Megjelent: Magyarország 1987/20: 22. o.

Anyanyelvünk kimeríthetetlen kincstár. Évtizedenként, olykor évenként szolgál könyv alakban elénk táruló meglepetésekkel. Nyelvészeinket, gyűjtőinket olyan varázslóhoz hasonlíthatnánk, aki az üresnek látszó cilinder mélyéről ritka és fényes tárgyakat emel ki. Honnan kerülnek elő ezek az ezüstszelencék, színes madarak? Anyanyelvünk melyik rétegéből száll felénk például a pilinkél ige, amely a lassan szálldosó hópelyhek mozgását jelöli?

Pilinkél a hó...

Az elmúlt évtizedekben anyanyelvünk föltérképezésének, szavaink rendszerezésének reneszánszát köszönthettük. Új szótáraink, nyelvatlaszaink a magyar nyelvtudomány büszkeségei. Talán szerényebben kellene fogalmaznunk, mert milyen jogon hivalkodunk azzal, ami az előttünk élt, eliramodott nemzedékek s elsuhant századok mívességének érdeme, s miért büszkélkedjünk gazdag, egymilliós szókinccsel rendelkező nyelvünkkel, amikor minden népnek és valamennyi anyanyelvnek él és pompázik kifejező ereje, gondolati és érzelmi gazdagsága.

Mario Pei, az amerikai Columbia Egyetem egykori professzora szerint az olaszok úgy vélekednek, hogy szépen énekelni csak olaszul lehet. A franciák Balzac nyelvét tartják a világon a legszebbnek, s már Villon megénekelte egyik balladájában, hogy „A szép beszédben nem vihet / Pálmát senki Párizs elől”. Olasz forrásból ered a szólásmondás, hogy „Minden madár szépnek tartja a maga fészkét”. És mi is büszkélkedhetünk Arany János anyanyelvével, amelynek mélyén különös ellentmondás lappangását veszi észre a beleérző értelem. A kis vagy közepes nemzetek közé tartozunk ugyan, de e számbelileg nem nagy nép kezébe olyan hangszert adott a jó szerencse, amely a legbonyolultabb fogalmak, érzelmek kifejezésére, a legárnyaltabb hangulatok megsejtetésére is képes.

Voltaképpen egy szegény ember gazdagságából, egy kis nép szókincsének végeláthatatlan téglasorából épült fel az a torony, amelyben egy új magyar társadalom szótárirodalmának köteteit őrzik. Mit hozzunk föl példaként? Melyikből idézzünk? Melyik vállalkozás volt a legmerészebb? A felszabadulás első évei után nyelvészeink hat súlyos kötetbe zárt térképlapokon gyűjtötték össze, a teljes magyar nyelvterület helységeit járva, a virágok, fák, állatok, gyümölcsök, mezőgazdasági szerszámok és sok más tárgy és fogalom helyi nevét, az itteni nyelvjárásban használatos főneveket, igéket. A magyar nyelvjárások atlaszának hat kötete bizonyára örökre megőrzi a magyar nyelvjárások szókincsét.

Vagy említsük A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát, amely körülbelül hatvanezer szó történetét, eredetét nyújtja át az olvasónak; A magyar értelmező kéziszótárt, amely hetvenezer szócikket közöl, s eligazít szavaink rengetegében. Az elmúlt évek legnagyobb vállalkozása a romániai magyar nyelvtudományé, az el nem felejthető Szabó T. Attiláé és munkatársaié. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár köteteiben sok tízezer szó első okmány- vagy más írásbeli előfordulását közük, s felsorolják a fogalom, tárgy román és német nevét is. Szabó T. Attila ötven évig kutatott levéltárak „sápadt csendjében”, hogy fölkazlazza ezt a boglyát, s míg dolgozott, otthonában több millió papírdarabka, kijegyzetelt mondat vagy mondattöredék társaságában élt. Ilyen művekhez a munkának olyan szenvedélye, az anyanyelv olyan szerelme szükségeltetik, amely csak legnagyobbjaink sajátja.

Az itthon minap megjelent Székely nyelvföldrajzi szótár méltatása előtt hadd emlékeztessünk még az Akadémiai Kiadó egy másik vállalkozására, Kiss Lajos művére, a Földrajzi nevek etimológiai szótárára, amely Magyarország valamennyi városának, községének, folyóinak, tájainak nevét, ezeknek eredetét közli. Gondolhatnánk: a magyar nyelv hegyvonulatát csaknem minden oldalról megközelítette már a magyar nyelvtudomány — minden barlang, szurdok, hasadék, vízfolyás, leomlott hegyoldal láthatóvá vált. És most váratlanul megjelenik egy új kötet, a Székely nyelvföldrajzi szótár, amely új „látcsővel” vizsgálgatja nyelvünk egyik rétegét, a székelyek szólását, szavait.

Ez a munka átmenet a tájszótár és a nyelvatlasz között. A gyűjtők, Gálffy Mózes és az időközben elhunyt, romániai Márton Gyula kérdőfüzetei alapján készült, s törzsanyaga körülbelül kilencszáz nyelvjárási szót, megnevezést közöl. Persze, nem lehet folyamatosan olvasni. Csak „mazsolázni” lehet belőle, derülni egy-egy trouvaille-on, telibe találó tájszón. A címszavak után a fogalom román és német megfelelője következik, majd a szó különböző formái, kiejtési változatai, amelyeket a gyűjtők a székely nyelvterület egészén gyűjtöttek össze.

„Eprészkedjünk” a székely nyelvföldrajz szótárában. A fiatalasszony az egyik faluban fijatalasszony, a másikban újasszony, a harmadikban menyecske. A hópehely lehet hópile, hópili, hópilinke, hólepke, meg a nehezen kiejthető lápátyika is. Nem arra való ez a szótár, hogy szavait, megtanulva, a köznyelvbe, mindennapos szólásunkba vagy írásainkba emeljük. Csak arra, hogy ízlelgessük. Miért kökiny a kökény itt, másutt miért kökén, meg kökénszilva, s mióta él egy harmadik faluban a kökény megnevezésére a kutyacseresnye? A ribizli egy helyt ribiszke, máshol borfüge s némely faluban veres vagy vörös szöllő. Az érzelem, a képzelet, a nyelvteremtő erő megannyi játékos szava.

Mondhatná valaki, hogy ilyen könyvet kiadni napjaink súlyos gazdasági gondjai közepette luxus. Lehet. De kötelező luxus.

Ruffy Péter