Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2015/1–2. számában jelent meg.

Beregszászi Anikó munkája címét Arany Jánostól kölcsönzi. Arany János mai szemmel határon túli (külhoni) magyar. De ki merné elvitatni összmagyar jelentőségét? Nem tudom (nem is akarom) eldönteni: a cím szándékolt párhuzam, véletlen egybeesés, vagy a szerzőnek a magyar költőóriás iránti tisztelete. Ami ennél fontosabb: a magyar nyelv peremvidékén nevelkedő, munkálkodó nyelvész összmagyar nyelvpedagógiai mondanivalót fogalmaz meg érthetően és hitelesen.

Arany János arcképe

A munka hat fejezetben dolgozza fel a címben megjelölteket, de én inkább két nagy tartalmi részre osztanám. Az elsőbe az a három fejezet tartozik, melyek az elméleti alapokat fejtik ki; a következő három fejezet kifejezetten gyakorlati; divatosan: alkalmazott nyelvpedagógia, azaz miként lehet/kell az anyanyelvet megalapozó (különböző) diszciplínákat nyelvpedagógiai aprópénzre váltani. A hetedik fejezet a felhasznált és a legfontosabb ajánlott szakirodalommal segíti a leírtak feldolgozását, befogadását, illetve további szakirodalom olvasására serkent.

Az első fejezet (A kárpátaljai magyar anyanyelvi nevelés reformjáról 9–20. old.) a változtatások (reformok) szükségességének céljait és indokait részletezi: „A kárpátaljai magyar közösségben folyó anyanyelv-oktatási reform azt a hosszabb távú nyelvtervezési célt szolgálja, hogy a helyi magyar közösség a jövőben is megőrizze identitását, anyanyelvét és kultúráját…” (9. old.). A korábbi anyanyelv-pedagógiában szinte kizárólagos volt az egynormájúság, azaz az a szemlélet, hogy egyetlen norma létezik, az ettől való bármilyen eltérés normasértésnek, hibának számít. Tarthatatlanná vált „a kétnyelvűség nyelvi hatásainak és következményeinek negatív megítélése, megbélyegzése (…) a nyelvjárások és nyelvjárási jelenségek negatív megítélése, megbélyegzése” (11. old.). (A nyelvjárások tekintetében a magyarországi vélekedés szinte ugyanez!) A szerző szerint nem támogatható az a grammatikai-központú anyanyelvi oktatás, amely szinte semmi figyelmet nem szentel a valós nyelvhasználati színtereknek. Beregszászi nem csak a „mit cserélni” kérdést, hanem a „mire cserélni” választ is világosan megfogalmazza, az utóbbiból idézzük a legfontosabbakat: egynormájúság helyett a nyelvi változatosságra épülő tantárgy-pedagógiai stratégia; a magyar nyelvhasználat kárpátaljai sajátosságainak figyelembevétele; a kétnyelvűség nyelvi következményeinek elfogadása. (Már itt felhívjuk a figyelmet: a kárpátaljai anyanyelvi pedagógia elmélete és módszere csak részben vezethető le a magyarországiból, másként fogalmazva: a Magyarországon készült anyanyelvi – akár elméletet, akár gyakorlatot kidolgozó – dokumentumok csak korlátozott érvényességűek a külhoni anyanyelvi oktatásban!) A reform végrehajtásához szükséges „infrastruktúrát” (kutatócsoportok, intézmények, szakmai publikációk, továbbképzések stb.) is részletesen ismerteti a szerző.

A második fejezet (A reform kivitelezhetőségéről, avagy „állni látszék az idő, bár a szekér szaladt” 21–25. old.) a sajátos (értsd: kárpátaljai) nehézségeket veszi sorba. Egyfelől igazodni kell a kisebbségi helyzetben lévő közösség anyanyelvvel szembeni követelményeihez, elvárásaihoz. A kisebbségi közösségben az anyanyelvhez való viszony érzelmileg telítettebb, mint általában. Természetes, hogy az anyanyelv irodalmi változata mindenek felett álló összekötő kapocs; igazodási kényszer uralkodik el; ezek következtében a mindennapi (magyar nyelven folyó) „helyi” (kárpátaljai) beszédtevékenység alig-alig érdemesül vizsgálatra. Ezen a ponton ért el átütő sikereket a szóban forgó külhoni nyelvészközösség (Beregszászi, Csernicskó, Karmacsi, Kótyuk, Márku, Molnár és mások): tanulmányokban, önálló kötetetekben dolgozták fel a kárpátaljai magyar nyelvhasználat sajátosságait, adatbázisokat hoztak létre (ezeket ld. a munka VII. fejezetében). Valós nehézség az is, hogy a magyar anyanyelvi nevelés elméletének és gyakorlatának figyelembe kell vennie az ukrán állami oktatási követelményrendszer elvárásait.

Beregszászi Anikó: A lehetetlent lehetni

A harmadik fejezet (Tantárgypedagógiai útmutató, avagy a mi szavunk járása 26–50. old.) több alfejezetben az anyanyelvi nevelés diszciplináris és interdiszciplináris alapjait járja körül, jó megalapozást jelentve a későbbi iskolai feladatok, gyakorlatok számára. Magyar és nemzetközi szakirodalom alapján mutatja be a verbális repertoárt, a kommunikatív kompetenciát: „…a kommunikatív kompetencia (…) a nyelvhasználatot irányító helyi normák ismerete, s ennek alapján választunk nyelvet, nyelvváltozatot a helyzetnek megfelelően” (27. old.). „…a választási szabályok azonban nem kategorikusak (…) Inkább valószínűségi rendszerben beszélhetünk választásról: az adott konkrét helyzetben rendszerint, nagy valószínűséggel X, más helyzetben Y nyelvi formák (nyelvi változatok) megjelenésére van nagyobb esély” (27. old.). A nyelvváltozatok alapos vizsgálatát a szociolingvisztika vette gondozása alá, ennek külön alpontot szentel a szerző (részletes magyar és nemzetközi szakirodalmihátteret vázolva). A szerző következetes. Ha a nyelvek változatokban élnek, akkor nemigen lehet beszélni egységes kárpátaljai nyelvjárásokról. „A kárpátaljai magyar nyelvjárások mint összefoglaló terminus, mint elvileg önálló nyelvváltozat úgy létezhet az általánosítás szintjén, (…) hogy az idetartozónak tekintett nyelvhasználati módok együttese közös tulajdonságokat is felmutat, és ezek alapján elkülöníthető más nyelvváltozatoktól” (31. old.). A közös tulajdonságok közé a következőket sorolja: (i) szélesebb és gyakoribb használati kör (ezt az anyanyelv beszűkült használati lehetősége okozza); (ii) nagyobb fokú konzervativizmus (a nyelvi peremvidékhez lassabban jutnak el a nyelvi újítások, egyúttal adott jelenségek tovább fennmaradnak), (iii) kontaktushatások markánsabban jelentkeznek. A nyelvjárásiasság gyakran kiválthat megbélyegzést, ha ennek színtere az iskola, akkor a „szégyen” életre szólhat (Illyés Gyula Elszakadás c. írásában ad ennek hangot). Az anyanyelvjárásért való megszégyenítés, megszégyenülés kétnyelvű környezetben könnyen vezet nyelvcseréhez, illetve érzelmi okok felgyorsít(hat)ják ezt a folyamatot. A helyi nyelvjárás tehát létező realitás. Értéket képvisel. Ezen a ponton kicsit hosszabban átadjuk a szót a szerzőnek. „Amennyiben a kárpátaljai magyar közösség és a pedagógus értéknek tekinti a kárpátaljai magyar tárgyi és szellemi kultúra termékeit, a beregi szőttest, a népi hímzésű terítőket, a kárpátaljai magyar népmondákat, népmeséket, balladákat (…) ugyanúgy értéknek kell tekintenie a helyi közösség által beszélt nyelvváltozatokat, azok minden regionális jellegzetességével együtt, mert a kárpátaljai magyarok által használt anyanyelvváltozat az identitásunk részét képzi…” (46. old.). Ha érték, akkor meg kell őrizni! A nyelvjárás és standard (köznyelv) iskolai viszonyában pedig, és itt is átadjuk a szót! „Nyelvpedagógiailag a standardot nem a nyelvjárások (és más nem standard változatok) helyére, hanem mellé sajátíttatjuk el, azaz nem szubtraktív (felcserélő), hanem additív (hozzáadó) szemléletben oktatjuk” (44. old.). Hogy ez a cél megvalósulhasson, alaposan ismerni kell az adott nyelvjárás rendszerét, majd elvégezni ennek ismeretében a megfelelő pedagógiai transzformációt. „A kárpátaljai magyar gyermekek jelentős része tehát nem azért mondja és írja például azt, hogy tiz, tüz, sir, hid stb. a tíz, tűz, sír, híd helyett, mert rossz tanuló, hanem mert környezetében szinte mindenki (gyakran a magyartanárt is beleértve) így ejti.” (47. old.)

A további fejezetek (IV. Hogyan tanítsunk az anyanyelvórákon a kárpátaljai magyar iskolákban 51–59. old., V. Mintafeladatok gyűjteménye 60–90. old., VI. Irodalmi alapú szerepjátékok mintafeladatai 91–94. old.) a fentebb vázolt diszciplináris és interdiszciplináris elveken alapuló feladatokat tesznek közé; ezek kritikai áttekintésére egyfelől a praktizáló pedagógus, másfelől maguk a gyerekek illetékesek.

Összegzésül a munkában hol nyíltan, hol rejtetten felvetődő (és/vagy az olvasó részéről felvethető) gondolatról érdemes néhány szót szólni: mi a viszony a magyarországi és a határon túli/külhoni anyanyelv-pedagógia között. A mai közelítések többsége leginkább a centrum és periféria viszonyon alapul, ami más szavakkal azt jelenti, hogy a magyarországi (a Magyarországon kidolgozott) anyanyelv-pedagógia elmélete és gyakorlata szinte változtatás nélkül használható (olykor: használandó) a határon túli/külhoni helyszíneken. Legfeljebb egy-két (közelebbről rendszerint nem nagyon definiált) sajátosság „hozzáadásáról” van/lehet szó. Beregszászi munkája – az én értelmezésem szerint – nem támogatja (erősebben fogalmazva: cáfolja) ezt a szemléletet. A kétféle helyszín (államhatárokon belüli – azon kívüli) más-más anyanyelvi pedagógiát kíván. Természetesen vannak közös pontok, azonban a határokon belüli nyelvpedagógiából nem vezethető le a határon túli anyanyelv-pedagógia. Beregszászi Anikó munkája engem erről győzött meg. (Várjuk a folytatást: vagy a beregszászi kollektíva, vagy mások elemezzék a szórványban élők körében hatékony magyar anyanyelv-pedagógia elméletét és gyakorlatát.)

Bíró Anna