Az alábbi interjú eredetileg a Szabad Földben jelent meg 2019. február 2-án.

NYELVÉSZ, PEDAGÓGUS, EGYETEMI TANÁR. Számos tankönyv, szótár és tanulmány szerzője. Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Romanisztikai Intézetének igazgatója. És nem mellesleg szólások, mondások gyűjtője. Bárdosi Vilmossal F. Tóth Benedek beszélgetett.

– Professzor úr, az lehetséges, hogy mire a beszélgetésünk végére érünk, addigra kitaláljunk egy szólást vagy közmondásszerűséget? 

– Szólást akár, ám közmondást kevésbé. A közmondás ugyanis jól megkövült egység, többnyire mondatértékű, életbölcsességet tartalmaz; kialakulásához évtizedekre, évszázadokra van szükség. 

– Ám ha egy közmondás hosszú évek életbölcsességének esszenciája, akkor nem lehet, hogy az éppen egyetlen emberből tör elő? 

– Előfordulhat, de abból eleinte még csak bölcs megállapítás, bölcs mondás lesz. Az csak idővel derül ki, hogy megmarad-e a nyelvünkben. Használata ugyanis egyéni, társadalmi és kulturális környezettől, élethelyzettől is függ. Egyszer felmérést végeztünk arról, hogy a magyar ember hány közmondást ismer. Tippeljen, hogy az átlag magyar hányat ismer! 

– Kétszázötvenet? 

– Nem is rossz… Százötvenet. Ennél többet nem ismer, és nem is használ. Szólások esetében ez a szám jóval nagyobb. De ha már keletkezésről beszélünk: itt van például a dob egy hátast. Ez a képszerű, eltúlzott, jelentős hangulati elemmel bíró szólás nem is olyan régen született, de mára olyannyira elterjedt, hogy szaknyelven szólva is szótáréretté vált. 

Bárdosi Vilmos (Fotó: Németh András Péter)

– Mi dönti el, hogy egy szólás szótáréretté válhat? 

– Ebben a kérdésben érdemes türelmesen várakoznunk. Néhány évet biztosan, mert lehet, egy-egy ma felkapott szólás tíz év múlva nyomtalanul eltűnik. Ám ha megmarad a köznyelvben, és még az írók is használják, akkor bekerülhet a szótárba, a szólások könyvébe. A franciák amúgy ebben az élen járnak: mindenre van szótáruk, az új szavakra is. Nem csak nyomtatásban, az internetes oldalakon is. Az egyik ilyen szótár címe beszédes: „Szavak a szélben”. 

– Ez hasznos is, hiszen így nyomon követhetők a nyelvi változások. 

– Pontosan. Új szavakból időről időre a magyarok is összeállítanak szótárt. Ilyen például a Balázs Géza, Buvári Márta, Dede Éva által összeállított, Új szavak, kifejezések. Nem szótározott szavak tárháza (2000–2010) című gyűjtemény. 

Bárdosi Vilmos: Közmondások

– Vannak tehát szólások és közmondások. De akad közöttük átmenet?

– Nagyon is. A szólások mondatba épülnek be, például úgy, hogy Pista, amikor meglátta a csődületet, dobott egy hátast. Az életbölcsességeket megfogalmazó közmondások ugyanakkor eleve mondatértékű elemek, amelyek szinte rímelő, ritmusos, tömör formában kristályosodnak ki: Ki korán kel, aranyat lel. De van egy harmadik, köztes, mondatértékű forma is, ami se nem szólás, se nem közmondás. Ez az úgynevezett helyzetmondat, szólásmondás, vagyis az adott beszédszituációban használt szokványos kifejezés. Ilyen például a Le a kalappal! Ezt valakinek valamilyen teljesítménye vagy tette elismerésére használjuk. 

– Hogy keletkeznek ezek az állandósult szókapcsolatok, és mi jellemzi őket? 

– Minden szólás, közmondás vagy helyzetmondat átvitt értelmű. Az ember agya tele van kreativitással. Képes arra, hogy új szavakat, szókapcsolatokat alkosson. De közben itt van a másik oldal is, a mentális lustaság. Ilyenkor nem kell azon gondolkoznunk, hogy valami újat találjunk ki, csupán alkalmazzuk a már kitalált fordulatokat. 

Bárdosi Vilmos: Nincsen rózsa tövis nélkül

– Emlékszik arra, mikor kezdte el gyűjteni a szólásokat, a közmondásokat, és főként, miért kereste eredetüket?

– Pontosan fel tudom idézni. Szokták is kérdezni tőlem, hogy egy francia nyelvészettel foglalkozó magyar ember miért állít össze magyar szólástárt, közmondásgyűjteményt. Csakhogy először a francia szólásokat kezdtem kutatni: 1982-ben francia állami ösztöndíjjal utaztam Párizsba. A rangos École Normale Supérieure falai között már egyetemistaként is tanulhattam, de akkor kutatóként tértem vissza. Ott, a könyvtárban egymillió könyvhöz lehet hozzáférni szabadon, és a kötetek között rátaláltam egy német nyelven írt munkára: a nyelvbe beépíthető elemekről szólt. Szerzője romanista volt, vagyis francia, portugál, olasz, spanyol szakosként ilyen szempontból hasonlította össze a nyelveket. Ez a könyv megfogott, és elhatároztam, ezzel szeretnék foglalkozni. Ennek eredményeként született meg a Francia–magyar tematikus szólásszótár című munkám, amiben ezer gyakori francia szólás olvasható tematikus gyűjtésben, vagyis mindegyik kulcsfogalom (például szegény, buta, ügyes) alapján kereshető. Ebből később készült német, spanyol és orosz adaptáció is. De a lényeg: a szótár összeállításakor gondoltam arra, az nem lehet, hogy ne készítsem el a magyar szólások és mondások szótárát is. De amikor erről beszélek, nem szabad megfeledkezni a nagy elődről, O. Nagy Gáborról, aki anno nemcsak gyűjtötte, de kutatta is a szólások és mondások eredetét. A Szólások, közmondások eredete – Frazeológiai etimológia szótár című kötetemet az ő emlékének szenteltem. 

Bárdosi Vilmos: Francia–magyar tematikus szólásszótár

– Hogyan tanulmányozza, kutatja a szólások és mondások eredetét? 

– Akad olyan, aminek a magyarázatához nem kell sok idő, de van olyan, amelyikhez több hét könyvtárazás, irodalmi kutatómunka szükséges. Az internet korszakában ez a munkafolyamat fölgyorsul, de ami fontos: minden adatnak utána kell nézni. 

Bárdosi Vilmos: Szólások, közmondások eredete

– A feladat nem egyszerű, különösen azért, mert a szólások és mondások kultúra- és nyelvfüggőek, és lehet, hogy ugyanaz a mondat nyelvenként mást jelent.

– Ez a nyelv szelleme miatt van. Ám sok szólást és mondást így is egy az egyben le lehet fordítani különböző nyelvre, és ennek társadalmi-kulturális magyarázata van: a közös múlt és kulturális örökség, mint például a görög-római mitológia vagy a Biblia. Európában minden nyelvben ugyanazt jelenti, amikor azt mondják, hogy kitakarítani Augiász istállóját. Ha ilyenekből sokkal többet használnának a képviselők például az Európai Parlamentben, a tolmácsoknak, a fordítóknak is könnyebb dolguk lenne. A problémák ott kezdődnek, ha egy tolmács szó szerint próbálja lefordítani azt, ami tükörfordításban nem értelmezhető. Amikor azt mondjuk például, hogy felteszi a pontot az i-re, azt értjük rajta, hogy valaki sikeresen befejez egy tevékenységet. A kifejezést a franciák is használják, ám ők azt értik rajta, hogy jól megmondják a véleményüket. Az ilyen melléfordítások közé tartozik François Truffaut Négyszáz csapás filmjének magyar címe is, mert ez ugyan szó szerinti fordítás, de a franciák így mondják azt, ha valaki rossz fát tesz a tűzre. De ez visszafelé is nehézséget okozhat, mert egy külföldi hogyan is fordíthatná le azt, hogy Ő se jobb a Deákné vásznánál vagy Több is veszett Mohácsnál. A hallgatóimnak is azt mondom, hogy ha egy szövegben nem értenek egy szócsoportot, akkor nézzenek utána, mert lehet, hogy szólással vagy mondással van dolguk. Mert amit mi például úgy mondunk, hogy Dunába vizet hordani, a németek így: baglyot Athénbe (a bagoly Pallas Athéné jelképe). A dánok azt mondják, hogy homokot a Szaharába, az oroszok így: szamovárt Tulába (a város a szamovárgyártás központja volt). 

– Említette, hogy egy átlag magyar százötven közmondást ismer. És ön? 

– Nyilván több százat, de többet is használok, mint az átlag. 

Bárdosi Vilmos: Itt van a kutya elásva

– Így viszont előfordulhat, hogy idővel lesz olyan generáció, amelyik nem érti már, amit mond. 

– Jó meglátás. A magyar hallgatók húsz éve több szólást, közmondást ismertek, mint ma. Az ok: elszegényedik a fiatalok nyelvhasználata – köszönhetően annak is, hogy kevesebbet olvasnak. Nemcsak szótárt, szépirodalmat se nagyon. 

– Az előfordul, hogy ön tanul a hallgatóktól? 

– Nem is keveset. Például szlenget. De ilyenkor mindig felhívom a figyelmüket arra, hogy a szlenget sosem szabad elegánsra fordítani. A két szólásnak ugyanis nem elegendő tartalmilag fednie egymást, stilárisan is igazodnia kell. 

– Van saját szólása, mondása, amit ön alkotott? 

– Nincs. Olykor magam is mondok olyan közmondáskeveréket, hogy „néma gyereknek híg a leve”, de csak a humor kedvéért. Túlságosan tisztelem a nyelvet ahhoz, hogy komolytalanul játsszak vele. Egyvalamit azonban, hasonlóan a komoly nyugati szótárkészítőkhöz, magam is megtettem. A szerzői jog védelmének érdekében elhelyeztem két hibát a francia–magyar szótáramban. Így, ha valaki lemásolná azt, rögtön kiderülne, hogy az illető – stílszerűen mondva – idegen tollakkal ékeskedik. 

– És persze nem árulja el, melyek ezek a hibák. 

– Ebben ez a lényeg. A hallgatóimnak azonban szoktam mondani, hogyha valaki megtalálja mind a kettőt, az két jeggyel jobbat kap. Az elmúlt tíz évben még senki nem akadt a nyomára.