„Kerékpárosveszély - a bicziklisták száma ijesztő módon emelkedik városunkban. Ha nappal karikáznak, az ellen semmi észrevételünk, de az estéli órákban igen kellemetlen a semmit sem sejtő járó-kelő embernek félre ugrálni a csilingelő jószág elől.” Ilyen és ehhez hasonlatos szövegek kápráztatják el azon olvasókat, akik megvásárolják a Tinta Kiadó Bajuszkötő, grafitmikrofon és lóárverés című kötetét. Daniss Győző újságíró vállalkozott arra, hogy belelapozzon a magyar sajtó 121 esztendejének hirdetésvilágába, és abból válogasson, elénk tárjon bő hatszáz hirdetést. A kötet tanulságos és végtelenül mulatságos olvasmány! A szerzővel Kövesdy Zsuzsa beszélgetett.

A Tinta Kiadónál láttam meg Daniss Győző Bajuszkötő, grafitmikrofon és lóárverés című kötetét. Annyira megfogott a cím, hogy nem is törődtem már a többi csodálatos kiadvánnyal, hanem ebbe a kötetbe kezdtem belelapozgatni, és kibontakozott a hirdetés története, ami számomra egészen különleges világ, és történészeknek is ajánlanám. A kor történetéhez nagyon érdekes módon járul hozzá ez a sok apróhirdetés. Honnan hová tart, hová ível a hirdetések története?

A legelső magyar nyelvű hirdetés 1780. január elsején jelent meg a Magyar Hírmondóban, az első magyar lapban. Abban a legeslegelső magyar hirdetés az volt, hogy egy magyar szakember magyar nyelven német nyelvtant írt, és a hirdetésben még az szerepelt, hogy ez a magyar nyelvű német nyelvtan Győrben, melyik magyar könyvárusnál kapható. Aztán egyre több hirdetés támadt, és meglepő dolgok derültek ki. Például 1783-ban – tehát alig telt el 3 év – egy „hajózási vállalkozó” már arról tájékoztatta a közönséget, hogy a Kulka folyóról, ami a Szávának egy mellékfolyója, nagyobb tömegű árucikket is elvinne Konstantinápolyba.

Magyar Géniusz, 1893. 05. 21

A hirdetéseket a növekvő kínálat generálta. Amíg egy faluban egy kovács volt, addig nem kellett hirdetni, mert mindenki tudta, hogy hol van a műhelye, és csak oda mehetett például patkoltatni, máshová nem. Amikor azonban már két kovács meg két szabó, meg három másik szakember volt a településen, akkor már érdemes volt valamilyen módon ezt közhírré tenni. Ha volt ott újság, akkor újságban, de hirdethette a kisbíró, a szomszédasszony, akárki. És ahogyan gazdagodott kínálat, úgy terebélyesedett évről évre a hirdetésvilág.
Annak a kornak a végén, amivel ez a könyv foglalkozik, a 19. század utolsó évtizedében már volt olyan lapszám, hogy amiben kevés híján 500 apróhirdetés jelent meg.

Példányszámot növelő mozzanat volt a hirdetés?

Okvetlenül. Egyrészt kívánták a hirdetők, másrészt az olvasók és igyekeztek is minél szélesebb körből tájékozódni, harmadrészt pedig fontos volt az újságoknak bevételi szempontból. Mindhárom mozzanat föllelhető például 1900 legutolsó napjának abban a Budapesti Hírlapban megjelent, inségmunkásokat kereső hirdetésében.

Mit jelenthetett ez?

Valamilyen romeltakarításra kerestek munkaerőt. Akkoriban is sok volt a nem állandó munkát végző ember, főleg férfi. Ezek a szerencsétlenek többnyire a „köpködőnek” mondott helyeken árulták magukat, ami lehetett a település főtere, lehetett egy nevezetes épület előtere. Az említett hirdetés bizonyára megtalálta az állástalanokat.

Ön a tudományos újságírás egyik doyenje. Hogy csábulhatott el erre a területre?

Érdekelt a világ. És szerencsém volt. Az első „újságos” munkahelyem – 1970-ben, kevéssel túl voltam már a harmincon – a Békés Megyei Népújság volt. A kulturális rovatba kerültem, s az tudományos témákkal is foglalkozott. Ott töltöttem 6 évet, amikor meghívtak az Élet és Tudomány szerkesztőségébe, ahol nyilvánvalóan ez volt a fő profil. Innen áthelyeztek a Népszabadság kulturális és tudományos rovatába. Amikor nyugdíjba mentem, még visszadolgoztam a Népszabadságba, és az utolsó elkészült  interjúm már ott nem jelent meg, mert akkor szüntették meg a lapot. Utána dolgoztam a National Geographicnál, ott is elsősorban a tudomány volt a dolgom, elsősorban a társadalomtudomány, de nem csak az. Ott is csinálhattam interjút – szerencsémre – etológussal, atomfizikussal, közgazdásszal, sokféle tudománynak az igen jeles képviselőivel, akadémikusokkal, egyetemi tanárokkal. De nem csak ez volt érdekes. Érdekes volt az is, hogy beszélhettem takáccsal és fazekassal, kosárfonóval és gyertyamártóval, fogtechnikussal és kötélverővel, méhésszel és üvegfúvóval. A velük folytatott beszélgetések semmivel sem voltak kisebb értékűek, mint amit mondjuk az akadémia valamelyik elnökével csináltam. És beszélhettem gyűjtőkkel, ami megint csak a hétköznapi valóság: ásványgyűjtő és hangszergyűjtő, rendszámtábla-gyűjtő és gyűszűgyűjtő, rózsafüzérgyűjtő és vasalógyűjtő. Ezek is a mindennapoknak a tárgykörei, és engem jobban érdekeltek a hétköznapok, a mindennapok, mint az, hogy valamelyik király mikor mit csinált. És olyan szerencsém volt, hogy olyan lapoknál dolgoztam, ahol éppen efféle tárgyú írások „előállítása” volt a feladatom. Nem győzök hálát adni ezért a sorsomnak.

Politikai Ujdonságok, 1856. 06. 18.

Így találhatott rá a bajuszkötőre és a lóárverésre – de ezzel együtt ez óriási kutatómunkát igényelhetett…

Volt azért ennek előzménye. És megint csak 1780-tól indulva, de nem 1900-ig, hanem 2000-ig eljutva. A Népszabadság Budapest mellékletében lehetőségem nyílt egy 221 részes sorozatra. Évről évre egy-egy esztendőről két flekk terjedelemben válogathattam hirdetéseket, kisebb híranyagokat. Gyönyörű, örömadó munka volt. Annak egy pici részét be tudtam illeszteni ebbe a könyvbe, a nagyobb részét azonban keresgélni kellett.
Érdekesebbnél érdekesebben voltak a hosszabb-rövidebb, a legkülönfélébb tárgyú hirdetések. Például egy az 1840-es években megjelentben a Nemzeti Színház pályázatot írt ki, hogy ki kaphasson engedélyt a színházi előadások előtt és felvonásközökben az épületen belüli sültgesztenye-árusításra. Vagy: a semmiképpen sem világváros Tiszakürtön tanítónőt kerestek, s a – tagadhatatlanul nem túl nagy – fizetésen kívül ígértek lakást, ezenkívül tekintélyes mennyiségű húst, faggyút, sót, búzát, árpát és egy csomó kisebb területű, különböző növények termesztésére való termőföldet. Az is nagyon érdekes volt – ez már a századvég –, hogy az elsősorban magyarok fejlesztette találmány, a telefonhírmondó angol, francia és olasz nyelvleckéket hirdetett, telefonvonalon lehetett tanulni ezeket a nyelveket. Szintén a század vége felé az ungvári újság hirdetésben hívta fel a figyelmet, hogy főleg esti órákban nagyon vigyázzon a lakosság, mert olyan sok már a biciklista, hogy már veszélyeztetik a gyalogosokat.

Mindezek tulajdonképpen az élet teljességéről vallanak…

Igen. És megjelent érdekes illusztrált hirdetések is. Először a szövegből emeltek ki egy-egy szót, vagy egy-egy mutatóujjat tettek a szöveg mellé, aztán utána már voltak rajzocskák, majd igen kitűnő metszetek – ezek a metszetek például komplett gépeket, például a Ganz gyár gépeit fotografikus pontossággal ábrázolták. Egy soproni középiskola a metszeten a tekintélyes épületét s hatalmas fákkal ékeskedő udvarát mutatta, hogy náluk ilyen pompás helyen van lehetőség bentlakásos tanulásra. Metszetes hirdetés jelentette be, hogy megnyílt Irinyi pesti gyufagyára – „mellesleg” pedig felhívta a figyelmet, hogy támogassuk a hazai ipart.

Magyar Ipar, 1897. 09. 12.

Ez gyönyörű. Tudjuk, persze, hogy később tönkrement szegény Irinyinek a gyára, és nagyon szegényen halt meg a nagy találmányával.

Igen, sajnos ez történt. Tovább lépve az időben: utóbb már fényképes hirdetések is akadtak. Egy pesti kávéház hangulatos fotóval illusztrálta, hogy rendszeresen játszik nála egy jeles cigányzenekar.
Hozzá kell tennem, hogy ezt meg a többi illusztrált hirdetést magam nem tudtam a szükséges technikai színvonalon elküldeni a kiadónak. Gimnazista unokámat kértem, hogy segítsen. Így aztán ő küldte el a másfél száz képet a kiadóba. És ezek aztán jó minőségű reprodukcióként jelentek meg a kötetben.
És hogy miért 1900-zal fejeztem be a válogatást? Nos, a 20. századról már megjelentek hasonló válogatások. Legutóbb Vincze Mátyásé, az közülük a legjobb. De biztos vagyok abban, hogy a 20. századról is meg a magam kötetének korszakáról is születnek még hasonló összeállítások. Ilyen – rosszabb vagy jobb – válogatást talán lehetne csinálni még százat, ezret, akármennyit, hiszen a hirdetések száma milliós nagyságrendű. És a millió hirdetés összességében sok-sok millió példányban jelent meg. A „magam korszakának” végén akadt olyan, amelyik akár 100 ezer ember kezében is megfordulhatott.

Ez a hirdetéstömeg a valóság, a történelem megismerésének egyik nagyon fontos forrása is lehet. Másfelől: mindebben benne lehetett a haszonkeresés mozzanata…

Természetesen, hiszen ezért általában fizetni kellett. Kezdetben, főleg könyvhirdetéseknél nemigen. Később aztán kezdték megkérni a hirdetés árát. A hirdetésbevételekből javulhatott a lapok technikai színvonala, ha jobb, szebb volt a lap, akkor több hirdetés ment bele, a több hirdetésből tovább szépült, és terjedelmesebbé – nem utolsósorban tartalmilag is gazdagabbá – válhatott a lap. A hirdetéseknek ekképpen a hazai újságtörténet alakulásában is érdemi szerepük volt.

Az emberi kapcsolatokról mit tudunk meg ezekből a hirdetésekből? Hiszen az intimitás azért nem volt annyira publikus, mint napjainkban.

Volt olyan hirdetés, amelyikben valaki úgy hirdette magát, hogy „fiatal, csinos házvezetőnő”, és volt, aki keresett ilyet. Alighanem okkal vethető föl, hogy talán nemcsak szokásos háziasszonyi munkákat, hanem egyéb szolgáltatásokat is ígért, illetőleg elvárt egyik vagy másik hirdető fél.
Volt, hogy egy diák hirdette, vállal korrepetálást. Nagyon sok helyütt felnőtt házi tanítót kerestek. És nagyon sok volt a házassághirdetés. Előfordult, hogy ugyanabban a lapszámban, egymás melletti hasábon egy csúnya lány és egy csúnya férfi keresett párt magának – azt nem kötötték ki, hogy a párjuk is csúnya legyen, sőt az egyik azt kívánta, hogy a leendő párja „jó kiállású” legyen. Egy hölgy a hirdetésében azt kérte, hogy jelentkezzen az az úr, aki őt tegnap kereste, mert akkor épp nem volt otthon, a cseléd pedig elfelejtette, hogy ki volt a látogató.
A lapok hirdetésrovata kapcsolattartó lehetőség is volt. Nagyon sokszor előfordult, hogy egy egész hasáb azt adta tudtul „valakinek”, hogy ilyen-olyan-amolyan jeligére levele jött „valakitől”, és az átvehető a szerkesztőségben. És egy furcsa párkereső hirdetés: „Lenszőke lány, aki a múlt héten a Margitsziget csücskében álldogált, hívjon fel, mert imádom ismeretlenül is”. Hogy aztán ez a lány jelentkezett-e, azt nem tudni, de ha akart, jelentkezhetett, mert a hirdető megjelölte, hogy milyen jeligére várja a választ. Nagyon valószínű, hogy számtalan házasság – vagy „nem egészen házassági kapcsolat” – született ezekből a hirdetésekből.

Mennyire voltak igazak a kor hirdetései?

Nem hiszem, hogy minden magát szépnek leíró hölgy valóban az volt, vagy hogy magát okkal hirdette vagyonosnak egy szerény jövedelmű kishivatalnok. Az igazságtorzítás nem csak ezekre a magánhirdetésekre vonatkozott.
Természetesen vonatkozott ez ipari, gazdasági, kulturális tárgyú hirdetésekre is.
Alighanem akadtak, akik a legvadabb ígéreteket is elhitték – ahogy most is sokan bedőlnek efféle hirdetéseknek. És akkor ráfizettek, ahogy ma is – a hirdető és hirdetésbevételének köszönhetően a lap, persze, jól jártak az esettel. Ahogy az utóbbiak jól járnak ma is.

Daniss Győző a könyveivel

Hogy került a kézirata a Tinta Könyvkiadóhoz?

Nem ez az első munkám, ami a Tintánál jelent meg. De ez az első, aminek a tárgyát én találtam ki. Előtte a kiadó vezetője, Kiss Gábor kért meg az Újságíróiskola, majd a Mit jelent? című, diákoknak szóló értelmező-magyarázó szótár és a Körkép a magyar nyelvről című interjúkötet megírására. Mind a négy kötet készülte közben tartalmi, szerkezeti és illusztrációs kérdésekben is folyamatosan egyeztettünk Kiss Gáborral. Szerencsére volt elég idő a közös gondolkodásra, mert ezek nem olyan tárgyak, hogy mindenképpen már három nap múlva meg kell jelenniük. Ennek a kötetnek az esetében is volt lehetőségünk arra – nekem is meg a szerkesztőknek is –, hogy belefektessünk a könyvbe annyi munkát, hogy azzal hitem szerint egy viszonylag kevés hibával megjelenő produkció kerülhessen a boltokba.