Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. augusztus.

Elárulom: őszintén örültem – és most is örülök – olvasónk, Tóthné dr. Lakatos Mária Csilla levelének, amelyre ezen a helyen válaszolok. Levélírónk az általa felidézett párbeszédben elhangzott „Köszöntem!” választ elemezte s marasztalta el, mivel – mint írja – „az imént felvázolt beszédhelyzetben csak a jelen idejű, vagyis a »Köszönöm« alak értelmezhető”.

Levélírónk saját bevallása szerint két-három éve szembesül azzal a sajátos helyzettel, hogy a közlésfolyamat valamelyik szereplője valamilyen ismeretlen okból az időtévesztés hibájába esik: múlt idejű igealakot használ, holott a közlésfolyamat a jelenben zajlik. Szavait nincs okom kétségbe vonni, de ki kell igazítanom: ez a jelenség nem olyan „fiatal”, mint véli. Előttem van egy kis könyvecske. A címe: „Beszédkultúra a közlekedésben”. Két – sajnos, már nem élő – kollégámmal együtt magam vagyok a szerzője. A kötet megjelenésének éve: 1961. Te jó Isten! Ennek már épp fél évszázada! De nincs ok az elérzékenyülésre. Minket a tények érdekelnek, márpedig a tények makacs dolgok. A kötetkében, amely a közlekedési és szállítási dolgozóknak tartott anyanyelvi, nyelvhelyességi előadásainkat tartalmazza, többek között pl. arról is szó van, hogy a kalauzok s egyéb közlekedési dolgozók nemegyszer úgy beszélnek az utasokkal, hogy mondataikba saját magukat is beleértik, belefogalmazzák. Ez az ún. kalauzi többes szám. Csupán néhány sor a kötetből: „Menjünk előre! – mondja a kalauz, miközben ő hátrafelé furakodik a tömegben. [Akkor még így dolgoztak a kalauzok, akiket, ahol még egyáltalán vannak, már hosszú idő óta különben is jegyvizsgálóknak nevezünk. G. L.] Kapaszkodjunk! – kiáltja induláskor, de ő nem kapaszkodik, hanem tovább végzi a kötelességét, kezeli a jegyeket. Igyekezzünk a leszállással! – halljuk, de ő maga nem indul az ajtó felé, sőt jó esetben – nagyon helyesen – félrehúzódik, hogy helyet adjon a leszállóknak. Fiatalember, a lépcsőn is váltsuk meg a jegyet! – hangzik a felszólítás, pedig tudva tudjuk, hogy a kalauz nem szokott jegyet váltani.” Néhány mondattal később már elérkezünk a bennünket közvetlenül érdeklő részhez. Ott ezt olvashatjuk: „Még az előbbieknél is furább szülemény azonban ugyanez a kijelentő mód múlt és jelen idejében, tehát ha a kalauz így figyelmeztet: Kapaszkodtunk! Igyekeztünk! Stb. Az effajta beszéd kialakulására már semmiféle magyarázatot sem igen lehet találni, de nem is nagyon érdemes keresni, mert – enyhén szólva – se füle, se farka. Nyelvünk csak nyerne vele, ha a jövőben ezeket sem hallanánk, s ezek is átadnák helyüket az ilyen mindennapi, közönséges, de értelmes felszólításoknak: Tessék kapaszkodni! Igyekezzenek, kérem, a leszállással! Stb.”

Kalauzok 1937-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 1882)

De nemcsak erre az egy „antik” könyvecskére hivatkozhatok, amikor a jelenség múltjára igyekszem fényt deríteni. A kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv 1980-ban megjelent első kötetének „kijelentő mód, múlt idő” című cikkében, Kovalovszky Miklós megfogalmazásában ezt olvasom: „A »közlekedési nyelv«-ben, főként a budapesti kalauzok nyelvhasználatában tűntek föl a felszólító szerepű többes szám 1. személyű múlt idejű kijelentő alakok, mintegy már a felszólítás végrehajtását is előlegezve, pl. Vigyáztunk a lépcsőn!; Kapaszkodtunk!; Felszálltunk, indulunk! Helytelen, nemkívánatos modorosság ez, a kalauz nélküli közlekedés bevezetésével azonban visszaszorult.”

Sejtésem, illetve adataim szerint tehát ebből az ún. közlekedési nyelvből terjedt el úgy-ahogy az a jelenség, amelyet levélírónk szóvá tett. Azért írom, hogy úgy-ahogy, mert arra vonatkozó adataim, hogy nagyon gyakran, divatszerűen lenne használatos, nincsenek. De az kétségtelen, hogy érdemes figyelmet fordítanunk rá, mert él, létezik, s íme, nem is csak abban a bizonyos közlekedési nyelvben, amely ma már különben is teljesen más, mint volt harminc vagy ötven évvel ezelőtt, hanem más körökben, egyéb beszédhelyzetekben is. Midőn valakit vonalas telefonon keresünk, nemegyszer halljuk még ma is ezt az „ügyintézői” választ: „Kapcsoltam!”, noha a tényleges kapcsolás csak ennek bejelentése után következik. Ha egy barátunk, kollégánk valami elintéznivalója miatt ott kényszerül hagyni a társaságot, a munkatársakat, gyakran jelzi ezt fennhangon így: „Elmentem!”, holott még ott van, csak ezután fog távozni. Más típusú, de szerepét tekintve hasonló ehhez az efféle „elköszönő” mondatka is: „Már itt sem vagyok!”, pedig ennek bejelentője még csak ezután csapja hóna alá az aktatáskáját, s viharzik el. Levélírónk mondandójának igazát erősíti, hogy a Köszöntem forma megtalálható Hernádi Miklós több kiadást is megért Közhelyszótárában is. Az 1995-ben megjelent kiadás „köszönet” cikkében ott olvasható a Köszöntem alak is, amely egyúttal azt is jelzi, hogy a szerző már közhelyként kezeli, azaz olyan kliséként, amely sok ember számára természetes, mindennapos.

Hogy közhely, vagyis semmi újat nem mondó, elcsépelt, egykori eredetiségét – ha volt egyáltalán – már régen elvesztő formula volna, azt azért nem mondanám. Ahhoz, bár levélírónk is „igen gyakran hallható”-nak érzi, az én tapasztalatom szerint  hál’ istennek nem eléggé ismert, országos elterjedtségűnek nemigen tekinthető ez a fura alak. De azt magam is elismerem, hogy modorosság, azaz nem természetes, hanem erőltetett, mesterkélt kifejezésforma, amelyen sokan megütközhetnek, fennakadhatnak. Lehet, hogy az e formákat szívesen használók valamilyen udvarias gesztusnak érzik ezt a „múltidősítést”, mint ahogy hihetőleg az egykori kalauzok is annak vélték. Azt gondolhatták, hogy a „Kapaszkodtunk!” figyelmeztetéssel egyúttal azt is jelezni tudták, hogy az utasaik szerintük egészen bizonyosan megfogadják a jó tanácsot. A „Köszöntem!”-ező pedig talán úgy érzi, hogy ezzel a múlt idejű formulával nemcsak meg tudta köszönni beszélgetőtársa feléje irányuló udvariasságát, hanem verbális előzékenységével még viszonozni is tudja azt. Szerintem ebben téved.

Akkor örülnék legjobban, ha a „Köszöntem!” forma és társai kedvelőinek kezükbe kerülne ez a kis írás, s el is gondolkoznának rajta.

Grétsy László