Elhangzott a Szabad Európa Rádióban 1992. május 24-én. Lőrincze Lajos nyelvésszel Tamás Ottó beszélgetett. Az interjú itt hallgatható meg: Bing-videók

Lőrincze Lajos, a hagyományőrzően megújuló, törvényeiben fel-felfrissülő magyar írás- és közbeszéd gazdája, gazdálkodója, vagyis nem nyelvi babonákba, rigolyákba kívánja balzsamozni, purifikálni ezt a nyelvet, hanem épp ellenkezőleg: használni, működtetni óhajtja, mozgékony életerejét, befogadás kész dinamizmusát. A szót értés eszközeként, a közösség egyik megtartójaként, hiszen a nyelv természetesen épp annyi feszültséggel gazdag, amennyi harmóniával. És ő aztán csakugyan nyelvén érzi édes és keserű ízét az anyanyelvnek. Lőrincze Lajos, aki magyarul beszél, írja és mondja csupa nagybetűvel ezt a nevet. Indoklásképpen talán csak ennyit, érdeme számos, köszönetképpen ez a legkevesebb.

Egy kórházi ágyon fekszik ugyan Tanár úr, de úgy látom, hogy mind fizikailag, mind szellemileg a körülményekhez képest jó állapotban. Hogy bírja ezt türelemmel?

Én nagyon türelmes vagyok, és ezt csodálják is egyrészt az orvosok, másrészt itt, a betegtársak, hogy nem sok-e ez már, és nem unatkozom-e szörnyen. Én mindig mondom, hogy tulajdonképpen életemben nem unatkoztam, mert foglalkoztat az, amit olvasok, foglalkoztat az, amire gondolok, most meg pláne, hogy a Rádióban is felkértek, hogy az Édes anyanyelvünk című adást, ami éppen 40 esztendeje indult meg ebben a formában, tehát heti 5 percekben, hogy ismét csináljak néhány adást, illetve rendszeresen, minden héten. Nos, ez új feladatot is ad, és hát jegyzetelek, ennek az érdekében figyelem az életet, már az élet nyelvét, el is látnak itten az orvosok is meg a betegek is kérdésekkel, úgyhogy még kevésbé unatkozom.

Lőrincze Lajos

A hallgatónak meg kell értenie azt, hogy miért kérdeztem ezt. Valójában jó néhány hónapja fekszik már tanár úr, és azt gondolom, hogy ehhez más is kell, mint türelem. Például olyanfajta belső meggyőződés, ami azt mondja az embernek, hogy mindig megvan a maga dolga. Talán itt belső meggyőződés, vallásos háttér az, ami megerősíti abban, hogy bármilyen körülmények, bármilyen nehézségek érik is, az embernek embernek kell maradnia?

Talán ilyen fennkölten nem fogalmaztam volna, hanem egyszerűbben azt, hogy én erre tettem fel az életemet, a nyelv dolgaival való foglalkozásra. Milyen a magyar nyelv? Hogy változik, hogy fejlődik? Hol lehetne vagy kellene beleszólni ebbe a változásba? És hát ezt tulajdonképpen szerencsés módon művelhettem, azt mondhatom, hogy azt csinálhattam, amit akartam, és ami a feladatom volt, az volt az örömöm is mindig. Úgyhogy ez adja a legnagyobb erőt. Mindig szokták kérdezni: mi a hobbija? Hát mi a hobbim? Az, amit csinálok. No, de hát szombat, vasárnap mit csinál? Mondom: ugyanezt, legfeljebb nagyobb energiával és könnyebben, zavartalanabbul, mert nincs értekezlet (nem a mostani állapotra mondom), lehetőleg a telefont is kikapcsolom, sőt, még olyan nagyon nem is kell öltözgetnem, mert a barátaimat és másokat rászoktattam arra, hogy ne jöjjenek hozzám a lakásra csak úgy váratlanul. Nyugodtan tudtam dolgozni, nyugodtan cédulázgatni, a céduláimat rendezgetni, hogy áll ez a kérdés, hogy áll az a kérdés, és hát tulajdonképpen ezekből, amit én lassan-lassan, mindig összeszedtem, mert bármit olvastam, bármit hallottam, abból mindig kiírtam a nekem szóló, hogy úgy mondjam üzenetet, azt, ami felhasználható a munkámban, azt azután mindig a maga helyére próbáltam tenni ilyen vagy olyan rendezésben, és tömegével gyűlnek, gyűltek össze az ilyen cédulák, borítékok. Azt hiszem, ha még száz évig élnék, mindig el lennék látva újabb anyaggal. Azt nem mondom, hogy újabb és újabb, hanem azokat a problémákat, amelyek felmerültek, azokat könnyebben tudnám egyrészt a régiséggel, a fejlődéssel összehozni, és azután a nyelv mindig változik, és még ha a nyelv nem változik is, változik az ember. Az is, hogy elfelejti a régi tanulságokat és az is, hogy esetleg újabb nyelvi divatok alakulnak ki, újabb nyelvi formák jönnek divatba, amelyekkel kapcsolatban mindig állást kell foglalni.

Valahogy úgy képzelem el a nyelvművelőt, mint a vadászt, aki ül méla lesben, és gondolom, ez a kellemetlen, de mégis kivételes állapot, hogy az ember önmagával foglalkozik és a közvetlen környezetével, illetve azokkal az emberekkel, akik meglátogatják vagy elébe kerülnek, sajátos megfigyelői lehetőséget kínál. Vajon a betegek és látogatók adnak-e alkalmat a nyelvésznek arra, hogy szemlélődjék, hogy észrevegye például azt, hogy a kórház világának milyen a nyelve? Jönnek orvosok is, ilyen-olyan kérdéssel, hogy vajon itt mi a helyes, hogy használjuk ezt orvosilag precízebben. Itt például azt látom, ami az orvosokat illeti, hogy megvan valóban a sajátos orvosi nyelv, és megvan a laikusnak a maga egyszerűbb nyelve, és ezt a kettőt tulajdonképpen sohase fogjuk úgy egységben látni, hogy mind a két fél számára megnyugtató legyen. No, ez talán egy kicsit homályosan hangzik, de vegyük így, hogy van egy elvileg egyszerű elképzelés, hogy ami már úgy beleferdült a mindennapi nyelvbe, azt magyarosan írjuk, azt a magyaros formát használjuk rá, de ami még jellegzetesen tudományos, arra pedig a tudományos szakkifejezést. Azután az ismeretterjesztésben főként ezt a vulgárisabb formát, a tudományos publikációkban pedig a szigorúan tudományos formát használjuk. Igen ám, de ahány kérdés, annyi ellentét, mert hol tudjuk elválasztani, hogy melyik az ismeretterjesztő forma és melyik már a tudományos? Aztán az orvosok a legtermészetesebbnek érzik azt, amit ők már megszoktak, és döbbenten nézik, hogy valaki már magyarosan használja, és borzong a hát, amikor ilyet hallanak, látnak. Most megjelent egy új orvosi szótár, és itt próbálják ezt a kettőt a szerkesztők összeegyeztetni. Hát, nagyon nehéz. Beszélgettünk többször orvosokkal, kedves, jó barátaim vannak köztük, és bizony azt kell mondanom, hogy nehéz lesz ebben igazán rendet csinálni, ahogy az egész nyelvben sem lehet úgy rendet csinálni, hogy véglegesen megoldjuk ezt vagy azt a kérdést, mégpedig azért nem, mert a nyelv változik, fejlődik. Ami ezelőtt tíz évvel szörnyűségnek látszott, azt az emberi megszokás már természetesnek tartja, és annak a nyelvi formának helye is lett a magyar nyelvben, tehát, ha ki akarnám dobni, ott valami hiányozna akkor. Ennek a megítélése megint nagyon kettős, attól függ, hogy az egyik embernek milyen az úgynevezett nyelvérzéke? Min alapszik a nyelvérzék? A jó nyelvi környezeten, vagy azon, hogy jó műveket olvasok, vagy, hogy jó tanárom volt? Sok minden befolyásolja, mert ezek a pozitív részei voltak a dolognak. Kitűnő magyartanárom volt, felhívta a figyelmet ilyen vagy olyan nyelvkönyvre, beleszagolt egy kicsit a nyelvtudományba, és így tovább. A másik pedig, hogy van ember, aki meg van győződve, hogy ő aztán jól tud magyarul, neki ne mondják, hogy ez jó vagy rossz, ő tudja, hogy ez jó, mert neki a jó nyelvérzéke ezt súgja. Nem lehet vele azután tovább beszélni, mert nem hajlandó a másik embert megérteni, és nem hajlandó esetleg abba belemenni, hogy mérlegeljük egy kicsit: végül is a nyelv nem arra való, hogy úgynevezett tiszta nyelv legyen, mert ilyen nincs, hanem arra, hogy ember és ember között a kapcsolatot pontosan létre tudja hozni, arra, hogy az ember a gondolatait, nem csak a gondolatait, az érzéseit, nem csak az érzéseit, hanem az érzésnek a finom nüánszait is ki tudja fejezni. Én ezt emberközpontú nyelvművelésnek szoktam nevezni.

Jelent is meg egy ilyen kis könyvecske valamikor…

De hát ez nem könnyű dolog. Nem könnyű az embereket arról meggyőzni, hogy talán nincs neki igaza, talán az eddigi meggyőződésén, véleményén változtatni lehetne. Ilyen egyszerű a dolog számukra. Idegen szó vagy magyar szó? Aki idegen szót használ, az hazaáruló. Vannak ilyen levelezőim. Lassan már úgy vagyok vele, hogy nem is vitázom, de valahogy próbálom megnyugtatni. Vannak ilyenek.

Ezek szerint a nyelvművelő semmiképpen sem politikátor, de bizonyára szükség van a nyelvművelő szigorúságára is. Ha szabad egy személyes példával élni, én megvallom, bizonyos esetekben valóságos gyönyörűséggel is használok idegen szavakat, kivált, amikor a nyelvet árnyalja, amikor már korábban olyan magyar kifejezést, vagy kifejezésbokrot használtam, szinonimákat például, hogy úgy érzem, hogy ha újból kell hasonló értelemben használni egy szót, akkor egyáltalán nem baj, ha egyszer csak odaugrik egy idegen szó, hiszen sajátos hangulatot, nyelvi ízt adhat annak, amit el szeretnénk mondani. No, de kilépve az én személyes, esetleg rossz példámból, engedje meg tanár úr, hogy arra kérdezzek, hogy nem tapasztalja-e mégis azt, hogy itthon, a mi saját hazánkban némelyek úgy élnek, mintha nem lennének idehaza? Tehát nem ismerik a nyelvüket, nem hajlandók csak ugyanazt a néhány száz vagy néhány ezer szót használni. Ha nem nevezhetjük is őket hazaárulónak, vajon mennyire van veszélyben a mi édes anyanyelvünk?

Ez a gondolat sokszor felmerül most. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy ilyen rossz állapotban még nem volt a nyelv. Mások kevésbé szigorúak. Én mindenesetre azt tapasztaltam, hogy elég nagy a zűrzavar a nyelvhasználatban, mégpedig ennek az okát abban látom, hogy nem eléggé megfontoltan, nem eléggé tudatosan, nem eléggé átgondoltan beszélnek az emberek. Talán nincs idejük is arra. Sokszor nagyon gyorsan kell állást foglalni ebben vagy abban, de ilyesmi is van, hogy a nyelvi kifejezésforma valahogy nem kapja meg azt a tekintélyt, amire szüksége volna. Azt mondják sokan, beszéltem is emberekkel, hogy ó, már nem mindegy? Ugyanaz, ha így mondom, ha úgy mondom, ha amúgy mondom. Persze nem ugyanaz egészen, mert sok finom árnyalat van, és arra ügyelni kellene, de nagyon érdekes, hogy bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az embereknek az igénye a szép nyelvre, a precíz, pontos nyelvre nagyon megvan. Ez abban is megmutatkozik, hogy bizonyos szavakat, kifejezéseket nem szívesen vállalnak a magukénak. Azt mondják, hogy idézőjelben mondom. Nem én mondom, mások mondják. Vagy: elébe teszik, mert úgymond, tehát ezt én igazán nem vállalom (ebben persze egy kis gyávaság is van, meg egy kis tudatlanság is van, mert utána nem mondja meg, hogy ő hogyan használná), de mindenesetre azt szeretné hangsúlyozni, hogy nincs megelégedve azzal, amit mondott. Vagy hogy ezt a csúnya szót használjam. Itt persze én rögtön utánanézek, hogy miről gondolta ő, hogy ez csúnya szó. Kiderül, hogy egyszerűen csak valamilyen szakkifejezés, nem is tudja másképp mondani, de azért van benne valami gyanú, hogy ezt szebben is lehetne, egyszerűbben is, vulgárisabban is, ami azt jelenti, hogy közérthetőbben, az egyszerű emberek nyelvén is. Ilyen megfigyeléseim vannak szép számmal, de hogy a nyelv akkorát romlott volna… Itt külön kell választani mindig a nyelvet és a nyelvet beszélő embert. Az emberi igényesség az változott. Az van változóban, de én nem hiszem, hogy ez nagyon sokáig fog tartani. Meg vagyok győződve arról, hogy visszatérünk arra, hogy igenis a nyelvet pontosan, precízen, világosan, árnyaltan kell használni.

Figyeltem azt a hanglejtést, azt a zenét, amelyet úgy megszerettünk és megszoktunk, valahányszor Lőrincze tanár úr megszólalt a rádióban, vagy ahányszor sikerült hétköznapi emberként beszélnünk. Erről eszembe jutott az, hogy a legjobban az zavar, ha külföldről hazatérnek hozzánk honfitársaink, ha akcentussal beszélnek, de még jobban zavar, ha ezt az akcentust affektálják. Köztudomású, hogy tanár úr sokat járt külföldön, magyarok között, a szórvány magyarság körében és közvetlenül a határainkon túl élő magyarság körében is. Vajon milyen szándékkal, úgy hiszem, nem valamiféle küldetéstudattal érkezett oda, hanem egyszerűen csak beszélgetni. Milyen tapasztalatokkal érkezett haza?

Én mindig meghívásra mentem. Ilyen vagy olyan egyesület, szervezet, intézmény meghívására, mégpedig valóban azért, hogy azok, akik ahhoz a szervezethez, intézményhez tartoznak, és meg akarják őrizni anyanyelvüket, divatos szóval mondva magyar identitástudatukat, hogy mit lehetne ebben tenni? Miben tudnánk együttműködni ebben? Utazásaim során sokféle tapasztalatot szedtem össze. Tulajdonképpen ahány város, ahány intézmény, sőt, ahány család, majdnem annyiféle a tapasztalatom, mert attól függ a családnál is, hogy a család mennyire tartja fontosnak azt, hogy a gyereke megtanuljon magyarul, hiszen Magyarországon, Debrecenben vagy Kecskeméten, akármilyen hatások érik, ott nincs veszélyben a magyar nyelv. De – mondjuk – egy amerikai városban vagy településen, vagy Angliában, tulajdonképpen csupa olyan hatás éri, ami a magyar nyelv megőrzése ellen működik, tehát ezt kell egyrészt a családnak valamivel ellensúlyozni, azután főként azt kell tenni, hogy az a kis közösség, amelyik fenntartja a nyelvet, ha nincs meg a valóságban, mert nagyon kevés helyen nincsenek magyar lakosú városok Amerikában. No, idehaza más a helyzet, de a környékbeli államokban megint más kérdés. Itt is a szokásomtól eltérően a magam szentenciájára hivatkozom, egyszer vita volt arról, hogy mennyiben érvényes az, hogy „nyelvében él a nemzet”. Ez alapjában véve igaz, de tulajdonképpen ezt meg is lehet fordítani, hogy nemzetben, népben, közösségben él a nyelv. Olyan közösségben, amelyik egymást támogatja, magyarul beszélnek, magyarul olvasnak, magyar könyveket olvasnak stb. Ahol hiányzik ez a közösség, ott valamilyen közösségpótló intézményt kell keresni, és ezt nagyon jól csinálják sok helyen, azaz az egyházi összejöveteleket például rendszeresen erre is használják, hogy ott akkor elbeszélgessenek, hogy ott egy kicsit a fiatalokkal is beszéljenek. Hétvégi iskolát tartsanak, ahol szintén magyar könyvet olvasnak, magyar történelmet, magyar irodalmat ismergetik. Sok ilyen apró vagy nagyobb, az egyházi az éppen a legnagyobbak közé tartozik. Most eszembe jut az egyik Los Angeles-i, hollywoodi egyház, kedves egykori iskolatársam volt ott a pap, nemrég meghalt. Ott bizony sok-sok mérföldről jöttek oda a vasárnapi istentiszteletre, de éppen mondta a barátom, hogy tulajdonképpen itt most nem nagyon emlegethetem gályarab őseinket, mert van itt katolikus, van zsidó, van evangélikus, és minden, akik tulajdonképpen a magyar szóra jöttek. A legtöbb templomnak az alagsorából már az istentisztelet alatt is lehet érezni a felszivárgó jó illatokat, mert főznek, mert messziről jönnek egyrészt, tehát kell egy kis vendéglátás, azért valamit fizetnek, ami az intézmény fenntartására is szolgál. Azután sokszor a töltött káposzta is jó magyar emlékeket idéz fel, és főként az, hogy tényleg beszélgessenek és kicseréljék gondolataikat.

Érdekes tapasztalatom, nem tudom, helytálló-e, hogy éppen a nyelvművelők, akiknek pedig a szenvedélye és kedvtelése is az anyanyelv, nagyon ritkán hajlamosak arra, hogy kizárólagosan gondolkodjanak. Például éppen a határon túli magyarság körében nem azt keresik még az anyanyelvben sem, ami elválaszt, hanem ami összetart, hiszen minden embernek van édes anyanyelve.

Ez, hogy az ember nem azt keresi, ami elválaszt, hanem ami összetart, ez az alapvető kérdés. A másik pedig az, hogy nem lehet belemenni abba, hogy az ember nagyon szigorúan vegye az ő nyelvi tudásukat, mert hiszen, ahány család, annyiféle sors, tehát idehaza, illetőleg a környékbeli államok magyarságára nézve se lehet azt követelni, hogy ti pedig a magyar nyelvi norma szerint beszéljetek. Emlékszem, volt egy ilyen esetem, szerveztünk Dél-Baranyában kiejtési versenyt, és a tanár azt kérdezte tőlem, hogy adhatunk-e mi annak jutalmat, vagy nyerhet-e versenyt, aki tájszólásban beszél? Hát – mondtam –, az Isten áldja meg, nehogy fel is vesse egyáltalán, hogy nem, hiszen az nekik a természetes nyelvük, hiszen azon beszélnek odahaza is, és az egy teljesen mesterkélt valami lenne, hogy az akadémiai kiejtés szerint próbálnánk őket beszéltetni. Sőt, azt kellene megmagyarázni, hogy ez természetesen nem elrontott nyelv, amit beszélnek, sőt, sok esetben éppen ez őrzi meg a régi formát, sok esetben ez egy élő nyelvtörténet, inkább figyeljék, hogy beszélnek otthon a nagyszülők, és miben különbözik már a beszédük a nagyszülőkétől. Felhívni a figyelmet, hogy gazdagodjék a nyelv figyelésében és a nyelv értékeit megőrizze. Olyan kedves volt Amerikában egyszer, amikor néhány kisgyerekkel beszéltem, és tisztára szabolcsi tájszólásban beszéltek. A harmadik vagy negyedik generáció már egymásnak szépen adták át azzal, amivel az öreg szülők kimentek.

Ezek szerint mindezt egybevetve nemigen kell tartanunk attól, hogy az a bizonyos nevezetes vagy hírhedt herderi jóslat beválik, és a magyarságnak csak az emlékezete marad meg.

A herderi jóslatban tulajdonképpen sosem hitt a magyarság igazán. Persze, nem is gondolhattunk arra, hogy azért jöhetnek olyan idők, amikor nehéz lesz a magyar nyelvet megőrizni, de jó példát mutat az, hogy olyan helyeken is, ahol állandó veszélynek volt kitéve, bizony ott is megőrizte a magyarság a nyelvét. Most egy kicsit kezdek bizonyos fokig pesszimista is lenni, mondjuk, utalhatok a kóródi esetre Szlavóniában, ahol is talán századoknak vérzivatarja közt állott a magyarság és megvolt a magyar nyelv, és most, hogy mi lesz a sorsa, nem lehet tudni, mert hiszen mutatóban maradt ott egy-két ember, és nem lehet tudni, hogy visszamennek-e azok, akik az Árpádok kora óta ott éltek, és mint egy drágakövet, úgy kellett volna értékelni, úgy kellett volna felmutatni, és most egyszerűen megszűnt.