Kotowazák: szólások és közmondások

A japán közmondások és szólások japán neve kotowaza, ami a koto ’szó’ és a waza ’fogás, technika’ szavakból alkotott összetétel. Magyar nyelvészek összefoglaló megnevezésként főként a proverbium szót szokták használni. Sok szólásnak van közmondásszerű változata, akárcsak a magyarban, vö. pl. közel van a tűzhöz (szólás), de Aki közel van a tűzhöz, az jobban melegszik (közmondás). Azonban természetesen a szólások nagy részének nem létezik közmondásszerű változata. Ilyen szólás például a manaita no koi 爼板の鯉 ’ponty a vágódeszkán’, azaz ’valakinek kiszolgáltatott ember’.

Hagyományos (kínai és japán) kotowazák

A ma közismertnek nevezhető kotowazák jelentős része vagy klasszikus kínai, vagy hagyományos japán eredetű. Az utóbbi példája Zhuangzi (Csuang-ce) egyik igen híres történetéből származik: a japán i no naka no kawazu 井の中の蛙 ’a kút békája’ szólás. Ezt az olyan emberre mondják, aki szűklátókörű és önelégült. Ennek a szólásnak a közmondásszerű változata az I no naka no kawazu taikai o shirazu ’A kút békája nem is tudja, milyen hatalmas az óceán’.

„A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel,
mozdítja meg itt és most a világot.”
                            Pilinszky János

A jelenben élni nehéz. A múlt és a jövő szüntelenül zaklat bennünket. A múlt a bűntudattal, a jövő az aggodalmakkal. Annyi minden történt az életünkben, amivel kapcsolatban nehéz a szívünk, megbánást, haragot, zavart, de legalábbis vegyes érzelmeket érzünk. Tehát az idő foglyai vagyunk, a Tinta Könyvkiadó Magyar ellentétszótára (Temesi Viola, 2012, 2018) is ezt tünteti föl a címszónál: „régi, korábbi, jövő, majdani”. Gyakran a bűntudat is szól hozzánk: mást kellett volna tenned, mint amit tettél, mást kellett volna mondanod, mint amit mondtál. Mindez akadályoz abban, hogy teljes mértékben jelen legyünk az adott pillanatban.

Az aggodalmaink is behálózzák életünket a „Mi lesz, ha…” kezdetű kérdésekkel. Ezek az őrlődések annyira betölthetik a gondolatainkat, hogy vakká válunk a nyíló virágokra és az utcán mosolygó gyermekekre, vagy süketté a barátunk hálás hangjára.

P. Weir 1989-es filmje, a Holt költők társasága is e tárgy köré szerveződött

A „kellett volna” és a „mi lesz, ha” egyaránt visszahúznak a megváltoztathatatlan múltba, és előrerángatnak a kiszámíthatatlan jövőbe. A valódi élet azonban az ittben és a mostban zajlik. Az éber figyelem, vagy más néven mindfulness lényege, hogy az itt és most, a saját jelenünkben zajló ingerekre összpontosítjuk a figyelmünket, beengedve a tudatunkba mindent, amit az észlelőrendszerünk éppen fölfog a világból, és átélve minden belső rezzenést. Beengedjük és átéljük, majd a következő pillanatban el is engedjük ezeket az észleleteket és érzéseket, hiszen a következő pillanat radikálisan új tapasztalást hoz. Sommer szerint viszont, bár nagyon szép gondolat a horatiusi carpe diem, hogy minden egyes napot ragadjunk meg, és élvezzük a jelent, de legtöbbször ez lehetetlen, belső életünk és tapasztalataink ennél sokkal gazdagabbak. Az embereket sokszor a félelmeik vezérlik, folyamatosan a múlton rágódnak, vagy éppen a jövőtől rettegnek. Az állapot cseppet sem kellemes, sőt kifejezetten fárasztó, hiszen az ilyen ember boldogtalan, feszült, és folyamatos önbizalomhiánytól szenved, ami a munkájára és a magánéletére egyaránt befolyással lehet. „Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni.” (Buddha)

A keresztény vallás istene is a jelen pillanat Istene. „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek!” (Ézsaiás 43,14–21). Amikor Jézus Istenről beszélt, mindig úgy utalt rá, mint aki ott és akkor van, ahol és amikor mi vagyunk. Isten az, Aki Van, s Aki értem van a jelen pillanatban: „Vagyok, Aki Vagyok” (2Mózes 3,11–18). Helen Mallicoat: „Az én nevem az, hogy vagyok. Tudod, amikor a múltban élsz, annak minden hibájával és bánatával, az bizony nehéz dolog. Ott ugyanis nem vagyok veled. Az én nevem nem az, hogy voltam. Amikor a jövőben élsz, annak minden gondjával és félelmével, bizony, az is nehéz. Ott sem vagyok veled. Az én nevem nem az, hogy leszek. Ha viszont a jelen pillanataiban élsz, könnyű a dolgod. Ott veled vagyok, mert az én nevem: vagyok.” Ezért jött el Jézus, hogy eltörölje a múlt terheit és a jövő aggodalmait. „Aki az eke szarvára teszi kezét és mégis hátrafelé tekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lukács 9,61–62).

Az ezoterikus irodalom számos e témájú munkái közül Eckhart Tolle A most hatalma és Jeff Foster Beleszeretni a jelen pillanatba című könyvét emeljük ki, segíthetnek jobban megmártózni abban, ami körülvesz, avagy bennünk zajlik. „Mi lehetne ostobább, mint szembeszegülni magával az élettel, ami most van, és mindig csak most van? Add meg magad annak, ami van! Mondj igent az életre, és meglátod, az hirtelen elkezd érted, s nem pedig ellened működni!” – Eckhart Tolle.

„Meghalni mindannak
Amit tudni vélsz
Elengedni azt az elképzelést
Hogy milyennek »kellene« lennie az életnek
Belemerülni a jelen pillanat
Mérhetetlen misztériumába
Félreismert barátként
Átölelni a változást és a veszteséget
Beleszeretni
A jelen pillanatba”. Jeff Foster

Milan Kundera szerint bármi jön, és legyenek bármilyenek a fejlemények, mind teljes értékű részletek. Hasonlóan ahhoz, ahogy a kaleidoszkópba pillantva széthulló, majd újra összeálló formákat látunk, amíg a játék tart. Vigyázzunk tehát, ne úgy teljék az életünk, hogy valójában nem is veszünk részt benne, csupán sodródunk az elme illúziói között, de cselekedni nem tudunk. Tolsztoj szerint „Csak egy idő a fontos, a most! Ez a legfontosabb, hiszen csak ezt tudjuk befolyásolni.”

Valójában sem a múltban, sem a jövőben nem lehet cselekedni. Tenni és teremteni csak a jelen létpillanatában lehetséges. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem foglalkozunk a cselekedeteink lehetséges következményeivel. Sőt! Ha tudatosan a jelenben élünk, sokkal körültekintőbben és megfontoltabban leszünk képesek pozitív irányba fordulni, összhangba kerülni a valósággal. A tettnek hatékonynak kell lennie: egy aktív lépésnek, amely a kívánt irányba viszi tovább életünket. Egy ilyen fontos lépés megtétele teljes szellemi jelenlétet feltételez. Figyelnünk kell rá, hogy mi történik, hogyan reagálunk, és hogyan szeretnénk viselkedni egy adott szituációban. „Előfordul, hogy amire vágysz, ott van az orrod előtt. Csak ki kell nyitnod a szemed, hogy észrevedd.” (Meg Cabot)

A jelenhez kapcsolódás spontán is bekövetkezik, kellemes és inspiráló helyzetekben. A megfigyelő én nem ítélkezik, nem küzd a valósággal. Egyszerűen csak olyannak látja a dolgokat, amilyenek. Sajnos azonban előbb vagy utóbb a gondolkodó én újra erőre kap, és történeteivel vagy kritikájával kiragad a pillanat élményéből. Gondolkodó énünk azt sugallja, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek lenniük kellene, hogy mi magunk sem vagyunk olyanok, mint lehetnénk, hogy a valóság a hamis, csak a gondolataink igazak. Ha nyíltan és érdeklődően közelítünk valamilyen kellemetlen tapasztalathoz, gyakran kiderül, hogy a dolog nem is olyan rémisztő, mint hittük, esetleg nem „valóságos, helytálló, érvényes, nem őszinte, átélt” (In: Kiss Gábor – Bárdosi Vilmos: Szinonimák Tinta Könyvkiadó 2008, 2016). Hasonlóképpen a hétköznapi és megszokott élmény izgalmas, új fényben tűnhet föl, ha teljes tudatossággal kapcsolódunk hozzá. Bárhová is megyünk, az élet ott van velünk. Nem kell kilépni a világból ahhoz, hogy a jelenben éljünk, nem kell semmit föladnunk vagy elveszítenünk, mert ami gúzsba köt, az sosem volt a miénk, csak magunkra vettük.

Fejezzük be a boldogság állandó keresését, mert esetleg elkerüljük azt a pillanatot, melyben átélhetnénk. Gondolhatjuk azt, hogy máshol szebb és jobb, de az másutt van, mi viszont most itt vagyunk. Vörösmarty Mihály figyelmeztetése ma is érvényes:

„Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd?...
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán.” (A merengőhöz)

Sümeginé dr. Tóth Piroska

A Szó-lélek-közelítés sorozatban korábban megjelent:

1. Mi a felelősség?
2. Mi a bizalom?
3. Mi a mérték?
4. Mi a tisztaság?
5. Mi a hála?
6. Mi a barátság?
7. Mi a zene?
8. Mi a remény?
9. Mi a türelem?
10. Mi a félelem?
11. Mi a fösvénység?
12. Mi a kétely?
13. Világosság
14. Áldás
15. Becsület
16. Erőfeszítés
17. Szégyen
18. Mi a kötelesség?
19. Mi a bűn?
20. A szív
21. A végtelen

Kiss Bernadett, a TINTA Könyvkiadó munkatársa 2021. február 16-án az online térben tartott előadást az ELTE bölcsészettudományi karán tanuló hallgatóknak, a "Dokumentumszerkesztés, tipográfia" című kurzus keretében. Alább megtekinthetők az előadás diái.

Egy-egy nép korai történetét jól jellemezhetik nyelvemlékei: a magyarság a nyelvtörténetben először önelnevezése (illetve más, környező népekkel összezavart elnevezései), a vezérek személy- és méltóságnevei, a törzsek nevei, elődeink csatakiáltása (hui, hui!) révén jelentkezett. Pár évszázad elteltével az összefüggő nyelvemlékek már szigorúan hivatalos dokumentumok (adománylevél, alapítólevél, birtokösszeírás, jegyzőkönyv) vagy jámbor és épületes tartalmú írások, utóbb szójegyzékek is. A X–XII. század közepe körüli időből mintegy ötven, a hazai szórványemlékek legjelentősebb részét képviselő oklevél maradt fenn. Az Árpád-korból négy, viszonylag rövid összefüggő szövegemlékünk maradt fönn: a Halotti beszéd és könyörgés, a Königsbergi töredék és szalagjai, az Ómagyar Mária-siralom, valamint a Gyulafehérvári sorok. A XIV. századból csak szórványok maradtak ránk. A XIV. század végéről egyszerre egy egész könyvnyi magyar szöveg beszéli el Assisi Szent Ferenc életét: ez a XIV. század vége felé keletkezett, 1448 körüli másolatban fennmaradt Jókai-kódex, s a vers- és liturgiatörténeti szempontból egyaránt izgalmas Laskai Sorok keletkezése is erre a korra (1433) tehető (Dömötör 2006: 43). A XIV. századi, sőt a XIII. századi magyar nyelvű írásbeliség sokkal gazdagabb, kiterjedtebb lehetett annál, mint amilyenre a fennmaradt szövegek mennyisége alapján lehet következtetni.

A középkori imádságokban a sorok rendjét előszeretettel cserélgették. A Laskai Sorok ötsoros, latinból fordított verses imádság, sajátos sorelrendezéssel. E nyelvemlékünk szövegét először Holl Béla közölte (1984), majd filológiai alapossággal tette közzé Mátai Mária (1997: 23) és A. Molnár Ferenc (2000: 9). A szöveg mai nyelven értelmezett olvasata a következő:

Ó, Istennek teste, üdvösség, ez világnak oltalma,
ó tiszteletes test, ma tégedet méltatlan imádlak,
hogy engemet méltass halálomnak idején éltetni.
Ó, életnek kenyere, adj énnekem örök örömet!
Téged kérlek és unszollak, lelkemet testemmel tisztítsad

(Mátai 1997: 25).

„Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é?” (Jób 11:7)

A „végtelen” kifejezés hétköznapi használata sokszor nincs összhangban a mélyebb jelentésével. A végtelen szó határtalan, vég nélküli megszámlálhatatlanságot jelöl, s az ember tudatra ébredése óta töpreng ezen, noha a kizárólag véges természetű tapasztalataink alapján próbáljuk egyáltalán a fogalmat kialakítani. Megközelíteni csak gondolkodás útján lehet, közvetlen szemlélettel meg nem fogható, pedig a csillagos égre tekintve valamennyien szeretnénk megfejteni. Leopardi írta:

„Gondolatom a határtalanba merül; s ebben a tengerben oly édes megsemmisülni.”

Az alábbi írás az Anyanyelv-pedagógia szakfolyóirat XIII. évfolyamában jelent meg, a 2020/4. számban.

Az anyanyelvtanítást sok bírálat érte az elmúlt években. Egyes kutatások a tananyagnak a valósággal, a nyelvhasználattal való kapcsolódását vizsgálják (Kugler 2017), mások a tanár-diák megszólalások aránytalanságait emelik ki, és hozzák összefüggésbe az órákon használt pedagógiai módszerekkel (Antalné Szabó 2016). Megint mások a hagyományban keresik a korszerűség alapjait (Adamikné Jászó 2016), vagy a módszereknek, a tananyagnak az emberi egyetemes gondolkodásból származtatható gyökereit kutatják (Pölcz 2020). Azt azonban biztosan tudhatjuk, hogy az anyanyelvtanítás a diákok/hallgatók elemzőképességét is próbára teszi – bármelyik szempontból is közelítsünk a nyelvhez.

A retorikában is felfedezhető, alapvető gondolkodási műveletek egy része érvényesül a szavak hangokra és szóelemekre vagy a mondatok mondatrészekre bontásában (rész-egész viszony); a hasonlóságon és az érintkezésen alapul a jelentéstan fogalmainak nagy része (metaforikus és metonimikus jelentésbővülés). Sőt ha a mindennapi szövegalkotási gyakorlatot vizsgáljuk, akkor az újságírói műfajokban is felfedezhetjük azokat az alapvető kérdéseket, amelyek a retorikában és a mondattanban is felmerülnek (Ki? Mit? Mikor? Miért? Milyen eszközökkel? stb. csinált). A kognitív felfogás is megerősíti, hogy a közléseinket mint jeleneteket elemekből építjük föl úgy, hogy behatárolható (fölfogható, értelmezhető) egységet kapjunk (Tolcsvai Nagy 2018a: 395). Tesszük mindezt úgy, hogy az általunk használt nyelv folyamatosan változik, és ennek a változásnak/változtatásnak mi magunk is tevékeny újítói vagyunk (Tolcsvai Nagy 2018b: 64–66).

Mindezek mellett az anyanyelvi rendszer ismerete is szükséges ahhoz, hogy megértsük, közléseink hogyan épülnek fel, mely szavak és szóelemek teremtik meg a kapcsolódást a megnyilatkozásokban, és ezek hogyan állnak össze egy rendszerré. A Tinta Könyvkiadó Anyanyelvi kompetenciafejlesztő munkafüzetek sorozatának 20., 21. és 22. kötete is ezt a rendszerben gondolkodást segíti a rész-egész viszonyok, a nyelv hierarchikus szinteződése és a rendszerezhetőség gyakoroltatásával. Ahogyan a szerző, Cs. Nagy Lajos írja a 20. kötet előszavában: „A készülő [2019-ben már megjelent – P. Á.] Nemzeti alaptanterv is alapvető területnek tartja az anyanyelvi kultúra és az anyanyelvre vonatkozó nyelvi ismeretek fejlesztését. […] Tapasztalataink szerint sem az általános iskolai, sem pedig a középiskolai tankönyvek, munkafüzetek nem tartalmaznak ahhoz minden diák számára elegendő elemzési feladatot, gyakorlatot, hogy megfelelő szintű jártasságra tehessenek szert. Munkafüzetünkkel a tanárok munkáját is segíteni kívánjuk például a gyengébb tanulók fölzárkóztatásához, a differenciált órák, valamint a fakultációs foglalkozások tervezéséhez” (4).

Az alábbi recenzió eredeti megjelenési helye: THL2 (A magyar nyelv és kultúra tanításának szakfolyóirata) 2020/1‒2: 125–128.

A hazai nyelvészeti szakkönyvkiadásra és a magyar egynyelvű szótárkiadásra szakosodott TINTA Könyvkiadó „TINTA-szótárak” sorozatának legújabb, 4. kötete, a Magyar értelmező alapszótár. A leggyakoribb és legfontosabb 2000 magyar szó magyarázata példamondatokkal (2019) szervesen illeszkedik abba a – magyar nyelv szókészletének sokszempontú leltározását, vizsgálatát és feldolgozását célul tűző, tiszteletre méltó és nagyszabású – vállalkozásba, amelyet a kiadó évek óta fontos küldetésének tekint.

Eőry Vilma – Kiss Gábor – Kőhler Klára: Magyar értelmező alapszótár diákoknak

Az „Előszó”-ból megtudhatjuk, hogy a szótárba elsősorban a mindennapi társalgásban legtöbbször előforduló szavak, a bennünket körülvevő világ tárgyainak nevei és a naponta végzett cselekvések megnevezései kerültek bele: nemcsak alapszavak, hanem jövevényszavak (pl. málna, iskola, kereszt, alma, polgár) és a szókincs legfiatalabb elemei, a legújabb kölcsönzések is (pl. laptop, mobil, e-mail) helyet kapnak benne. A szerkesztők hosszú és gondos mérlegelés után választották ki a 2000 szavas szókincsminimumot. Ennek során felhasználták a TINTA Könyvkiadó „TOP 2000” szótársorozatának címszójegyzékeit, a Minya 2014-et és a Sárosi 1974-et, valamint számítógépes korpuszalapú magyar gyakorisági szólistákat is (érdekes lenne tudni, vajon milyen szempontok szerint tartoznak bele a 2000 szavas szókincsminimumba, pl. az ajak, alapul, alj, alvilág, báj, betyár szavak).

A 2000 szavas címszólista elemeihez a szerzők jelentéseket, értelmezéseket (számuk: 4584), példamondatokat (számuk: 6834) és irodalmi idézeteket (számuk: 55) rendeltek hozzá, amelyek nagyban megkönnyítik a szavak használati értékének megismerését. A szótár eredményes használatát egyszerű, stilizált fekete-fehér vonalas ábrák segítik. Vizualizált világunkban ezek az ábrák elsősorban a magyar mint idegen nyelvet tanulók szómemorizálását segítik nagyban. A jelentések hozzárendelésében elsősorban Eőry Vilmának a 2007-ben (ugyancsak a TINTA Könyvkiadó gondozásában) megjelent Értelmező szótár+ című kézikönyve volt a szerkesztők segítségére.

Eőry Vilma: Értelmező szótár+

A szótárt a szerkesztők diákszótárnak nevezik. Az olvasó arra is kíváncsi lenne, elsősorban milyen korú diákok (kisiskolások?, középiskolások? egyetemisták?) forgathatják haszonnal ezt a szótárt. Átlapozva a kötetet úgy tűnik, hogy célközönségnek elsősorban a magyar anyanyelvű kisiskolások tekinthetők, hiszen e szótár segítségével elsősorban az ő szókincsük bővíthető, az ő szóértésük pontosítható. A magyar anyanyelvű diákok feltehetően ismerik a szótár mind a 2000 címszavának alapjelentését. A szótár az anyanyelvi kompetencia elmélyítését és a tudatos anyanyelvhasználatot oly módon támogatja, hogy a címszavaknak a ritkább, gyakran átvitt értelmű (mellék)jelentéseit is rendre feltünteti és magyarázza, pl.

A magyar anyanyelvű tanulókon kívül haszonnal forgathatják az alapszótárt a magyart idegen nyelvként tanuló diákok is, hiszen a szótár szókincse (többé-kevésbé) lehetővé teszi számukra a mindennapi magyar nyelvű társalgásba való bekapcsolódásukat.

A szótár felépítése hasonló a TINTA Könyvkiadó által korábban megjelentetett szótárak formátumához. A szócikkek ábécérendben követik egymást. A gyorsabb tájékozódást, a keresett szavak könnyű megtalálását a lapszélen szereplő aktuális betű kiemelése, és az élőfejben a páros számú (azaz a bal) oldalon lévő legelső címszóra, míg a páratlan számú (azaz a jobb) oldalon az utolsó címszóra történő utalás segíti. Minden oldalon két hasáb szerepel, és szinte minden oldalra jut egy-két kis ábra is, amely a kisiskolás felhasználók számára különösen fontos: lazábbá teszi a betűtengert, barátságosabbá, szellősebbé teszi az oldalakat.

Oldalpár a szótárból

A szócikkek felépítése a következő: a címszavak félkövér betűvel vannak szedve. A szavak után közvetlenül találhatók a legszükségesebb grammatikai információk. Főnevek esetén az egyes számú mellett a többes számú forma, a tárgyeset és az E/3. személyű birtokos személyjeles szóalak van feltüntetve. Az összetett főnevek ugyanazon szóalakjai azonban hiányoznak (előfordul, hogy a hiányzó szóalakok az utótagokat értelmező önálló szócikkekben szerepelnek, de ebben nincs következetesség, pl. az ásványvíz, autópálya, baleset, bankjegy, barátnő releváns szóalakjai hiányoznak, ám a bevásárlóközpont, buszmegálló szócikkekben megvannak).

A magyarban (elvileg) minden főnévből létrehozható többes számú alak, ám vannak főnevek, amelyeket főként egyes számban használunk (pl. bátorság, bors, függetlenség, politika) – ilyen esetben érdemes lenne jelölni, hogy főnév ún. singulare tantum („csak sg.”), tehát a többes számú forma általában nem használatos, illetőleg az is érdekes lehet, hogy az anyagnevek esetén (pl. benzin, bors) a többes szám fajtára utal, pl. borsok ’különféle (fekete, fehér, tarka stb.) borsok’, benzinek ’különféle oktánszámú benzinfajták’). Az ún. plurale tantumok („csak pl.”) a magyarban meglehetősen periférikus helyzetben vannak: a magyar szókincsnek csak töredékét alkotják, a velük jelzett szemantikai mezők nem töltenek be jelentős szerepet a nyelvhasználatban, és legtöbbször meglehetősen ritkán is fordulnak elő: nem csodálkozom, hogy ezek az alapszótárban nem kaptak helyet (pl. hozzávalók, léptek, mézeshetek, történtek).

Melléknevek esetén a tárgyragos forma megadása szükségtelen, tudniillik a tárgyrag (-t) tipikus főnévi rag, ha melléknévhez járul, akkor ott szófajváltás történik, pl. Szép (melléknév) cipőt vettem → Szépet (főnév) vettem. A melléknév releváns szóalakjai tehát a többes számú forma és a határozóragos alak, pl. szép-ek, szép-en.

Igék esetén nemcsak a főnévi igenévi forma megadása lenne kívánatos, hanem a múlt időé és a felszólító módé is, pl. alsz/ik: alud-ni, alud-t, alud-j.

Különösen a magyart idegen nyelvként tanulók számára lenne hasznos, ha az igéket tárgyaló szócikkek részletesebben tüntetnék fel a vonzatokat, hiszen a megfelelő vonzat ismerete nélkül nem lehet az igéket helyesen használni a mondatokban, pl.

• áll vki, pl. a kisfiú már áll,
• áll vhol, pl. sorban áll,
• áll vhová, pl. munkába áll,
• áll vmiből, pl. a könyv hat fejezetből áll,
• áll vkin vmi, pl. rajtad áll a sorsod,
• áll vmi vkin vhogyan, pl. ez a ruha nagyon jól áll Marikán,
• áll vmit, pl. állja a szavát, kiállja a próbát,
• áll vminek, pl. katonának áll.

Talán ez is rávilágít a magyar szótárirodalomnak arra a fájó hiányosságára, hogy nincs közkézen forgó, praktikus szemléletű magyar vonzatszótár. Ha egy ige mellett többféle vonzat is előfordul többé-kevésbé azonos jelentésben (pl. álmodik vmit / vkiről / vkivel vagy hasonlít vkire / vkihez, néz vkit / vkire), akkor ezeket a vonzatokat is szükséges lenne bemutatni.

A fogalomszókon kívül viszonyszók (névutó, segédige, igekötő, névelő, tagadószó, partikula, kötőszó) is szerepelnek a szótárban, amelyek jelentése nehezen definiálható kontextus nélkül. A partikulák (pl. akár, túl) fontos szerepet töltenek be a társalgásban, de funkciójukat mindig a szövegkörnyezetben nyerik el, vagy az a valóban határozott névelő, de ebből az információból semmit nem tud meg az olvasó a határozott névelők használati szabályairól.

Az alakváltozatok feltüntetése dicséretes és hasznos (pl. bent ~ benn, felett ~ fölött, szög ~ szeg), a beszédben ezek szabadon felcserélhetők egymással. Az igyekezik ~ igyekszik azonban nem ugyanolyan alakváltozatai egymásnak, mint az előzőek, ezek ugyanis tőváltozatok (igyekez- ~ igyeksz-), amelyek nem cserélhetők fel szabadon, pl. a főnévi igenévi forma, a felszólító módú alakok vagy a múlt idejű formák kizárólag a -z-s tövű változatból jönnek létre, az -sz-es tőből pedig a jelen idejű formák.

A szótárban előforduló hiányosságok, esetleges pontatlanságok, következetlenségek egy esetleges következő kiadásban könnyen korrigálhatók lesznek. Mindezek ellenére a TINTA-szótár sorozat újabb értékes kiadvánnyal gazdagodott. Az Magyar értelmező alapszótár jól illeszkedik a TINTA Könyvkiadó kiváló szótárainak (hosszú) sorába, és jól használható tananyagot kínál célközönségének. Nem véletlen, hogy a kiadó magas színvonalú szótárait az utóbbi években számos díjjal jutalmazták, mint pl. MTA Kiváló Magyar Szótár, Budai Díj, Pro Cultura Díj, Fitz József-díj. 

Irodalom

Eőry Vilma (főszerk.) 2007. Értelmező szótár+. TINTA Könyvkiadó, Budapest.

Minya Károly 2014. Új szavak II. Nyelvünk 800 új szava értelmezésekkel és példamondatokkal. TINTA Könyvkiadó, Budapest.

Sárosi Károly 1974. A magyar nyelv alapszótára. Tartományi Könyvkiadó Intézet, Újvidék.

H. Varga Márta

„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Luther Márton)

A szívet szinte minden kultúrában az élet, a lélek, az érzelmek, egyes helyeken még az értelem központjaként is tartották és tartják számon. Erre mutatnak rokon értelmű megfelelői is, melyeket Kiss Gábor és Bárdosi Vilmos sorol a Szinonimák című kötetben (TINTA Könyvkiadó, 2008): „kebel, érzés, érzésvilág, középpont”. Távoli őseink még elfogyasztották ellenségeik szívét, hogy az erejüket, bátorságukat magukba fogadják. Amikor szeretettel fordulunk egy gyermekhez: „eszem a szívedet”, ez a régi szokás csöng vissza.

Az egyiptomiak szerint halálunk után szívünk megmérettetik, ha bűneink miatt nehezebb egy madártollnál, büntetés vár ránk. A buddhisták szerint a gyémántszív magát Buddhát ábrázolja, aki ráadásul egy szív alakú levelekkel suttogó fa alatt világosodott meg. A testi szerelem jelképeként a 13–14. században jelenik meg. A szimbólum elterjedésében nagy szerepe volt az arab, majd a trubadúrlírának.

Az első szívforma, stilizált mintaként füge, illetve borostyánlevél alakjában már a Kr. e. 3000 körül készült edényeken föllelhető. Ezeknek a formáknak valószínűleg nem volt közük a szívhez, mint emberi szervhez, mivel az akkori ábrázolásokban azt lóhere vagy toboz alakban jelenítették meg. Egy másik lehetséges és izgalmas magyarázat szerint az ősi város, Küréné pénzérméin a már kihalt növény, a silphium magjait, illetve gyümölcseit láthatjuk. Ezek a magok határozottan szív alakúak, s mivel a növényt széles körben használták mint fogamzásgátló szert, így kapcsolódhatott össze a szerelem-szexualitás és a sajátos szívábrázolás. A szimmetrikus szívábrázolás az ókori egyiptomiaktól is származhat. Emberrel nem tehették, de a krokodilt fölboncolták. Annak szívében két pitvar és egy kamra van. A szív jele még az egyiptomi hieroglifák között is szerepelt, és egyesek szerint a születéssel függ össze. A hét lélek egyike a várandós anya szívéből leáramlik az anyaméhbe, ahol a születendő gyermekben ölt testet. Az egyiptomiak hite szerint a szív, a lélek és az új élet alkotnak egységet.

A szív stilizált megjelenítése, jele igen ritkán jelenti magát a szívet. Többnyire a szerelemre, szeretetre, az érzelmekre asszociálunk, ha egy szívet látunk. Európában az egyszerre kétnemű szív a közösülést is jelölheti, a nyíllal átlőtt szívet tartják valós utalásnak a nemi kapcsolatra. A hozzá kapcsolódó mottó: „Amor vincit omnia” (A szerelem mindent legyőz).

Az első ismert ábrázolás, amikor a szív alakzat valóban az emberi szívet szimbolizálta, az 1250-es években egy francia mű, a Roman de la poire egyik iniciáléjában jelent meg. A miniatűrön egy térdelő szerelmes ajánlja föl a szívét hölgyének. Giotto 1305-ben festette meg a padovai Scrovegni-kápolna falát. Ennek szimbolikus alakjai közül az egyik, a Szeretet (Karitász) fölajánlja a szívét Krisztusnak. Hamarosan más művészek is átvették ezt a szimbólumábrázolást, és a szív a 15. századtól „fordult át”, innentől kezdett hegyével lefelé megjelenni a szívalakzat. A ma általánosan ismert forma a 13–14. században már mind a vallási, mind a világi életben fontos szerepet játszott. A bölcsek aforizmái is erre mutatnak, néhány ilyen a TINTA Könyvkiadónál 2020-ban megjelent, Kiss Bernadett által összeállított Egyházatyák intelmei című kötetből: „A gonosz szív a saját gonoszságában sorvad el” / Nagy Szent Gergely; „Hogyan tudnád mások szívét megtisztítani, ha előbb a magadét meg nem tisztítottad?” / Szent Ambrus; „Sok szívfájdalomra van szükség, hogy a szív fájdalmai orvoslást nyerjenek” / Szent Özséb.

A világi életben a német és francia kártya kultuszának elterjedésével lett közismert, ezeken a négy szín közül az egyiket ezzel jelölték. A 15. századtól a szív megjelent a címereken is. A szívszimbólumot a 19. századtól használják Valentin-napi kártyákon és cukorkásdobozokon mint a romantikus szerelem jelképét. Exupery finom distinkciója figyelmeztető: „Ha elfogadják szerelmedet, ha karok tárulnak feléd, akkor imádkozz Istenhez, hogy óvja meg ezt a szerelmet a romlástól, mert féltem a túlságosan boldog szíveket.” Jócskán vannak olyan feliratok, ahol a szív mint jel egy szót helyettesít. 1977-től jelenti a „love” igét, amikor divatba jött az I ♥ NY felirat. Milton Glaser, tervezőgrafikus, az általa készített logót a szeptember 11-i terrortámadás után átalakította: a szívbe egy fekete pont került, a feliratot pedig a „jobban, mint valaha” szavakkal egészítette ki.

A Biblia a lelki élet és a Szentlélek lakhelyeként említi a szívet. A vallásban az isten iránti szeretetet jelképezte, a 14. században lett piros színűvé, utalva a vérre, illetve az erős érzelmekre.

Zsolnay-épületkerámia – Jézus szent szíve

A népies növény- és állatnevek számos tudományágat érdekelnek. Elsősorban persze a természettudományt, mert még sok növénynek és állatnak van a nyelvújítás korából származó rossz magyar neve, melyeket könnyen lehet szebbnél szebb, sokszor alkalmasabb, mindamellett igazán költői nevekkel helyettesíteni, ha minden növénynek és állatnak a nép által használt nevét minél teljesebb számban sikerül följegyezni. Fontos továbbá a népies nevek gyűjtése a néprajz szempontjából is, mert sokszor népies hit, népies szokások kapcsolódnak hozzájuk. Sok növényt gyógyításra használ a nép, s némelyiknek a neve éppen onnan származik, hogy milyen betegséget gyógyítanak vele. Sok gyermekversben, játékban szerepelnek állat- és növénynevek, s ez is egyik forrása az elnevezésnek. Történelmi szempontból is nagy jelentősége van a népies nevek gyűjtésének, mert sokszor egymástól távol eső vidékeken használatosak ugyanazok a nevek, s ebből régi, esetleg honfoglaláskori településekre lehet következtetni. A nép nyelvében, különösen elszigetelt és határterületeken, megőrződhetnek régi magyar szók, így ősrégi növény- és állatnevek is, sokszor olyanok, amelyek csak a legrégibb nyomtatványokban vagy régi kéziratokban fordulnak elő, azért a nyelvtudomány is hálás a gyűjtésért.

Csak néhány példát hozok föl annak a bizonyítására, hogy mi mindenről tanúskodnak a népies nevek.

Egy tüskés növénynek, a Dipsacusnak, régi magyar neve: héjakút. Már Szikszai Fabricius 1590-ben megjelent latin–magyar szójegyzékében előfordul, s kétségkívül népies eredetű. Nevét onnan nyerte, hogy alsóbb, átellenes levelei a szár körül oly szorosan összenőnek, hogy a harmat s az esővíz, mint egy víztartóban, mindaddig megmarad benne, amíg a nap föl nem szívja. A nép hite szerint ebből iszik a héja, a növény tehát a héjának a kútja. Lehet, hogy valóban van ennek a hitnek valami alapja, s így a név a népnek természetmegfigyelésén alapul. A héja a sólyomfélék családjába tartozó ragadozómadár, s egy velünk rokon népnek, az Oroszországban élő cseremiszeknek van erről szép mondájuk is.

héjakút - ebből isznak a héják?

Gyerekkorunkban, azt hiszem, mindnyájan használtunk füttyjeleket, s irigykedve néztünk arra a pajtásunkra, aki ujjait a szájába dugva dobhártyarepesztő füttyentéseket tudott produkálni.

A kanári-szigeti bennszülöttek is így – két ujjukat szájukba téve – fütyülnek, a különbség mindössze annyi, hogy füttyszóval el tudnak mondani mindent, ami spanyolul elmondható. Ez az állítás szokatlannak tűnik, de úgy látszik, nem lehetetlen: a glasow-i egyetem fonetika előadója számolt be Gomera sziget lakóinak különös „beszédéről”. Fel is vette beszédüket és mondataikat, s elektronikus úton áttette fényképezhető jelekké. Sőt alaposan tanulmányozta a füttybeszéd „artikulációját”, a hangképzés módját.