Az alábbi recenzió eredetileg a Korall folyóiratban jelent meg 2013-ban (14. évf. 53. sz.: 216-219. o.)

„Magyarországon a Szabad Nép egyszerre volt az MDP vezetésének hivatalos szócsöve, irányt mutatni hivatott népnevelője, papír-agitátora; tananyag és tanítási vezérfonal; emellett – nem csupán a párt tagjai számára – a napi politikai tájékozódás elsődlegesnek szánt iránytűje, a rendszerbe szocializálás megkülönböztetett fontosságúnak tekintett eszköze; mindenhez értő szerepben tetszelgő termelési és termelésszervezési útmutató; a rendszer hagiográfiai/démonológiai kalendáriuma, nyomatékkal ünnepelve a sajátnak tekintett jeles napokat, szekularizált szentjeinek születési (és halálozási) évfordulóit, egyúttal visszatérően dehonesztáló összefüggésben tűnnek fel lapjain a status quo »antikrisztusai«.” (Gyarmati György 2011: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956. ÁBTL–Rubicon, Budapest. 468.) Gyarmati György listája kiválóan példázza, milyen sokrétű és változatos módszereket megkövetelő analízisek forrásául kínálkozik az államszocializmus emblematikus napilapja. Míg az idézett felsorolás elsősorban a társadalomtudós és/vagy történész érdeklődésére számot tartó „fúráspontokat” számlálja elő, Jobst Ágnes alábbiakban tárgyalt kötete határozottan a nyelvészet (azon belül talán leginkább a történeti médiaelemzés) teoretikus kereteit érvényesíti a Szabad Nép bizonyos szövegeit vizsgálva.

Az elemzésgyűjtemény címe meglehetősen félrevezető, hiszen „a második világháború utáni média” aligha szűkíthető az említett lap összesen nyolc vezércikkére 1946-ból, 1950-ből és 1951-ből. Ami a konkrét cikkek kijelölésének szempontjait illeti, a szerző – azon túl, hogy indokolja a Szabad Nép nek és a vezércikk műfajának korabeli fontosságát – voltaképpen a történészekhez irányítja az olvasót: „A kiválasztott vezércikkek olyan eseményekhez fűződnek, amelyek sikeres kommunikálása a hatalom szempontjából nagy jelentőséggel bírt.” (18.) Amennyiben a történész szempontjait érvényesítjük a forrásbázist illetően, talán csekélynek tűnik ez a szövegmennyiség, melynek alapján a szerző levonja a következtetéseit. (A források kellő mennyiségének kérdése már egy korábbi recenzensben 2 is felmerült, aki bővebben is vitatta a választott cikkekben feltűnő események ennyire kiemelt jelentőségét.) Az elemző ugyanakkor határozottan leszögezi és érvekkel támasztja alá a kvalitatív nézőpont választását a médiaelemzésekben egyébként nem szokatlan kvantitatív nézőponttal szemben. Ezzel együtt némely ponton ő maga is él a verbális kvantifikáció eszközével, amikor a levéltári adatbázisra támaszkodva meghatározott forráscsoportok tematikus arányait idézi. Hozzátehetjük, hogy a korabeli hatalmi kommunikáció sajátosságainak ismeretében nem lenne megalapozott azt feltételezni, hogy a nyelvész bővebb szövegmerítés esetén eltérő következtetésekre jutott volna. Kérdésfelvetései és vizsgálati eljárásai ehhez túlságosan átfogó érvényűek.

Jobst Ágnes: A nyelv kisajátítása

Ami a kérdésfelvetéseket és a következtetéseket illeti, a történész olvasót nemigen érik meglepetések. A kérdező ugyanis történészi megállapításokat vesz alapul, amikor – a nyelvészeti pragmatika feltételeihez igazodva elengedhetetlenül – kontextust választ/teremt elemzéseihez. A „nyelvi fordulat szellemét” (11.) ihletadóként említő vizsgálati célkitűzés a hazai politikatörténészek korszakolásának rendeli alá forrásai kijelölését: egy vezércikkcsoportot a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) hatalomért folytatott küzdelmének időszakából, egy másikat pedig a már regnáló párt éveiből – már amennyiben nem dehonesztáló ez a megállapítás a monarchikus viszonyokat mélyen elítélő politikai képződményre.

A történettudomány által konstruált körülményekhez való ilyen idomulás nemcsak a jelen, de minden nyelvészeti érdekű, sőt nyelvi fordulatot csupán emlegető vizsgálat esetében felveti a kérdést: nem lenne-e hasznosabb egy fordított irányú kutakodás? Azaz: inkább és elsősorban a forrásszövegek irányából megközelíteni a történészek által felvázolt képet? Nem adódna-e ily módon valamivel nagyobb esély az említett kép árnyalására, mi több, módosítására? No persze semmi esetre sem állítom, hogy előzetes történeti feltevések nélkül bármely múltbéli textus megközelíthető lenne; az idevágó ismeretek elsajátításáról minimum az oktatás gondoskodik. Ráadásul a történeti kontextusban szerzett jártasság megkönnyíti és indokolja is a források kijelölését, akárcsak a nekik szegezett kérdések kiválasztását. Mégis úgy sejtem, hogy a nyelvészetnek, a filozófiának vagy az irodalomtudománynak (és még sorolhatnám a szövegvizsgálattal – is – foglalatoskodó diszciplínákat) a történettudomány módszereire az utóbbi évtizedekben gyakorolt állítólagos hatása sokat veszít az erejéből, ha a historikusok megállapításait az elemzés mindenkor szilárd talajának tekintjük, és a vizsgálat során nemigen merül fel a kérdés, hogy ez a talaj talán éppen a mi munkálkodásunk eredményeként válhatna ingoványossá.

A Jobst Ágnes doktori disszertációjából kinövő könyvben körüljárt problémák közül a militáns retorika, a többes szám első személyt preferáló megnyilatkozások, a szélsőségesen manipulatív nyelvhasználat, a szókészletben többnyire szovjet mintára végbemenő változások a történészek korszakról alkotott alapvető ismeretei közé tartoznak, akárcsak a címben is kiemelt kisajátító attitűd. A kötet számos szempontrendszert és hiánytalan szakirodalmi jártasságot felmutató, kevésbé monografikusan építkező vizsgálataiban a szintén szövegekkel dolgozó történész olvasó számára az alkalmazott módszertan, sőt módszertanok lehetnek a leginkább érdekesek, mint olyan eljárások, amelyek adott esetben más forrásbázison is termékenynek bizonyulhatnak.

Forrás: FORTEPAN / UVATERV

Jobst Ágnes először is a retorika eszköztárával boncolja a Szabad Nép egyik 1946-os vezércikkét, különös tekintettel az abban szereplő érvrendszerre, és bizonyítja a rendszerint névtelenül megnyilatkozó, a „mi” névmásban rejlő kollektívum azonosulásra késztető hatását kiaknázó szerző(k) rendkívül tudatos szövegépítését. A következőkben a metaforahasználatot tárgyalja, középpontban a „harc” alakzatából szétburjánzó figuratív hálózattal. Jobst metaforavizsgálata több vonatkozó elméletet is mozgósít (hogy magam is példát adjak a militáns szóhasználatra), és felhívja a figyelmet az ellenségkép-formálás metaforikus működésmódjára.

A könyv talán legtanulságosabb fejezete az, amelyikben a szerző aprólékosan szemügyre veszi a Magyar Kommunista Párt (MKP), majd az MDP totális Einstandra törő kommunikációs műveleteit, a hangsúlyt a többes szám első személy széles körű, manipulatív alkalmazásának vizsgálatára helyezve. Nehéz erről az aprólékosságról a nyelvészeti pragmatika szaktudományos fogalmai nélkül beszámolni – és ezzel egyben rá is mutattam a felsorakoztatott módszerek történészi importját megnehezítő körülményre –, mindenesetre annak felismerése az eredmények közé sorolható, hogy a hatalom megragadására készülő és a már hatalomra került párt más-más számú entitást foglalt ebbe a zászlóként lobogtatott „mi”-be. Azaz a Szabad Nép vezércikkeiben nyelvileg is megtapasztalhatóvá vált a társadalom, de különösen a politikai élet – a beszélő szempontjából óhajtott – egyneművé válása.

A fenti, önmegjelenítési stratégiákat tárgyaló tanulmányhoz hasonlóan külön fejezetet olvashatunk az ellenségkép megteremtésének nyelvi módozatairól is. Az aszimmetrikus értékszerkezet (azaz a fekete és fehér deklaratív elkülönítése) és a kriminalizálás közismert eljárásain túl Jobst itt olyan, kevésbé maguktól értetődő műveleteket is bemutat, mint a harmadik személykénti megnevezés eltávolító hatása, a temporális reláció (vagyis a konzekvens múlthoz-mulandóhoz-elavulthoz sorolás), a biológiai eredetű ellenérvek és a kontextus által vezérelt értékmegvonás. A hatalomra kerülés előtti és utáni, bináris korszakolás ez esetben nem jár különösebb eredménnyel, hiszen az ellenségalkotásban a legmarkánsabb különbséget az ellenségkép – a politikatörténetileg teremtett kontextusból is megismerhető – referenciális tartalmának változása jelenti. Egyszóval: változtak a célpontok.

1956-os utcakép, jobbra a Szabad Nép szerkesztőségének épületével (FORTEPAN / Nagy Gyula)

Bár a választott időszak – az 1946 és 1951 közti évek – a nyelvtörténet madártávlatából szinte láthatatlan, a változásokra legfogékonyabb nyelvi dimenzióban, a szókészletben azonban határozottan kitapinthatók a módosulások. Jobst három fejezetet is szentel az e téren bekövetkezett eseményeknek. Konkrétan a szókészletben, a jelentésekben, valamint a társadalmi és épített környezetre vonatkozó lexikális állományban (köszönőformulák, intézményi névadás) történtekről számol be. Ezek a fejezetek kevésbé analitikus, mint inkább konstatív jellegűek, ezért módszertanilag kevésbé tanulságosak a történész számára.

A Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához című sorozat 109. darabjaként közreadott, nem kimondottan vaskos kötet csaknem egynegyedét egy nagy gonddal összeállított kisszótár teszi ki. (A kötetzáró mellékletben a vizsgált vezércikkek mellett egyébiránt található egy, az elemzésekhez szinte szervetlenül kapcsolódó, gyakorlatilag szó nélkül hagyott képgyűjtemény is.) A szótárban „a köznyelv politikai töltésű szavai és kifejezései” (107.) sorakoznak, a mellettük álló definíció pedig az egykorú nyelvészeti szakirodalomból származik, tanúsítva, hogy a nyelvi reflexióra professzionálisan is kötelezett szakemberek a gyakran a nyelvhasználók számára sem világos neologizmusok jelentéseit folyamatosan igyekeztek nemcsak észlelni, hanem fixálni is. Felvethető a kérdés, mi alapján minősülnek egyes szavak politikai töltésűnek (és mit is jelent ezúttal a politikai töltet), ám a válaszért a szerző egy szakirodalmi tételhez irányítja olvasóját. Mindemellett a történészi érdeklődés – különösen a társadalomtörténészé – a hivatásos jelentés-meghatározók definícióinál talán inkább a hétköznapi nyelvhasználók interpretációi felé irányulna. Mondhatni, a szövegbefogadó aspektusát hasonló eszközökkel vizsgáló tanulmány szükséges, ám egyelőre fájóan hiányzó párdarabja a jelenleg tárgyalt kötetnek. Egy fogalomtörténeti vizsgálathoz ugyanakkor rendkívül hasznos adalékot nyújt a szótármelléklet, különösen a korszak azon kutatóinak, akikben semmiféle privát emléket nem idéznek fel az olyan szavak, mint a „meleg csákányváltás”, a „polit-büro” vagy a „visszidál”.

Összességében kijelenthető, hogy Jobst Ágnesnek a politikai nyelvhasználatra irányuló szakavatott elemzései – kiváltképpen módszertani okulásul – hasznos olvasmánynak bizonyulhatnak bármely, a korszakkal foglalkozó történész számára. Konkrét következtetésein túl ugyanis újfent rávilágított arra a tényre, hogy a történész forrásai sohasem „ártatlan” szövegek, hanem olyan felszínek, amelyek alatt nyelvileg összetett, megannyi rétegű kommunikációs érdekviszonyok jéghegyei rejtőznek.

Baráth Katalin