Parképítők dolgoztak nemrégiben lakótelepünkön. Séta közben, közeledve hozzájuk, figyelmes lettem beszédükre: nem a köznyelvi változattal éltek, s próbálgattam kitalálni, melyik vidékről valók. „Ó, ne is tessék ránk figyelni – szabódtak kérdésemre –, ez csak amolyan buta falusi beszéd!” Nekem azonban tetszett, s mondtam is nekik, milyen szép, és csak őrizzék, amíg lehet.

Hogyan is állunk hát a nyelvjárási beszéd megítélésével? Érdemes lesz e néhány percet erre szentelni, mert mind az elítélésével találkozni, mind az úgymond „tiszta falusi beszéd” magasztalásával.

Az iskolában tanult, a sajtóban (rádióban, tévében, újságokban) használt köznyelv sok százados összetartó fejlődéssel alakult ki – egyéb hatótényezők mellett – jórészt a nyelvjárásokból. Kialakulása – a 19. sz. közepe – óta és napjainkban is szüntelenül táplálkozik belőlük, vesz át különféle – hangalaki, szókincsbeli és nyelvtani – eszközöket, aminthogy ez természetes a nyelv szakadatlanul hullámzó, egységesülő és szétkülönülő mozgásában; eszközeinek főként gyarapodásában, ritkábban fogyásában.

Tájnyelvi szlengtérkép (forrás: http://anyanyelvapolo.hu/tajnyelvi-szlengterkep-fiataloktol/)

Azt hiszem, mindnyájunknak van olyan élménye, hogy iskolázott emberek beszédében is hallottunk egy-egy szögedies möntem, embör alakot vagy hajdúsági jou, szeip kettőshangzót, íge, mozdúlok-féle nyúlást, a köznyelvi ige, mozdulok helyett (vagy mellett, mert ilyen kettőség is előfordul).

Hallunk beszélgetés közben tájszavakat, mint csetres vagy csetresz (jelentése: mosatlan edény), kóricál (kószál), lapos (valamilyen mély, lejtős vagy fennsíkon lévő földterület).

Nem is beszélve az írókról, költőkről! 

Mit bánom, mint mondja más,
nékem csobolyócsobbanás…
Másnak csak táj és sík világ,
nekem akác- és hársvirág
    (Fehér Ferenc: Nyelv és varázs)

Találkozunk aztán afféle nyelvtani változatokkal, mint a nagyobb tőlem a nagyobb nálam mellett, az el kell menjek az el kell mennem vagy kell, hogy elmenjek mellett.

Különösen örülünk a nyelvjárásokból be-beköszönő dallamformáknak, amilyen a Nem hisz/em én! vagy a Nézd csak/ ott a/ Bodrit! – mert tudjuk, tapasztaljuk, köznyelvi kiejtésünk szürkül, egyhangúvá válik, s akkor még nem is szóltunk a szóvégek felkapásáról, az éneklésről.

Ott vannak aztán köznyelven beszélő mindannyiónk társalgási stílusában ezek a formák: vót, mész, e-mék (elmegyek), kőne (kellene), evvót (ez volt) és sok tucat hasonló.

A TINTA Könyvkiadó Tájszavak c. kiadványa

Mi legyen a véleményünk mindezen jelenségekkel, nyelvi formákkal kapcsolatban? – Semmi szín alatt az elítélés, hiszen vidékről, e tájakról jöttünk mindnyájan, mi vagy elődeink. Sőt! Örülünk a színeknek, ahogy Áprily Lajos írja Tájszólás c. négysorosában: 

„Múlt-ízű, kedves dallamos szavak –
öröm szívemnek újra hallani.
Mik csengenek bennük, mik szólanak?
Falumnak rég-hallott harangjai?” 

Emeljük föl e sok szépséget, színt – a regionális köznyelviséget, ahogy a nyelvészek nevezik – a köznyelv fölé, vagy tegyük elébe? Ne! A köznyelv értékes nemzeti kincsünk. Sok száz évnek, emberek igyekezetének, írók, tudósok munkálkodásának terméke. De őrizzük az említett változatokat és társaikat a maguk helyén, az otthoni, baráti oldottabb nyelvhasználatban, éljünk velük jellemzésül, ha a szeretett táj vagy emberei előhívják őket.

Bencédy József

Az írás eredeti megjelenésének helye: Kedves Hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából (Balázs Géza, Bencédy Jószef, Deme László, Fábián Pál, Grétsy László, Szathmári István), TINTA Könyvkiadó, 2013.

A Nyelvművelő levelek sorozat korábbi bejegyzései:

• „A rádió” hangja
• Logika és nyelvhasználat
• Felesleges vagy hatástalan-e a nyelvművelés
• Nyelvi túlbiztosítás