A fészekgombaszerűek (Nidulariales) rendjét olyan gombák alkotják, amelyek belső termőtömege (gleba) egy vagy több egymástól jól elkülönülő korong- vagy lencseszerű testecskét (peridiola) alkot, mintha a gombában, mint egy fészekben, több kisebb gomba lenne. Spóraérés után ezek a testecskék nem porladnak szét, hanem alakjukat megtartva vagy kilövődnek a termőtest nyílásán, vagy kiperegnek a szabadba. Ily módon terjed a tégelygombák (Crucibulum), a fészekgombák (Nidularia) és a pohárgombák (Cyathus) spóratömege (Kalmár–Makara–Rimóczi 1995: 237). Emberi fogyasztásra nem alkalmasak, viszont a gombában kisebb gombáknak avagy apró fészekben még apróbb tojásoknak mutatkozó, a szaporaság képzetét keltő glebák egyes tájakon a néphitben nyertek némi jelentőséget. Magyar nyelvterületen Erdélyben és Beregben.

Egy a gombákat teljes Európára kitekintéssel leíró spanyol gombáskönyv egy Crucibulum, három Cyathus és két Nidularia fajt tárgyal, némelyiküknek spanyol, gallego, katalán és baszk nevét is megadva (például spanyol hongo nido ’fészekgomba’, katalán niuet ’fészkecske’, szintén katalán trompeta petita ’kis trombita’, továbbá a gombát egyértelműen a boszorkánysághoz kapcsoló, ugyancsak katalán gita de bruixa, García Blanco – Sánchez Rodríguez 2009: 241, 271). A fészekgombákat leíró Harold J. Brodie kanadai mikológus szerint Amerika középső vidékein (Kolumbia, Guadeloupe) a helyi lakosság körében van némi hagyománya egyes Cyathus-fajok afrodiziákumként (nemi vágyat és teljesítőképességet serkentő szerként) való fogyasztásának (Brodie 1975).

A pohárgombák nemének (Cyathus spp.) több faja közül a szürke pohárgomba (Cyathus olla) általában többedmagával fordul elő korhadó fán vagy a talajon. Egész évben terem. Külseje kissé molyhos, belseje sima, fényes, szürkésbarna. Az 1–2 cm nagyságú pohárkák mintha apró pöfetegek lennének felnyílás előtt, azután pedig láthatóvá válnak benne a magok, süvegecskék, valóságos kisebb gombák, amik valójában 3–6 darab fehér, korongszerű glebatestecskék. A magok kilövődnek vagy kiperegnek a szabadba, s így biztosítják a szaporodást.

Szürke pohárgomba

Az alábbi írás eredetileg a Modern Nyelvoktatás folyóirat 26. évf. 3. sz. (2020. október) Könyvszemle rovatában jelent meg.

A Tinta Könyvkiadó gondozásában 2020 tavaszán a Lexikográfiai Füzetek egy újabb számával találkozhattunk. Bár a ’füzetek’ megnevezés ma már inkább csak a történelmi hagyományokat követő könyvészeti, kiadói fogásként értelmezhető vagy értékelhető, mivel sokkal inkább nevezhetők a sorozat darabjai kötetnek, hiszen teljes értékű könyvformátumban és terjedelemben jelentek meg. A sorozat jelen darabja is a maga 344 oldalával és szakmai tartalmával egyértelműen önállóan is megálló kötetnek értékelhető, tegyük hozzá – a tudományterületet feltáró sorozat – 10., egyben újabb köteteként könyvelhető el.

A kötet a szakterület ismert művelője és szakértője, Muráth Judit szerkesztésében, de mondhatjuk nyugodtan, hogy menedzselésében, 13 lexikográfiai tanulmányt tartalmaz. A tanulmányok a magyar lexikográfiai műhelyek képviseletében összesen 21 szerzőt vagy szerzőpárost sorakoztatnak fel, demonstrálva a lexikográfiai kutatások sokszínűségét és sokirányúságát. A tanulmányok két nagy blokkba tagolhatók. Az első blokk a maga hat tanulmányával az első megközelítésben és egyszerűsítve elméleti résznek tekinthető, de már a címek olvasásából is kiderül az olvasó számára, hogy az elméleti rész is – alapvető elméleti vonulatát megtartva – további tagolást kínál. Megjelenik benne további hangsúlyait tekintve tudománytörténeti, tudományelméleti, módszertani és komparatív jellegű tanulmány egyaránt. A második blokk hét eltérő szakterület lexikográfiai világát tárja elénk.

Magyar szaklexikográfia

„Kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát,
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben.” (József Attila)

A „megváltás” köznapi szókincsünknek is része, „felszabadít, felment, megszabadít, szabaddá tesz” (In: Kiss Gábor főszerk.: Magyar szókincstár, Tinta Könyvkiadó, 1998) valamiből, valamitől – segítség által. Az élet nagy kérdéseit tekintve azonban magasabb síkon is fontos számunkra: „üdvösséget szerez, üdvözít, jóvátesz” (uo.). Miért van szükségünk a megváltásra ma? Mitől akarunk szabadulni a megváltással? Mindentől. Saját magunktól. Belezavarodtunk a kavargó, rohanó világba. Kezdjük nagyon nem érteni önmagunkat. Olyan zavartan állunk önnön magunk előtt, mint a születés, a halál vagy az emberi lét bármilyen igazán fontos pillanata, lényege előtt. Milyen Messiásra várunk? Vagy valami azt mondja belül, hogy mindegy, hogy milyen a Messiás, csak szabadítson meg végre minket a sorsunktól, saját magunktól? A zavarodottság, a megváltás hiányától való szenvedés torkollott talán az elmúlt évtizedek „mindent azonnal”, az „egyetlen cél a fogyasztás” őrületébe is.

Csakhogy a megváltás nem megvásárolható, az a kegyelem ajándéka.

Mindenkinek szüksége van a megváltásra. Természetes állapotunkra a bűnösség jellemző „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” (Róma 3:23). A hívők számára megadatik a lehetőség, Jézus kínálja. Ehhez azonban teljes önátadás szükséges. Az út csodásan tiszta: „keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. Hagyja el a gonosz az ő útját, és térjen az Úrhoz” (Ézsaiás 55:7). Ha ezt teszitek, „örömmel jöttök ki, és békességben vezéreltettek, a hegyek és halmok ujjongva énekelnek előttetek, és a mező minden fái tapsolnak örömükben” (Ézsaiás 55:12). Tudhatjuk, hol van a kincs, ám még nem ismerjük végtelen értékét, sugallja Ézsaiás próféta a „Megváltás szimfóniájának” nevezett ószövetségi könyvében, és bizonyságot tesz róla, hogy Krisztus teljes megváltást hoz mindenkinek, „akik az Úrhoz adják magukat, hogy néki szolgáljanak, és hogy szeressék az Úr nevét”.

A keresztény vallás szerint az emberiség elérte a bűnhődést és a bűnbocsánatot Jézus Krisztus keresztre feszítése és feltámadása révén, hiszen ezzel föloldozta a hívőket az eredeti bűn alól. Ezáltal a sötétségből kimenekedve az Isten hajnali fényére juthatnak. A megváltás elve a kereszténység egyik kulcstanítása, ezért az idők során számos vita és eltérő értelmezés született.

Jókai, a kötelező. Jókai, az elavult. Jókai, az érthetetlen. Nehéz eldönteni, hogy a „nagy magyar mesemondó" regényeinek ismeretlen szavai vagy terjedelme riasztja-e jobban az ifjú olvasóközönséget. Az első nehézség orvoslására született a Jókai-enciklopédia. CSERESNYÉSI LÁSZLÓ RECENZIÓJA.

Az olvasók közül sokan talán szemérmetlen hazugságnak hiszik, ha valaki azt állítja, hogy igenis létezik olyan nyelvészeti mű, ami érdekes és néhol majdnem annyira olvasmányos tud lenni, mint egy kínai erotikus regény. Úgy tűnik, hogy most két kiváló nyelvtudósnak és filológusnak de facto sikerült Jókai „nehéz szavaiból” olyan szórakoztató kultúrantropológiai lexikont szerkeszteni, hogy egyszerűen képtelenség nem írni recenziót erről a könyvről. A dolog jelentősége magától értetődő: Viktória királynő kedves írója (Maurus Jókai) részben az idő múlása következtében veszélyeztetett magyar klasszikus lett, mivel a mai, legtöbbször gimnazista olvasóktól meglehetősen nagy erőfeszítést követel Jókai szövegeinek olvasása. Ha pedig az olvasóknak valósággal harcolniuk kell a klasszikus szöveggel, az bizony a műélvezet rovására mehet.

Jókai - az érthetetlen?

Nagy örömünkre újabb tagtársunk ért el olyan életkort, amelyet évtizedes szokásainak megfelelően a Magyar Nyelvtudományi Társaság először ünnepel meg nyilvánosan. Ez a tisztesség most Kemény Gábort érte, aki tizenkét nappal ezelőtt, május 10-én töltötte be hetvenedik életévét: 1948. május 10-én született, Budapesten.

Életpályájának irányát, vagyis azt, hogy bölcsész lett, nyilvánvaló módon befolyásolta az, hogy édesapja Kemény G. Gábor, a neves történész, irodalomtörténész és bibliográfus volt. És az is, hogy édesanyja – ahogy maga Kemény Gábor egy helyütt megfogalmazta – „természettudományok és művészetek iránt érdeklődő, nagy olvasottságú »főállású anya« volt”. Humán érdeklődése még meg is erősödhetett attól, hogy a jó hírű József Attila Gimnáziumban (ahol 1966-ban érettségizett) latint is tanult. Egyetemi továbbtanulásában döntő szerepe volt annak, hogy az OKTV-n magyar irodalomból elért 10. helyezése lényegében egyenlő volt a felvétellel. Az akkoriban kötelező második szaknak előbb az oroszt, majd a történelmet választotta, de más-más okokból végül is magyar nyelv és irodalom szakon végzett. Ennek a nem példa nélküli, ám mégis kivételes helyzetnek az volt a nagyszerűsége, hogy a minden magyar szakos számára kötelező tárgyak mellett speciális tanulmányokat is kellett folytatni: Kemény Gábor a 20. századi magyar irodalmat választotta. Mondhatni, innen már egyenes út vezetett Krúdy Gyula életművéhez, hiszen egyetemi szakdolgozatát Krúdy szimbolikus alakmásairól írta. Ezt követte számos könyv és tanulmány, melyekben az író regényeinek és novelláinak sok szempontú, de lényegét tekintve stilisztikai alapvetésű feltárását kapjuk.

„Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?” (Arany János)

Az irigység (latinul invidia) talán a legalantasabb mindegyik vícium, főbűn közül. Ahogy Pázmány Péter fogalmaz, a hét főbűn közül az egyetlen, mely soha senkinek nem okozott örömöt. Viszont éppen a más örömén érzett fájdalmunk rögtön megjelenik, ha összehasonlítjuk magunkat a másikkal. Az irigy ember magának akarja, amit mások birtokolnak, legyen az jólétük, helyzetük, állásuk vagy hírnevük. Az első égbekiáltó bűn gyökere, hogy „Káin irigy lett a testvérére, Ábelre, és megölte” (in: T. Litovkina Anna – Farkas Edit: A bábeli zűrzavartól a salamoni bölcsességig. Tinta Könyviadó, 2019). Az úgynevezett „pozitív irigykedőkben” mások eredményeinek hatására becsvágy ébredhet. A negatív irigység ezzel szemben veszélyes lehet, hiszen blokkolja érzéseinket és értelmünket, megmérgezi lelkünket. Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott állhatatlanság is, és minden rossz cselekedet: „ahol irigység és civakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van” (Jakab 3,16).

Napjaink – részben az amerikai álom által meghatározott – kultúrájában mind gyakrabban esünk a hét főbűn legfájdalmasabbikának csapdájába. Még Szent II. János Pál is így fohászkodott: „Uram, adj nekem hálás szívet, hogy mindig észrevegyem: több okom van a hálára, mint a panaszra. Ments meg az irigységtől, az elégedetlenségtől.”

A bennünk lévő irigység, ha nem tanuljuk meg kezelni, idővel elhatalmasodik rajtunk. Kezdetben hirtelen és váratlanul jelenik meg, ezt a belső feszültséget két módon próbájuk csökkenteni. Az egyik az önigazolások gyártása. Ezzel vagy a másik fél sikereit próbáljuk leértékelni, vagy saját eredménytelenségünket igyekszünk megmagyarázni. A másik mód a vádaskodás énvédő mechanizmusa, amelynek során az irigyelt személyt minősítjük – többnyire annak háta mögött. „A dicséret aranyozott tokjában néha az irigység tőre rejtőzik” (Friedrich Nietzsche). Erről ad számot a szép, tragikus legenda: Réges-régen a mai Szent Anna-tó helyén egy hegy magasodott, a tetején vár állott. Vele átellenben, a Bálványos-hegyén lévő várban lakott a testvére. Két testvér lakott a két várban, mindkettő kevély, irigy, egymást sem szerették. Egyszer a bálványosi vár ura kockázással nyert egy gyönyörű hintót. Másnap meglátogatta a testvérét, aki dicsérgette a hintót, és megfogadta, hogy ő különb hintót szerez, nem is hat, hanem tizenkét lóval. A várba parancsolta a környék szépeit. A legszebb közülük Anna volt. Őt választotta először a vár ura, majd még tizenegyet, és a hintója elé fogatta őket, ám a lányok meg se bírták mozdítani. Az úr az ostorával rávágott Annára, akinek jajszava fölhangzott a magas egekig. Majd másodszor is, ekkor Anna megátkozta, hogy süllyedjen a föld alá. S abban a pillanatban az ég elfeketedett, és szörnyű mennydörgések között a vár összeomlott. A romok egyre lejjebb süllyedtek, mígnem az egész víz alá került, így alakult ki a Szent Anna-tó.

A magyar népi madárnevek gyakran, a népi halnevek általában megfeleltethetők tudományos fajnevekkel. A magyarban a vadon élő állatok megnevezésére viszonylag ritka népi alfajnevek a specialisták (vadászok és halászok) szóhasználatára jellemzőek, s gyakran az illető állatfaj megjelenése különböző és külön jelentőséget nyerő hullámainak ideje alapján jönnek létre, ám kiegészítő jegyeket is kapnak. Az etnozoológia szempontjából az év tagolásában a viszonylag korai időpontok közül előbb Mátyás napja (február 24.), majd Szent György napja (április 24.) különösen jelentős. Például Bálint Sándornak a vadászati szakíró Lakatos Károlyt követő megfogalmazása szerint: „Kora tavasszal, Mátyás napja táján mutatkozni kezdtek a vízen a sneffek, vadkacsák, vadlibák” (Bálint 1971: 126). A külön népi alfajnévvel (fajtanévvel) rendelkező szalonka vadászatát, a csuka halászatát külön monográfiák tárgyalják. (Az előbbit: Lakatos 1904.)

Az egykori sneff kategória prototipikus képviselőjének, az erdei szalonkának (Scolopax rusticola) a vadászok által használt, a XVIII. századtól adatolható sneffen kívül külön népi elnevezése nem volt (Kiss 1984: 168). Számos, tudományos igénnyel nehezen azonosítható, megkülönböztető, részben talán csak rögtönzött -sneff utótagú elnevezés található Kékessy László vadászati műszótárában (1925: 105), Bálint Sándor szegedi közlésében (1971: 127; szám szerint 29), az Új Magyar Tájszótárban (4: 917; szám szerint 32). Kovács Antalnak a felső-szigetközi madárismeretet jellemző megállapításai általában a nép madárnévhasználatra jellemzőek lehetnek: a több alakváltozatban is létező, német jövevényszó snepp, sneff, snyeff, valamint a szolonka általánosan a gázlóféle madarak megnevezése, s a prototípusra utalóan az erdei szalonka nevei (Kovács 1987a: 75–76). Az erdei szalonka egyértelműen népi, elsősorban vadászok által számontartott fajtái (népi alfajai) a korábban érkező, kisebb szálláscsináló vagy kéklábú és a később érkező, nagyobb bagolyfejű vagy sárgalábú (Kékessy 1925: 105, Tolnai 1984: 154).

Sneff, azaz szalonka

Alább a TINTA Könyvkiadó, a nyelvészeti  kiadványok piacvezetője kiadói műhelyének bemutatkozása található, ahogy azt Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője 2020. október 13-án megosztotta a Pozsonyi Egyetem hallgatóival.

Ez az előadás diasorának első képe. A többi megtekintéséhez kattints az alábbi galériára.

„Maga a szépség egyféle, a látható világ sokféle szépsége annak következménye, hogy az egyetlen ősi szépségből milyen mértékben részesedett az adott dolog.” (Platón)

Mintegy 20 évszázad választja el a 'szép' következő két definícióját: „Az emberfeletti lét intenzitását és önnön létünk semmiségét éljük át a szépség vakító fényében. Hasonlóképpen azt is mondhatnánk, hogy valami végső és örök harmónia lobban fel a szépségben, harmónia, amely hirtelen rádöbbent saját világunk nyomorúságára és létünk fájó mulandóságára.” (Hankiss Elemér) „Ékességetek pedig ne a külsőséges [dolgokból] álljon, hanem legyen az a szív rejtett embere a csendes és szelíd szellem romolhatatlan öltözékében; ennek a szellemnek nagy értéke van az Isten szemében” (1Péter 3,3–4). Már e két közelítés is jelzi, a szép életünk minden területén megnyilvánul: tárgykultúrában, testi, szellemi, természeti lehetőségekben, művészeti területen pedig mint esztétikai minőség.

A szép fogalom értelmezése mindig vonzotta a bölcselkedőket, és történelmi koronként, iskolánként, szerzőnként egyaránt eltéréseket mutat. Az ókori görögöknél a szépség fogalma „nemcsak szép dolgokra, alakokra, színekre és hangokra terjedt ki, de szép gondolatokra és szokásokra is”, és összefonódott a valamire való alkalmassággal.

Müron: Diszkobolosz

Az első magyar, még latin nyelvű műből átvett, először 1702-ben megjelent állattan szerzője Miskolczi Gáspár (1627–1699) református lelkész volt. Ő a madarak között, a baglyok és a griff társaságában tárgyalta a denevért avagy pupenevért (1983: 292–5). Szerinte helyesebb a madarak közé sorolni, mert repül és kétlábú, s nem egér, pedig egér formájú és négylábú, emlője van és szoptat, fogai is vannak, szőrös és nem tollas, s nem tojik, hanem fiadzik. Miskolczi a fösvény uzsorások és az ördög „ábrázoló képének”, a nappali fecske éjjeli megfelelőjének tartotta a denevért. A világosságot kerülő éjjeli életmódját pedig a föld alatt tevékenykedő vakondéra hasonlította. Miskolcziról népszerűen megemlékezett még például Ráth-Végh István is (1964: 535–7).

Miskolczi egy tréfás találós kérdést is közölt a denevérről. „Egy jó szemű, de hibáson látó; férjfi, nem férjfi; meghajította, de nem hajította meg; kővel, nem kővel; a madarat, nem madarat; a fán, nem fán.” Megoldása: „egy félre néző kancsal ember, nem férjfi, hanem csak herélt legény, meghajította s nem is egy darab kőporral a Denevért a bodzafán” (1983: 292). Lényegében ugyanez egy 1881-es közlésből is ismert: „Az az ember, aki nem ember, bement abba a kertbe, ami nem kert, úgy megütötte azt a madarat, ami nem madár, egy kővel, ami nem kő, hogy mindjárt leesett a fáról az a fa, ami nem fa” (Vargha 2010a: 40, 264. §, betűhíven Vargha 2010b: 51, 901. §). A megoldás itt: pap, temető, bőregér, kőkereszt darabja, keresztfa (Vargha 2010a: 143).