmazása, nem pedig előadói, színészi utánpótlás nevelése.

A versenyek első éveiben sok gond adódott a hangképzés területén. Az artikulációnak szinte minden mozzanata szerepelt a kifogásokban. Az artikuláció fő hibái fokozatosan csökkentek, de sajnos, egyre általánosabbá vált a gyors beszéd, a hadarás, összefüggésben ennek a társadalmi feltűnésével. Ezt főleg fiatalok beszédében tapasztaljuk, de hadarnak a sportolók is (főleg szereplés után). A társadalmi változással párhuzamosan – nem mai jelenség, de nehéz rá egy-egy időszakban mértéket mondani. Egy lényeges mérték azonban van: a beszéd érthetősége.

Az évek során figyelni kezdtünk a regionális kiejtési sajátságokra. Az i, u, ű időtartamának megkülönböztetése mellett elsősorban az e hangnak lett volna rá esélye, köztük is a zárt e-nek. Sajnos hiába várakoztunk. A határainkon túlról érkező tanulók kiejtése jelentett némi vigasztalást.

1976-ban a Magyar Rádióban indultak a Beszélni nehéz adások, Péchy Blanka és Deme László vezetésével. Ezek a rádió műsoraiban elhangzott, a kiejtés tekintetében ügyetlen mondatokat elemeztek, s ugyanilyen feladatokat adtak a hallgatóknak. A műsort a Magyar Rádió megszüntette, de a szerkesztők megkeresésére a Katolikus Rádió lehetőséget adott a folytatására.

Kerekes Barnabás, Kovács Zsuzsanna: Mondjuk helyesen!

1977-től fokozatosan országos versennyé szélesedett az általános iskolákban folyó vetélkedés, de valamivel korábban már a pedagógusképző intézmények is bekapcsolódtak a mozgalomba 1987-től határainkon kívülről jött diákok is rész vesznek a versengésben. Közben egymás után szerveződtek nyári táborok (Győrben, Balatonbogláron, Csongrádon stb.), melyek felkészülést nyújtanak tanároknak, tanulóknak a versenyekre, a Beszélni nehéz körökben folyó munkára. E táborok szervezéséhez, munkájához segítséget nyújt az 1989-ben alakult Anyanyelvápolók Szövetsége.

Nagy örömmel és segítőkészséggel fogadta mindenki Sátoraljaújhely jelentkezését. A máig is folyó verseny több újat is hozott. A versenyzőknek egyrészt egy nyelvtani, helyesírási feladatlapot kell megoldaniuk, másrészt – s ez az igazán új – egy három perces beszédet kell húsz perces felkészülés után elmondaniuk, melyet a versenybizottság jelöl meg negyedmagával. Ennyiféle versenyt részletesen bemutatni nyilván lehetetlen és értelmetlen, ezért Győr munkája alapján folytatom a tájékoztatót, s csak némi kiegészítést csatolok a sátoraljaújhelyi versenyről.

A hangképzésről már esett szó. A hangsúly, hanglejtés, szünet megoldása máig is elég sok gonddal jár. A versenyzők szépen, hatásosan akarnak beszélni, bemutatni azt a törekvésüket, hogy szövegüket jól artikuláltan, érthetően adják elő. Ebből következik a szöveg agyonhangsúlyozása, a rengeteg felesleges szünet, a szóvég széttöredezése. A beszélők szavakat, mondatrészeket, szerkezeteket olvasnak fel, nem a szövegegész gondolatait, mondanivalóját akarják közölni. Sokat kínlódnak a szünetekkel. A sok felesleges hangsúly sok felesleges szünettel jár, és hibát okoz az összetartozó részek széttagolása is.

A mondanivaló és a szerkezet előtérbe állításának követelményével a szövegegészhez jutottunk, ahhoz a feladathoz, hogy a versenyzőnek meg kell keresnie s aztán kifejeznie, mi a szöveg mondanivalója, és ez a mondanivaló hogyan, milyen eszközökkel (tétmondatokkal, szerkezettel) jelenik meg.

Ami a sátoraljaújhelyi beszédeket illeti, ezekben is a szerkezeti részek, ezek hiánya, ezek érzékeltetése okozza a fő gondot: a bevezetés, tárgyalás, befejezés; a hatásos indítás, az érvelés hiánya.

A kezdetektől örömmel tapasztaltuk, hogy a verseny a tanulók számára több egyszerű szereplésnél. Árad belőlük az anyanyelv szeretete, féltése. Rádöbbennek a nyelv értékeire, szépségeire; egyáltalán: értékeire, ami a mai világban a leghatalmasabb erő a rengeteg silányság, durvaság, pongyolaság, felületesség közepette. Rádöbbennek, hogy a nyelv élete, hordozója ők maguk, hogy a nyelv nemcsak a kommunikáció eszköze, hogy a nyelv szeretete, védelme egyben a haza szeretete és védelme is.

Az 1950-es évektől a nyelvészet különféle ágai egyre nagyobb figyelmet fordítottak a mondatnál nagyobb egységre, a szövegre. Hazánkban a 70-es évektől kerültek előtérbe a szövegtani kutatások; ezek jelentős állomása volt a kaposvári szövegtani konferencia, 1978-ban. A beszélt nyelvi vizsgálatokban kiemelt helyen szerepelt a szöveg; ezt figyelhettük meg a Kazinczy-versenyekhez kapcsolt elemzésekben.

Az iskolai tantervi vitákban ugyanezen időben sokat foglalkoztunk azzal, hol kezdjük az anyanyelvi képzést: a hangokkal vagy a szöveggel. Ismerjük az eredményt; de azt is tudjuk, mennyi területen áll előtérben a szöveg: a fogalmazástanításban, a retorikában, a kiejtésben stb. A szövegvizsgálat, szövegelemzés során egyre nagyobb szerepet kapott a pragmatika (a szövegelőzmény, a szituáció). Kitűnő könyvek, tanulmányok születtek: hogy csak az úttörőket, a legismertebbeket említsem: Deme László: A szöveg alaptermészetéről, Balázs János: A szöveg. (L. Szövegtani szöveggyűjtemény, 1995, ELTE Tanárképző Főiskolai Kar.) Kidolgozták a szövegalkotás és a szövegelemzés nagy fejezeteit, az elemzés fő területeit: a pragmatika, a jelentés, a grammatika szintjét. Néhány éve szerephez jut a szövegértés a magyar tantárgyban, az érettségi vizsgán.

A nyelvvel, a nyelvműveléssel több területen is érintkezik, és egyre szélesedő terület a szociolingvisztika, a társas nyelvészet. Részleteiről átfogó képet kapunk Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat, 1995, Tankönyvkiadó Vállalat c. könyvéből. A szociolingvisztika kialakulásában a szociológián és a nyelvészeten kívül más tudományos tényezők és egyéb társadalmi jelenségek, igények is szerepeltek. Se a strukturalizmus, se a generatív grammatika nem tudott kielégítő választ adni a 20. sz. elejétől folyamatosan felmerülő új igényekre, mint a nyelvjárások és a köznyelv viszonya, a nyelvi norma, a pragmatika, a kommunikáció.

A társas nyelvészet foglalkozik a nyelvi változatokkal, ezek szókincsével, nyelvtani eszközeivel, ezeknek egymáshoz, illetve a köznyelvhez való viszonyával, a normával. Mindezek a mindennapi nyelvhasználatot és a nyelvművelést is érintik, de foglalkoznak a nyelvi lazulással, az elektronikus eszközök (a mobiltelefon, az internet) révén elindított és mozgásban tartott változásokkal, a pongyolaságokkal, a határainkon kívül élő magyarság nyelvhasználatában tapasztalható keveredéssel, a globalizmus következtében beálló hatásokkal (szakmai nyelvhasználat, elvont fogalmazás és terminológia).

A különféle nyelvi változatok használatában a viszonyítási alap a norma. Minden nyelvben több norma van, minden nyelvváltozatnak van saját normája, de ezek közt szerepel egy kodifikált norma, és jelen vannak nem kodifikált normák A magyar nyelvben a kodifikált norma köznyelvi. Vita folyik az egy- vagy többközponti (központú ???) norma körül, amely fellángol, hol csillapodik.

A kisebbségben élő magyarság nyelvi gondjaival a legtöbb nyelvész, nyelvművelő foglalkozik, így Péntek János, Murádin László Kolozsváron, Lanstyák István Pozsonyban és számosan Újvidéken, idehaza. Fontos jelenség a diglosszia, a kettős nyelvűség: nyelvjárás és köznyelv vagy regionális köznyelv egy-egy ember nyelvhasználatában: az egyik családi, baráti körben, a másik hivatalos alkalmakkor. A diglossziával hazánkban is találkozunk; szerepe van a nyelvjárások visszaszorulásában.

Az iskolai hátrányok kialakulásában szerepe van az ún. korlátozott nyelvi kódnak, mely az elmaradott társadalmi rétegek gyermekei körében mutatkozik; a mi viszonyaink közt a cigányság gyermekeit sújtja, valamint a nemzetiségi területeket. A trianoni békeszerződéssel elszakított területeken számos egyenetlenség forrása.

Az utóbbi témákkal a nyelvstratégia foglalkozik. 2014-ben a Kormány Nemzeti Stratégiai Intézetet hozott létre, Bence Lóránt vezetésével. Hogy az intézetnek mi lesz a feladatköre, azt még nem tudjuk.

A nyelvművelés átfogó társadalmi szervezete az Anyanyelvápolók szövetsége (2014 óta Anyanyelvápolók Egyesülete néven folytatja munkáját). Taglétszáma mintegy kétezer, tevékenysége igen sokrétű. Szóltam már a helyes kiejtés versenyeiről, a nyári táborokról, az Édes Anyanyelvünk c. lapról. Most még néhány további kiemelkedő tevékenységét kell említenem. A szövetség (egyesület) szervezi a magyar nyelv heti programokat, 2010 óta a magyar nyelv napi megemlékezést. A szövetség kezdeményezésére – több szervezet közreműködésével – felépült A magyar nyelv háza, Széphalomban, a Kazinczy-emlékhelyek környezetében. Ezt az intézményt a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeumhoz kapcsolták, de a Szövetség szervezi az állandó és időszaki kiállításokat, az aktuális programokat, így a magyar nyelvi juniálist, a nyári magyar nyelvi tábort. 2012-től bővülő együttműködést alakít a Szövetség az MTA Nyelvtudományi Intézetével, ennek keretében információt cserél, előadásokat, konferenciákat szervez. A szövetség több más intézmény segítségével megalapította a Lőrincze Lajos-díjat. Anyanyelvi pályázatokat hirdet, s ezeket egészben vagy részben könyv alakban megjelenteti; 2014-ben már a 13. kötetnél tart. Példamutató együttműködést folytat a Magyar Orvosi Nyelv c. szakfolyóirattal. Bővülő mértékben alakulnak kapcsolatai a határon túli anyanyelvi szervezetekkel, így elsősorban az erdélyi Aranka György Egyesülettel, de jól formálódnak kapcsolatai a vajdasági és a kárpátaljai szervezetekkel is.

***

Mi a nyelvművelés helyzete ma? – Javul? Romlik? Milyen a megítélése? – A jelenség nagyon összetett; mindkét oldalon vannak tapasztalatok. Felvetik a kérdést: tudomány-e a nyelvművelés? – Abban szinte mindenki egyetért, hogy a nyelvművelés az alkalmazott nyelvtudomány egyik ága, ahogy e könyvecskében is megjelent. – A javul (?), romlik (?) kérdésekre is vannak tapasztalatok, válaszok. Csökkent a sajtó és a rádió, televízió érdeklődése. A gazdasági, társadalmi változások sokféle nyelvi hatással járnak (hadarás, idegen szók, pongyolaságok, durvaság), de ugyanakkor nem kevés gazdagodással (a szókincsben, a szakmai, szaktudományi terminológia területén, a szlengben, a képi eszközök terjedésében, új, sajátos elektronikai műfajok megjelenésében). – A nyelvművelés elleni érthetetlen, dühödt támadások mintha elültek volna. Találkozunk új társadalmi mozgásokkal (nyelvi versenyek, új intézmények, mint a nyelvstratégiai intézet).

Bencédy József

Irodalom

• A magyar nyelv rétegeződése I–II.; szerk. Kiss Jenő és Szűts László, Akadémiai Kiadó, 1988.
• Az 1993. évi nyelvművelő konferencia, Magyar Nyelvőr, 1993/4. sz.
• Balázs Géza és Zimányi Árpád (szerk.:) Hogyan mondjuk? Hogyan írjuk? Magyar nyelvhasználati szótár, Pauz-Westermann, 2007.
• Balázs Géza, Bencédy József, Deme László, Fábián Pál, Grétsy László, Szathmári István: Kedves Hallgatóim. Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából. TINTA Könyvkiadó, 2003.
• Balázs Géza: „A magyar nyelv elé mozdításáról…”, Akadémiai Kiadó, 2005.
• Balázs János: A szöveg, Gondolat, 1985.
• Bencédy József: Jót s jól. Válogatott nyelvművelő írások és műelemzések, TINTA Könyvkiadó, 2005.
• Bencédy József: Nyelvtudomány elméletek és nézetek a 20. században, TINTA Könyvkiadó, 2013.
• Grétsy László, Kemény Gábor: Nyelvművelő kéziszótár. Második, javított és bővített kiadás, TINTA Könyvkiadó, 2005.
• Grétsy László: A szavak ösvényein. Szavaink és szólásaink eredete, változásai, érdekességei, TINTA Könyvkiadó, 2014.
• Grétsy László: Anyanyelvi séták. Szavaink, neveink és szólásaink születése, életútja, titkokkal teli világa, TINTA Könyvkiadó, 2011.
• Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002.
• Minya Károly: Mai magyar nyelvújítás, TINTA Könyvkiadó, 2003.
• Minya Károly: Változó szókincsünk. A neologizmusok több szempontú vizsgálata, TINTA Könyvkiadó, 2011.
• Nyelvművelő kéziszótár, I–II.; főszerkesztő Grétsy László és Kovalovszky Miklós, Akadémiai Kiadó, 1980, 1985.
• Szathmári István: A magyar stilisztika a kezdetektől a XX. sz. végéig, Tinta Könyvkiadó, 2005.
• Tanulmányok a magyar nyelv szövegtanának köréből, Szerkesztő: Rácz Endre és Szathmári István, Tankönyvkiadó, 1980.
• Tótfalusi István: Magyarító szótár. Idegen szavak magyarul, TINTA Könyvkiadó, 2011.