Aranybánya vagy rozsdatemető

Nyelvművelő levelek XVIII.

Napjainkban mindenkit a jövő foglalkoztat. Én most mégis a múltra irányítom figyelmüket.

Csaknem hetven éve, 1948-ban indult meg az a több évtizedes munkálat, amely a magyar nyelvjárások akkori állapotát igyekezett felmérni és rögzíteni. Húsz évre rá, 1968-ban jelent meg A magyar nyelvjárások atlaszának első kötete, 1977-ben az utolsó, a hatodik. Egy-egy térképlapján egy-egy szavunk alapformájának vagy toldalékos alakjának változatait találjuk úgy, ahogy abban a négyszáz faluban ejtették, amelyikben – határainkon innen és túl – az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársai gyűjtőútjaikon hallották és felírták.

Milyen virág is ez? Hát tányérrózsa, tányérvirág, tányérbélvirág, szotyola, tutyella vagy buga

Ami akkor eleven valóság volt, ma már emlékként is alig él. Bárhol kérdeznénk ma annak a kerek, sárga tányérvirágú növénynek a nevét, amelynek magvából az étolajat sajtolják, szinte mindenütt ezt hallanánk: napraforgó. Ezen a néven mosolyog a boltokban a műanyag palackokról; az újabb és újabb nemzedékek már csak így ismerik meg. Legföljebb az öregek emlékeznek rá, hogy annak ez a neve csak a Sajó-Tisza vonalától keletre volt népi; ettől nyugatra tányérrózsa, tányérvirág, tányérbélvirág járta; másutt szotyola meg tutyella, kisebb foltokban buga; a magjára meg ez: uszu, puszu, muszu.

De nézzük a kukorica térképeit! Maga a növény, tudjuk, kora újkori jövevény. Legelterjedtebb neve a német eredetű kukorica; északkeleten a kölesről átvitt, ukrán vagy román eredetű málé; a Tiszántúl északibb részén a tengeribúzá-ból rövidült tengeri; Erdély jó részén: törökbúza. A tanulság gazdaságföldrajzi: a növényt az akkori decentralizált gazdasági formában minden országrész más-más forrásból ismerte meg.

Kiss Gábor, Bató Margit: Tájszavak

Vegyük most azt a lapot, amelyiken a kukoricacső végén kilógó szálak elnevezései állnak. Ilyen szavakat találunk: haja, bajusza, selyme, cérnája, bojtja, üstöke, szösze. Hasonlítás mind, de mindegyik máshoz. A selyme a zöld, a szösze a megbarnult állapot szerint; a cérnája a szálaira, a haja, bajusza az egészre utal, emberről mintázva; a bojtja talán a tehén farka végén, az üstöke a ló feje tetején található csomóhoz hasonlítva.

A hasonlítás az uralkodó mozzanat a növény tetejének elnevezéseiben is. Mind arra utal, hogy fent van, s eléggé bozontos. Néhány példa: címere, kalásza, virágja, bokrétája, keresztje; üstöke, bojtja, farka.

Hol látható a képen a kukorica gúnyája, csuhája, tokja, kobzása, fejtése, fonása, léhája, csumája?

Többféle elnevezés-lélektani indítékot találunk a csövet borító levelek neveit vizsgálva. Hívják így: levél, lapu, sás. Ez egyszerű azonosítás. Hasonlításfélék ezek: gúnya, csuha, merthogy ez a cső ruhája; meg ezek: tok, tasak, mert benne van a cső. Egyes nevek arra utalnak, hogy ezt le kell húzni. Ilyenek: fosztás, foszték, fosztalék; hántás, hántalék; kobzás, kobzék; fejtés. Hogy ezt újabban felhasználják kosárnak, egyébnek, arra utal a fonás elnevezés. Ahol szemétnek tekintették, eldobták, ott léha, csuma lett a neve. A hasonlításon túl itt tehát növényélettani szerepe is elnevezési alap: hogy fedi a csövet; – vagy a gazdasági szerepe: hogy lehúzzák róla, aztán vagy hasznosítják, vagy eldobják.

Lám: történelmünknek, gazdálkodásunknak, eleink gondolkodásmódjának mennyi emléke, csak ezen a néhány lapon! S mennyi az ezerkétszáz térképen, amelyek mindezt őrzik. Csak legyen kinek; csak legyenek, akik megszólaltatják őket! Mert nem mindegy: mi lesz ebből a gazdag anyagból; – aranybánya-e vagy rozsdatemető!

Deme László

Az írás eredeti megjelenésének helye: Kedves Hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából (Balázs Géza, Bencédy Jószef, Deme László, Fábián Pál, Grétsy László, Szathmári István), TINTA Könyvkiadó, 2013.

A Nyelvművelő levelek sorozat korábbi bejegyzései: