„Nagy bűnökben virágzik el az Élet
És Jézus is szerette, szegény,
Kezét tartani a bűnös fején, 

Hiszen a bűn mindig egy jajkiáltás
A Sors felé, hogy mért nem marad
Az ember mindig tiszta s szabad."

(Ady Endre)

A bűn fogalma mást-mást tartalmaz, ha különböző szempontokból közelítjük. Elsősorban szubjektíven is más, mert a saját értékrendünktől eltérő megnyilvánulást tudjuk bűnnek, önnön magunk és mások részéről is. Tágabb körben világi és vallási nézőpontokból jelent mást-mást, és vonatkozhat gondolatokra, kijelentésekre, tettekre egyaránt.

• A természeti vallásokban vétség a mágikus erők, tabuk vagy a közösségi berendezkedés ellen, s a kiengesztelés természetes megtorlás által történik.
• A kozmikus vallásokban a világfölötti lények megsértését jelenti, és engesztelésükhöz különleges szertartások kellenek.
• A politeista vallásokban e magasabb rendű lények már istenek, a bűn a korlátozott emberi lét elkerülhetetlen jelensége, bűnhődést von maga után.
• Az Ószövetség a bűnök között különösen súlyosnak mondja azokat, amelyek az Istentől való elszakadást, az ő megtagadását fejezik ki, ez az eredendő bűn. Emberi viszonylatban megbélyegzi a szülők megvetését, az emberölést, a házasságtörést, a megszolgált munkabér visszatartását. Ezek mellett ismeri az enyhébb bűnöket is, amelyeket az ember gyarlóságból követ el.
• Az Újszövetség erősen hangoztatja, hogy a bűn forrása az ember szíve és lelkülete, amely semmibe veszi Isten atyai szeretetét. Jézus figyelmeztet, hogy nem nyernek megbocsátást a Szentlélek elleni bűnök, melyekben az ember a Sátán uralma alá veti magát. Szent Pál a test bűnös cselekedeteiként említi a következőket: „kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás”.

A bűn lélektani értelmezését először Szent Ágoston adta: az emberben a belső, ösztönös vágyak szembefordulhatnak a lelkiismeret szavával.

Egyszer Lundström Vilmos svéd egyetemi tanárnak egy történelmi elbeszélését olvastam. Felejthetetlen szépséggel s egyben északi egyszerűséggel írta meg benne a gótok évszázados vándorlásait a hanyatló Róma karjaiból széthulló Európa területein. Bárhova sodorta őket a harcias népekben izzó vándorösztön, akár a Fekete-tenger mellett vagy a mai Magyarország területén, akár Bulgáriában avagy az illír partok mentén váltották egymást a magas növésű, kék szemű gót nemzedékek, évszázadokon át öröklődött a gyötrőn olthatatlan vágy: Mot Rom, mot Rom! Róma ellen, Róma ellen! S mire elérték az előttük varázslatos, márványba öltözött örök várost, a hanyatló római kultúra még szelíd elmúlásában is megajándékozta észak egészséges vérű szép barbárjait a legnagyobb adománnyal, amelyet csak nép kaphat, s ez az íráskultúra volt. De amíg a germánság egyik keleti ága e romantikus kultúrfejezethez érkezett, addigra a nagy népcsalád sok évezredes, előlünk rejtve maradt múltra néz vissza.

Hajdan az ősgermánok nyelve, mint maga a törzs is, egységes volt. Legősibb hazájuk a Keleti-tenger partjain, főként a dán szigeteken s a mai északi Németországban volt. Hogy e népcsalád miként vált ki az indoeurópai törzsből még a Krisztus előtt való harmadik évezredben, az a nyelvtudomány minden összehasonlító kísérlete ellenére is rejtély maradt. Krisztus születése körül a germán népcsalád már a következő három ágat hajtotta: Nyugati germánok: németek, angolok, hollandok. (Ma a legerősebb államalkotók.) Északi germánok: svédek, norvégek, dánok, izlandiak. (E népek őrizték meg legtisztábban az ősi faj antropológiai örökségét.) Keleti germánok: gótok, burgundok, vandálok, gepidák és apró kis törzsek. (E népek részint a római kultúra karjaiban, részint az Ázsia felől áramló népvándorlások hullámaiban olvadtak fel.)

A ramsundsbergi runa a X. század végéről

„Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyerekek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.” Így fogalmazta meg Kosztolányi Dezső azt az igazságot, hogy nyelvünk, melynek gazdag tárházában a legtöbb ember becsukott szemmel jár, telve van népünk múltjának és általában az emberi művelődés történetének ezernyi emlékével.

A szólások, ezek a több szóból álló, de a magános szóhoz hasonlóan csak egyetlen fogalmat jelentő és rendszerint elhomályosult eredetű képes kifejezések különösen érdekes, beszédes emlékei az elmúlt időknek, a régi emberek gondolkozásmódjának és életkörülményeinek. Az olyanféle szókapcsolatok ugyanis, mint például előre iszik a medve bőrére, a maga malmára hajtja a vizet, él, mint Marci Hevesen, dugába dőlt stb., mind valami olyan körülményből keletkeztek, amelynek a tárgyi alapja vagy a régiek tudatában élő szellemi háttere az idők folyamán megváltozott, elmúlt vagy feledésbe merült.

Nagyon sok szólásmondásunk úgy keletkezett, hogy egy-egy régi, szakmai kifejezés kiszakadt abból a körből, amelyben eredetileg használták, és az emberek nagyobb közösségében elterjedve, új, átvitt értelmet kapott. Azt a kifejezést például, hogy dögrováson van, kezdetben csupán azok a hajdani pásztoremberek mondották, akik hosszú pálcákba vágott bemetszésekkel, rovásokkal tartották nyilván az őrzésükre bízott jószágot, és akik külön rovásra, úgynevezett dögrovásra metszették fel azokat az állatokat, amelyek a legeltetési idő alatt eldöglöttek, vagy amelyekről látszott, hogy nemsokára már csak annyit fognak érni, amennyit a bőrükért adnak. Amikor azonban a pásztorkodás köréből kiszakadva, szélesebb körben is elterjedt a dögrováson van szókapcsolat, akkor nemcsak elhullott vagy nagyon beteg állatokkal kapcsolatban használták ezt a kifejezést, hanem térfás átvitellel olyan emberekre is mondták, akikben már csak az imádság tartotta a lelket.

„Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.
Fölébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”
(Rabindranath Tagore)

A Korán a kötelességet teszi legelső isteni paranccsá: „Az emberek nemcsak jogokkal, hanem elsősorban és főképpen kötelességekkel jönnek a világra.” Konfuciusz is magasztalóan szól róla: „A legjobb dolgok mindig a közelünkben vannak – a lélegzet az orrunkban, a fény a szemeinkben, a virágok a lábunknál, a munka a kezünkben, az Igazság ösvénye előttünk. Ne kapaszkodjunk a csillagok felé, de becsüljük meg hétköznapi feladatainkat abban a biztos tudatban, hogy a mindennapi kötelesség és a mindennapi kenyér a legédesebb dolog az életünkben.”

A kötelesség szó töve a köt ige, amely jelentheti, hogy ’leköt, megköt’, ám össze is köthet valakivel, át is köthet valamihez. A közmondás további jelentést is rögzít: Aki jól köt, jól old. Azaz „aki jól kezd valamit, általában jól is fejezi be”. (In: T. Litovkina Anna: Magyar közmondások nagyszótára, TINTA Könyvkiadó, 2005.) Ott van benne a kötél képzett relatív tő is, amely lehet, gúzsba köt, de nyújthat kapaszkodót, támaszt; a kötélidegzet viszont a ránk rótt vagy vállalt fontos cselekvés eredményességének záloga. A köteles pedig a nem választható cselekvés állítása. A kötelesség röviden definiálva az az elvárás, hogy egy adott helyzetben az annak megfelelő konkrét és érvényes szabály szerint járjunk el. Ez az igény alapvetően kívülről érkezik, mint valamely egyén, közösség értékelvárása. Ugyanakkor a teljesítés nem jár mindig megbecsüléssel, ez a helyzet indukálhatta „A mór megtette kötelességét, a mór mehet” Schiller-szállóige népszerűségét – Koncsek Krisztián közli az Idézetvadász II. című kötetében (TINTA Könyvkiadó, 2020). A kötelesség szinonimái is a ’megteendők’ jelentést hordozzák: ’lecke, feladvány, munka, teendő, elintéznivaló, feladat, kötelezettség, tennivaló, dolga valakinek’.

A trópusi vidékek madárvilágával ellentétben Európának kevés feltűnően színes madara van. E fajok közé tartozik mindenekelőtt a zöldes, barna, sárga tollazatú gyurgyalag (Merops apiaster), továbbá a kékeszöld és gesztenyebarna színű szalakóta, a ragyogó kékeszöld tollazatot viselő jégmadár, a messzire virító színekben pompázó sárgarigó és a tarka tollazatú búbos banka.

Mind részletesebb leírást érdemelnek. Az Európa legszínpompásabb madarának számító gyurgyalag színeit se könnyű felsorolni, még nehezebb röptét jellemezni, s jellegzetes hangadásának emberi hangra fordítása tekintetében a madártani szakirodalom is változatos. Viszont az igényesebb leírások (például Kelemen 1978: 194–5) megemlítik a fiatal példányok fakóbb színeit. Ami a gyurgyalag méreteit illeti, testhossza 252–270 mm (tehát a 30 cm-t se éri el), szárnya 138–158 mm, farka (a két középső hosszú tollat mérve) 108–120 mm, csüdje 12–14 mm, csőre 35–44 mm.

Az olyanféle közmondás-elferdítés, mint például: Ki korán kel – álmos; Aki másnak vermet ás – sírásó stb., nemcsak a cinikusan kesernyés aszfalthumorra jellemző, hanem arra a magatartásra is, amellyel a mai városi ember a közmondásokat szemléli. Alig jelentenek ezek többet számára, mint elkoptatott, üressé vált közhelyeket, amelyek már vagy érvényüket vesztették, vagy amelyeknek amúgy is annyira közkeletű a mondanivalójuk, hogy foglalkozni sem érdemes velük.

Különös ellentét szembeállítani ezzel a felfogással azt a tényt, hogy mintegy harmadfélszáz évvel ezelőtt egyik érdemes hajdani szólásgyűjtőnk, Kisviczay Péter örömtől és nemzeti büszkeségtől dagadó kebellel jegyezte fel, hogy 1707-ben egy vármegyei gyűlésen három órai tárgyalás alatt füle hallatára száznál több proverbiumot, azaz közmondást és szólást használtak a szónokok. De még egy évszázaddal ezelőtt is a haladó gondolkozású, kiváló tudós és író, Erdélyi János „a nemzeti hagyományok tisztelete” érdekében gyűjt közmondásokat, és úgy véli, hogy igaza van azoknak, akik „a bölcselmiség első alkatrészeit… a népi tapasztalás és eszmélkedés maximáiban, a közmondásokban keresik”.

Erdélyi János: Magyar közmondások könyve

„Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való.” (Pilinszky János)

Ha az elveinkkel ellentétesen viselkedünk, és önmagunkat valamilyen elvárással szembesítjük, nagy az esélye annak, hogy szégyent, tehát valamilyen negatív morális érzelmet élünk át. A szocializáció során belsővé vált, értéknek tekintett közösségi normákat, erkölcsi elveket ugyanis sajátjainknak érezzük. Amit viszont önmagunkban nem tudunk elfogadni, a hiányunkként éljük meg, takargatni szándékozunk mások elől.

Zichy Mihály: Tariel, a párducbőrös lovag

Az ideális, elvárt énkép referenciakeretként szolgál saját magunk, viselkedésünk megítéléséhez, és ezzel lényünk értékességére vonatkozó ítéletünkhöz. Ez pedig jelentősen motiválja reagálásunkat, cselekedeteinket. Ösztönszerű erővel nyilvánulhat meg a szégyen a testiség, a nemi élet terén, ahol fontos tényező az erkölcsiség megvédésében, épp ezen a területen használja nyelvünk is a fosztóképzős alakot: szégyentelen – a TINTA Könyvkiadó Dormán Júlia és Kiss Gábor jegyezte, 2020-as Tulajdonságszótára is a ledért, az erkölcstelent, a szemérmetlent sorolja szinonimaként.

A régi közmondás is állította: Későn-korán orcádra kerül a titkolt szégyen – azaz egyike azoknak az indulatoknak, melyek igen jellemző testi változással, az arc elpirulásával járnak.

A cikk eredeti megjelenési helye: Élet és Tudomány, 2007. 29. szám, 915. oldal

Az idei Ünnepi Könyvhétre időzítette a TINTA Könyvkiadó az Értelmező szótár+ című, kétkötetes, 1830 oldalas új kézikönyvének megjelenését. Ünnep is egy értelmező szótár megjelenése, hiszen az 1860-as évek végén megjelent Czuczor Gergely és Fogarasi János által szerkesztett hatkötetes szótárunk óta, sajnos, csak néhány egynyelvű szótárunk látott napvilágot.

Az új szótár alcíme szokatlanul hosszú: Értelmezések, példamondatok, szinonimák, ellentétek, szólások, közmondások, etimológiák, nyelvhasználati tanácsok és fogalomköri csoportok. A főcímben szereplő pluszjelről Eőry Vilma főszerkesztő így ír az előszóban: „…a szavaink nem elszigetelten, önmagukban állnak, hanem szinonimáikkal, ellentéteikkel, szókapcsolataikkal hálót alkotnak. A magyar szótárirodalomban először vállalkoztak arra a szótár szerzői, hogy a szavaknak ezt a szövevényes kapcsolatrendszerét egyetlen szótárban mutatassák be. Erre utal a szótár címében szereplő + jel."

Jókai Mór halála után 116 évvel, az 2020 karácsonyára jelentette meg a Jókai-enciklopédiát a TINTA Könyvkiadó. A két szerkesztővel, Balázsi József Attilával és Kiss Gáborral Cserháthalápy Ferenc beszélgetett.

Cserháthalápy Ferenc: Impozáns és tekintélyt parancsoló küllemű a 880 oldalas Jókai-enciklopédia. Ma mintha egyre kevesebb keménytáblás, védőborítós könyv jelenne meg.

Kiss Gábor: Ezt a 880 oldalt nem is lehetett volna ragasztott kötéssel, puha borítóval közreadni. Meg a hagyományok köteleznek, hiszen a Magyar nyelv kézikönyvei sorozatunknak eddigi 31 tagja ilyen külsővel jelent meg. A sorozat nyitókötete a Magyar szókincstár volt, amely a Szép magyar könyv versenyen díjat nyert. Ennek puritán megformálása határozza meg a többi kiadvány külalakját is.

Balázsi József Attila: A könyvborítók elsődleges funkciója mindig a nyomtatott szöveg megóvása volt. A XIX. század végétől fontossá vált esztétikai minőségük is: a könyv ekkor lett igazi műalkotássá. Addig a kötet tartalma határozta meg a borítók küllemét, ám az újabb szellemben alkotó tervezők a könyvet a környezet szerves részének tekintették, s ezt figyelembe véve hozták létre alkotásaikat. Gondoljunk csak az antikváriumokban nálunk is gyakran felbukkanó, szecesszió ihlette borítókra, amelyek szépen beilleszkedtek a korabeli nagypolgári lakások enteriőrjébe. Ma ez, sajnos, elhanyagolt szempont, azonban a szépen megtervezett kötés és védőborító a reklám fontos része. Egyébként a könyvpiackutatások eredményei szerint a vásárlók többségének közömbös, hogy egy könyvet keményborítóval vagy puhatáblás formában kínálnak-e.

„A nap süt, de ahhoz, hogy megpillantsd, neked kell felé fordulnod. Ehhez hasonlóan az egyéni erőfeszítésre ugyanúgy szükség van, mint a kegyelemre.” (Srí Ramana Maharishi)

„Egyedül azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik, aki vitézül tör előre, aki újra meg újra téved és hibázik, mert a tévedések és hibák minden erőfeszítés velejárói, aki síkra száll a nemes ügyért, aki szerencsés esetben végül megízlelheti a diadal gyümölcseit, s ha derekas teljesítménye dacára végül mégsem arat sikert, legalább tudja, hogy soha nem kell osztoznia a bátortalanokkal és hidegszívűekkel, akik nem ismernek sem győzelmet, sem vereséget.” Theodore Roosevelt összefoglaló gondolatai az erőfeszítést több szempontból járják körül, mintegy immanensen utalva a rokon jelentésű latin virtus és a görög herosz szavak tartalmaira. Egy sűrített közlésben is ott van vállalásainkban, értékképzőnek vélt cselekedeteinkben, szinte ars poeticaként: „soha ne add föl!”

Sok-sok évvel ezelőtt a híres angol szónok és államférfi, Winston Churchill beszédet mondott Anglia egyik elit fiúiskolájában. A diákok és a tanárok egyaránt nagy lelkesedéssel várták beszédét. Erről társalogtak az osztálytermekben, a csarnokokban és a sportpályákon is. Az izgatottság a jeles napon, Churchill érkezésekor azonnal a tetőfokára hágott. Miután súlyos léptekkel az emelvényhez lépett, a hírek szerint mozdulatlanul megállt és csöndben, átható, szúrós tekintettel végigpásztázta hallgatóságát. Beszédét eleinte meglehetősen lassan kezdte, majd szinte mennydörgésszerű crescendóig építkezve kiáltotta a következő szavakat, melyek világhírűvé váltak: „Soha ne add fel, soha, soha, soha, soha ne add fel!” Mi is megérthetjük ezt az alapvető igazságot az életről: nem érhetünk célt, ha hamar, erőfeszítés nélkül, könnyen lemondunk.

Picasso: Vasaló nő