Humor nélkül nincs tudomány és élet. Ezért is válogattunk a régi Ludas Matyi számaiból olyan kis írásokat, amelyek témája a szótár.

Mikor általában a világnyelvek elterjedéséről beszélünk, érthetetlen módon megfeledkezünk a hízelgés nagy múltú, ősi és sajátos nyelvéről. Igazságtalanok vagyunk. Mert teszem azt, míg pattogó vezényszavakat kurjongatni állítólag legjobban németül, szerelmi dalokat énekelni legszebben olaszul, káromkodni pedig legválasztékosabban magyarul lehet, addig hízelegni a világ valamennyi nyelvén egyformán lehet. Mindezeket előrebocsátva, bemutatunk néhány példát a hízelgés kisszótárából:

Alább a Katherine's Bookstore bejegyzését közöljük változtatás nélkül, ezúton is köszönetünket kifejezve a dicsérő sorokért!

Nemrégen összeállítottam a blogra egy listát egyik kedvenc nyelvészeti sorozatom, Az ékesszólás kiskönyvtára című sorozat megjelent köteteiről. A kis híján ötven kötetet számláló szériát 2005-ben indította el a Tinta Kiadó, s azóta színes, egyszerű, mégis jól felismerhető külsejű köteteivel szinte minden könyvesboltban találkozni lehet.
Benyomásom szerint kezdetben alapvetően iskolai és diákszótárak jelentek meg a keretében: a Közmondások, Szólások, Szinonimák vagy épp a Szómúzeum kötet leginkább arra állt készen, hogy egy iskola vagy egy okos diák könyvtárába bevonulva a legfiatalabbakat is elvezesse a jól használható, magyar egynyelvű szógyűjtemények forgatásához. Hamarosan azonban a kislexikonok mellett olyan alapművek is bekerültek a sorozatba, mint a Találós kérdések gyűjteménye, a Retorika gyakorlati útmutatója, a Hogyan elemezzünk verset? című tanácsadó kötet vagy épp Grétsy László nyelvről szóló esszéinek, cikkeinek izgalmas gyűjteményei.
Az alábbi felsorolás öt kedvenc kötetemet mutatja be a sorozatból, amelyeket bizalommal ajánlok bárkinek olvasásra vagy böngészésre.

1. Tótfalusi István: 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről
Tinta, 2016, 38. kötet
Tótfalusi István (*1936) író, költő, műfordító és nyelvész a nyolcvanas évektől meghatározó alakja a magyar nyelvvel, nyelvműveléssel és nyelvészkedéssel foglalkozó tudományos népszerűsítő irodalomnak. 1983-ban jelent meg először a Vademecum című nyelvészeti regénye, amelyben egy tanár cseveg diákjaival a magyar nyelv izgalmas kérdéseiről, ötletesen és formabontóan. Szótárai és lexikonjai szerkesztése után a nyelvművész szerző 2012-ben tért vissza a regényes ismeretterjesztéshez Sertések a Bakonyban című kötetével, majd pedig két, a szépirodalom és a szakirodalom határán álló, csevegő esszégyűjteményét adta ki a Tinta Könyvkiadó. A frissebb a Nyelvészeti ínyencfalatok címre hallgat, a korábbi (kissé talán egységesebb szerkesztésű) pedig, a 44 tévhit... egyértelműen a kedvenc kötetemmé vált a sorozatból. Akit érdekel, miért nem igaz, hogy a magyar a legnehezebb, a legősibb vagy éppen az egyik leginkább veszélyeztetett nyelv, biztosan élvezni fogja a könyv szellemes és bölcs magyarázatait. Amelyekből az is kiderül, hogyan ejtjük ki rosszul a külföldi neveket, miért akarják sokan hinni, hogy a magyar a sumérból származik, vagy hogy miért óriási tévedés az, ha óvni akarjuk a magyar nyelvet a változástól. Emellett fény derül arra, igaz-e, hogy a személynév előtt nem állhat névelő a magyarban, hogy hány darab nyelv létezik a világon vagy hogy van-e olyan, aki elrontott német nyelven beszél. A nekem legkedvesebb fejezet pedig arról a kiábrándító tényről szól, miért nem igaz a gyakori érv: "el kellene már tüntetni a magázó formákat a magyarból, s angol mintájára csak tegeződni". Az angolban ugyanis nincsen tegező formula: csak és kizárólag magázó...

2. Falk Nóra: Etimológiák - 10000 magyar szó eredete
Tinta, 2009, 10. kötet
A kötet szerzője nyelvész, egyetemi oktató, tankönyvszerző és műfordító, aki doktori disszertációjának témájául a következőt választotta: A réntartás és terminológiája az északi lappban. Úgy gondolom, mindez bárki laikus számára jelzi a szakmai elkötelezettség mellett az eredeti gondolkodásmódot is. Szótára az elsők között jelent meg Az ékesszólás kiskönyvtára sorozatban, s hatalmas segítséget jelenthet diáknak, tanárnak, érdeklődő laikusnak és gyorskereső szakembernek is. Minden bölcsész tudja ugyanis, hogy A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára három rendkívül súlyos kötetével gyilkolni lehetne pusztán úgy, hogy hozzávágjuk valakihez, az EWUng meg (vagyis az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen), amely két kötetével igyekezett a TESz helyét átvenni a rendszerváltás után - németül van. Ezért a kis Etimológiák, amely kis terjedelme (282 oldal) ellenére 10000 szó eredetleírását tartalmazza, pótolhatatlan kincse egy átlagos háztartásnak: még akkor is, ha ott az, hogy milyen eredetű egy-egy szó, legfeljebb scrabble-özés közben jön elő. Ha azonban érdekel bennünket a nyelvtörténet is, az internet bátran bugyuta cikkeinek helyén kezeléséhez sem árthat egy szótörténetet fejtegető szótár. Amelyből olyan érdekességek is kiderülhetnek, mint hogy torna szavunkat a nyelvújítás korában rövidítették le a latin tornamentum (= lovagi torna) szóból, a marcipán szó az olaszból került a magyar nyelvbe, eredetileg azonban a hindi Martaban város nevéből származik, a Hold neve a hó (= hónap) szó származéka, az pedig még az uráli korból való alapnyelvi szava a magyarnak, a cefre szó különös hangtani párja a nyelvjárási cafra szónak - annak viszont nincs köze a borkészítéshez, mivel szajhát jelent, a linzer meg a bécsi németből származó jövevényszó, s eredetileg Linzer Schnitte (= linzi szelet) volt. Jó, mi?

3. Kicsi Sándor András: Kihalt nyelvek, eltűnt népek - 100 nyelv halála
Tinta, 2013, 27. kötet
Rendben, a sumér nyelv nem rokona a magyar nyelvnek. A hun sem. Az avar sem. Az etruszk sem. És még a héber sem. De akkor honnan jöttek, melyik nyelvekkel álltak rokonságban, egyáltalán, milyenek voltak ezek a nyelvek? Hogyan tűnik el egy nyelv? Miképpen hal ki? S lehetséges-e feltámasztani, ha már kihalt? El tud-e veszíteni egy nép egy nyelvet? És baj-e, ha ez megtörténik? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre lehet választ kapni az elismert nyelvész (*1957) kislexikonjából, amelyben az ismertebb kihalt nyelvek (mint a latin, akkád, dák, gall, jász, kun) mellett megtalálhatjuk a legfontosabb tudnivalókat például a tibeti pju, az indiai páli vagy a kelta cornwalli nyelvről is. A szócikkek az egyes nyelveket beszélő népek, közösségek történetét is felidézik, tartalmazzák a nyelvek szerkezetéről, szókincséről, eredetéről fennmaradt ismereteket, s beszámolnak a kihalásuk történetéről is.

4. Fercsik Erzsébet - Raátz Judit: Keresztnevek - A legfontosabb tudnivalók a leggyakoribb nevekről
Tinta, 2014, 46. kötet
Ha nevet keresünk a születendő kisbabánknak, még ma is általában egyetlen könyvhöz nyúlunk: a Ladó János által szerkesztett Magyar utónévkönyv először 1971-ben jelent meg, s azóta tíz kiadásban, s számtalan utánnyomásban jelent már meg, 1998-tól egyébként Bíró Ágnes bővítésében. Szerintem azonban nagyon is érdemes más megbízható forrásokba is belelapozni a nagy döntés előtt, vagy akkor, ha érdekel bennünket a saját nevünk eredete. 2009-ben ugyanis a Tinta Kiadó megjelentetett egy vaskos kötetet, a Keresztnevek enciklopédiáját (alcíme A leggyakoribb női és férfinevek), amely modernebb és alaposabb merítést mutat be a ma is használatos magyar keresztnevekből. Ennek zsebváltozata a Keresztnevek, azonos szerzőktől, amely a ma élők által viselt és adott leggyakoribb nevek közül mutat be 100 női és 100 férfinevet Abigéltől Zsuzsannáig, Ábeltől Zsomborig.

5. Forgács Róbert: Anya - nyelv - csavar - Nyelvi fejtörők
Tinta, 2008, 8. kötet
Immár negyedik kiadásban lát napvilágot a sorozatban a Duna Televízió Nyelvőrző című műsorának játékmestere által írt kötet, amely telis-tele van olyan nyelvi játékokkal, amelyekkel szívesen szórakozik gyerek és felnőtt, iskolás és házibuli-vendég, öreg és fiatal. Előtagkereső, tájnyelvre tippelgető, helyesíró, szinonimataláló, magyarító és közmondásoló, irodalmi és szójátékos feladatok sorakoznak a kötetben, készen arra, hogy akár egyénileg, akár csoportban, akár versenyre, akár minden kötelezettség nélkül próbára tegyük nyelvi tudásunkat, kreativitásunkat és ötletességünket. A szerzőnek a sorozatban egyébként egy újabb játékoskönyve is megjelent, az Anya - nyelv - ész, munkásságnak folytatója pedig Szőcsné Antal Irén, akinek az Anya - nyelv - búvár címet kapta meg a kötete. Így már három könyvnyi játék várja Az ékesszólás kiskönyvtárában, hogy kipróbáljuk őket.

A bejegyzés forrása: http://katherines-bookstore.blogspot.hu/2017/11/ot-kedvenc-kotetem-az-ekesszolas.html

Humor nélkül nincs tudomány és élet. Ezért is válogattunk a régi Ludas Matyi számaiból olyan kis írásokat, amelyek témája a szótár.

Pötyördi hátradőlt a székében, lehunyta a szemét, és kéjes emlékezéssel csámcsogott:

– Jó kis vacsora volt, nem mondom. Utána felállt az egész asztal és elindult a kert felé.
– Az asztal elindult? – kérdezte csodálkozással Pironcsák. – Talán bizony asztalt táncoltattatok?
– Ugyan! Csak úgy mondom: felállt az egész asztal…
– De hát hogy állhat fel az asztal? Azt tudom, hogy az asztal áll, mondjuk a szoba közepén. De mit értesz azon, hogy az asztal feláll? És elindul a kertbe?

Noha még nem a tél, hanem csupán az ősz felé lépdelünk, úgy érzem, nem időszerűtlen dolog meghányni-vetni azt a kérdést, amelyet Csiszár Károly küldött nekünk a Kolozs megyei Kackóról. Mint írja, amikor csak otthon, a lakásában tartózkodik, mindig hallgatja a Kossuth Rádiót, s az Édes anyanyelvünk műsort is nagyon szereti. Levelében számos nyelvi észrevételt is tett, s ezek között ott található a következő is:

„Ha már rávettem magam, hogy írjak Önöknek, megemlítek még egy érdekességet, mégpedig a hull és az esik használatára vonatkozólag. Erdélyben a kisebb fajsúlyú tárgyak általában hullnak, míg a nagyobb fajsúlyúak esnek. Vagyis a nálunk szokásos használat szerint a levél, a pihe, a toll és főleg a hó hull, ellenben az eső, a kő, a jég stb. inkább esik. Azt vettem észre, hogy akik az időjárási előrejelzést adják a Kossuth Rádióban, többnyire nem azt mondják, hogy hull a hó, hanem hogy esik a hó. Ez sem rossz, de ezt hallván mindig eszembe jut régi tanárom, Daday Loránd író, aki a megfelelő »jó szóért«, vagyis a helyes, valahova legjobban illő szóért mindig 10-est adott a tanulónak. Az esik a hó-ért, azt hiszem, nem adott volna 10-est.”

Humor nélkül nincs tudomány és élet. Ezért is válogattunk a régi Ludas Matyi számaiból olyan kis írásokat, amelyek témája a szótár.

Rómában, a Strada Rosso egyik házának harmadik emeletére furcsa, külföldi levéllel csengetett be a postás. A címzés így hangzott:

Feladó: Kovács Péter, Budapest, XIII., Pipacs utca 6.
ANETTA RICCI részére
RÓMA
St. Rosso 125. III. 2. 

A szép Anetta vette át a levelet, aki nemrégiben Magyarországon járt egy sportküldöttséggel és megtanulta törni a magyar nyelvet. Felbontotta és mohón olvasni kezdte:

Az alábbi interjú Kiss Gáborral 2012-ben készült a szótárakról, a számítógépes beszéd-előállításról és arról, hogy miben különböznek a gyöngyszemek a gyurmagolyócskáktól. A TINTA Könyvkiadó Lőrincze Lajos-díjas igazgató-főszerkesztőjével a tomboló forróságban (egy korsó sör mellett) Cserháthalápy Ferenc készített interjút.

Cserháthalápy Ferenc: Bevezetésként, honnan ered a forró szó?

Kiss Gábor: A forró szó a forr szó származéka. Első írásos említése 1181-ből való. A forr szó szóhasadással keletkezett a fordít ige tövéből a szóvégi r megnyúlásával. A szó eredetileg a forrásból előtörő víz forgó, örvénylő mozgására utalhatott. A forr szó származéka még a forral, forráz és a forrong szavak.

Cs. F.: És mi az eredete fenti szó ellentétének, a hideg szónak?

K. G.: A hideg szó eredete bizonytalan, valószínűleg egy önállóan nem adatolható relatív tő származéka. E relatív tő végződése a -d gyakorító képző lehetett. Az abszolút szótő ismeretlen eredetű, összefügghet a hűl, hűvös szavak töveivel is. A hideg szó végződése a -g névszóképző, úgymint beteg és a meleg szavak esetében. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a magyar szavak ellentéteit a TINTA Könyvkiadónál nemrég megjelent Magyar ellentétszótár veszi számba elsőként, a szótárt Temesi Viola állította össze.

Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon. (Ez a harmadik; az elsőt, amely a nyelvek szépségversenyéről szól, itt találjátok, a másodikat pedig, amely a "magyar" népnév eredetéről, itt.)

Nem a közlekedés vagy az utazás világába készülök elkalauzolni olvasóimat, de néhány jármű azért fel fog bukkanni fejtegetésünk során. A vége felé egy olyan jármű is, amelyhez a magyar embert kitüntető kapcsolat fűzi.

Hadd kezdjem azzal a kérdéssel, hogy magyar szó-e a trén?

Ma bizonyára kevesen gondolják annak, de szinte pontosan száz évvel ezelőtt fordítva állt a helyzet: kevés magyar akadt, aki ne hallott volna a trénkatonákról, akik a trén legénységéhez tartoztak. Mert száz éve az első világháború a közepénél tartott.

A trén pedig a katonáknál a hadtáp szállító részlege volt. Lovas szekerek tízezrei tartoztak ide, amelyek a hadra kelt ármádia ennivalóját, felszerelését és fegyveres munícióját szállították. Szekérhajtók, lógondozók, rakodók és persze a szállítmányt védelmező gyalogos katonák tartoztak ehhez az állományhoz.

A TINTA Könyvkiadó Ékesszólás kiskönyvtára sorozatának népszerű tagja a Küllős Imola és Laza Dominika nevével fémjelzett könyv, a Népi mondókák. E kötet születéséről, a hagyományos paraszti világ és a mondókák kapcsolatáról, a gyermekfolklórról, az anya-gyermek kapcsolatról és sok minden másról beszélgetett a szerzőkkel Cserháthalápy Ferenc, a TINTA Könyvkiadó munkatársa. (Az interjú eredeti megjelenési helye: royalmagazin.hu)

Cserháthalápy Ferenc: Honnan származik a kötet készítésének az ötlete?

Laza Dominika: 2012 júliusában gyakornokként dolgoztam a Tinta Könyvkiadóban, ahol Kiss Gábor, a kiadó vezetője már régóta tervezett megjelentetni egy népi mondókákat tartalmazó kötetet. Én is lelkesedtem az ötlet iránt, így a mondókák gyűjtését és rendszerezését kaptam meg első feladatomul, s végül munkámmal végigkísérhettem a könyv születésének egész folyamatát.

Cs. F.: Honnan gyűjtötték a mondókákat? Elmentek óvodákba, és kikérdezték az óvónőket?

L. D.: Ilyen széles körű kutatásra nem nyílt lehetőségünk. Ehelyett megbízható, már nyomtatásban megjelent forrásmunkákból dolgoztunk, és ezek praktikus, hétköznapokban is használható kivonatát tárjuk most az olvasóközönség elé. Persze a saját élményeim is közrejátszottak a válogatásban, melyik mondókára emlékeztem én is, hogy mondtuk óvodában, iskolában...

Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon. (Ez a második, az elsőt, amely a nyelvek szépségversenyéről szól, itt találjátok.)

[...] A nyelvek között van néhány, amelynek egy név is elég, de a legtöbbnek kettő is jutott. Az egyik a saját név, amelyet önmaguk örököltek történetük kezdeteitől, a másik pedig a külső név, amelyet a környező népek adtak nekik, amelyen a világ más-más részein emlegetik őket. A saját és a külső név néha egészen közel áll egymáshoz, néha pedig feltűnően különböznek. [...]

Nekünk, magyaroknak egy saját nevünk van, és lényegében egy külső. Azért mondom, hogy lényegében, mert azok a népek, amelyek a történelmi Magyarországon éltek évszázadokig, természetesen átvették a mi saját nevünket, ha rólunk beszéltek: a magyar a románban Maghiar [magjar], a szerbben és a horvátban mađarski, a szlovákban és a csehben maďarský, ezeknek mind [magyarszki] a kiejtése.

A többi nyelvek viszont mintha összebeszéltek volna, egy ettől egészen eltérő, de egymáshoz nagyjából hasonló megnevezést használnak ránk, mintha mind a latin Hungarus alakot vették volna mintának.

Németül ungarisch, olaszul ungherese a magyar, franciául hongrois, spanyolul, portugálul húngaro, hollandul hongaar, bolgárul ungarszki, svédül, norvégül ungersk, finnül unkarilainen, lengyelül węgier, oroszul vengerszkij – ennyi talán elég mintának. (A két utóbbi szláv alak az elején kissé eltér a többitől, de az ngr mássalhangzócsoport jelzi, hogy ők is ugyanabból a forrásból merítettek.)

A közelmúltban jelent meg Nagy György Magyar-angol közmondásszótár című kötete. Ebből az alkalomból idézzük föl a vele készült interjúnkat, amelyben Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője kér­dezgette az Egyesült államokban élő szerzőt gyűjtésről, szenvedélyekről és háttérben maradt életéről. (Az interjú eredeti megjelenési helye: olvassbele.com)

Hogy került Albanyba, New York állam fővárosába egy magyar szótáríró?
1963-ban, a stockholmi súlyemelő világbajnokságon voltam a magyar csapat angol és német tolmácsa. A verseny után nem tértem haza, hanem Németországba utaztam, és politikai menedékjogot kértem. Egy évvel később, 1964 júliusában kivándoroltam az Egyesült Államokba.

Még idehaza hogyan került kapcsolatba a nyelvekkel? Egy korábbi beszélgetésből tudjuk, hogy a furcsa nevű Monimpexnél és Metalimpexnél dolgozott három évet. Utána kellett néznem, hogy az első az állami monopoltermékek (dohány, szeszes italok), a másik a fémek külkereskedelmével foglalkozott.
1960-tól ’62-ig a Monimpex borosztályán, majd ’62-től ’63 szeptemberéig a Metalimpexnél voltam angol-német bonyolító. Már középiskolás koromban is a nyelvészet és a nyelvek voltak fő érdeklődési területeim. Autodidakta módon tanultam meg mindkét nyelvet. Annak ellenére, hogy mind angolból, mind németből felsőfokú államvizsgám volt, nem vettek fel az egyetemre (ELTE). Azzal indokolták, hogy „népünk ellenségeinek nem adunk ingyenes felsőoktatást”. Ezért úgy döntöttem, hogy nyugaton próbálok egyetemre jutni.