December második hetében (a kínai naptár szerint a patkány havában) jelent meg a TINTA Könyvkiadónál A több ezer éves kínai kultúra közmondásai, szólásai és jelképei tükrében című 329 oldalas gyűjtemény. Ez alkalomból beszélgetett a szerkesztővel, Balázsi József Attilával kiadónk munkatársa, Cserháthalápy Ferenc.

Cserháthalápy Ferenc: Mikor és hol találkozott először a kínai nyelvvel?

Balázsi József Attila: Arról, hogy létezik kínai nyelv, bizonyára valamelyik regényben olvastam. Egyik korábbi interjúmban már említettem, hogy kedvenc íróim egyike Jules Verne. Az ő kalandregényei roppant változatos tájakon, számunkra egzotikus vidékeken, távoli népcsoportok között játszódnak. Kevésbé ismert munkája az Egy kínai viszontagságai Kínában[i] (1879). Ez volt az első találkozásom ezzel a távoli kultúrával. Magával a kínai nyelvvel később kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor írástörténeti érdeklődésem révén a különféle írásrendszerekkel kezdtem foglalkozni. Az 1997‒1998-as tanévben az Eötvös Collegium diákjainak írástörténeti szemináriumot is tartottam.

Cserháthalápy Ferenc: Melyik volt az első kínai közmondás, amelyet megismert?

Balázsi József Attila: Verne finom humorán gyermekkoromban jókat mulattam. Az első közmondásra nem emlékszem, de tudok idézni egy szólást, amely az imént említett regényből való: boldog az az ember, aki Kantonban él és Liaocsengben hal meg. Tudniillik Kantonban a legvidámabb az élet, és Liaocsengben készítik a legjobb koporsókat ‒valószínűleg az ott lakók szerint. A koporsó fontos szerepet játszik nemcsak a kínai halála után, de az életében is: a szülőkről gondoskodó gyermek udvarias gesztusként koporsóval ajándékozza meg a hatvanadik életévét betöltő családfőt vagy feleségét.[ii] S mivel a 官 [guān] ’koporsó’ és a 棺 [guān] ’hivatalnok’ szó ejtése megegyezik, koporsóval álmodni az előléptetés csalhatatlan előjelének számít.[iii]

Aki angolul tanul, az igeragozási táblázaton már kezdetben meglepve tapasztalja, hogy ez én-te-ő-mi-ti-ők sorozatból a ti voltaképp hiányzik, pontosabban azonos az egyes második személlyel, tehát a you are azt is jelenti, hogy ’te vagy’, és azt is, hogy ’ti vagytok’. A második meglepetés az, hogy angolul mindenkit you-nak szólítunk a családunk tagjaitól és a barátainktól az uralkodóig bezárólag. Bizalmasabb kapcsolatban, amely a magyaroknál a tegeződéssel jár, az illetőt keresztnevén szólítjuk, egyébként a családnevén Mister, Mrs. vagy Miss címzéssel. Angolok vagy amerikaiak (ausztrálok stb.) nem isznak pertut, hanem az erre illetékesebb fél (pl. az idősebb) azt mondja: Call me John vagy Call me Jane, azaz „Szólíts Jánosnak’, illetve „Szólíts Jankának”. Mindezt hamar elsajátítja az angolul tanuló, és azzal nyugtázza a helyzetet, hogy az angolban csak tegező igealak létezik, míg a franciában udvariasan azt mondjuk, hogy vous êtes, a németben meg, hogy Sie sind, és így tovább.

A nyelvtörténet tényeit ismerve azonban kijelenthetjük, hogy ez tévedés, az angolban ugyanis ma kizárólag magázni lehet, mert a tegező forma, az egyes szám második személye kiveszett a nyelvből! A you are ugyanis többes szám második személy, amely idővel a magázás formája lett, akárcsak a franciában és sok más nyelvben. (Először az volt a németben és az olaszban is, a harmadik személyű magázás ott későbbi fejlemény.)

Az eredeti angol második személyű forma a thou [ðau] volt, ez a német és skandináv du pontos etimológiai megfelelője. A tárgyesete thee [ði:], a birtokos formája thy [ðai], illetve thine [ðain]. Ahogy látható, ez szoros párhuzamot mutat az első személyű alakokkal: I – me, my, mine.

Ehhez a névmáshoz az ige is felvette az archaikus ragokat: Thou art (you are), thou shalt (you shall), thou wilt (you will), thou hast (you have), thou dost (you do), thou makest (you make), thou comest (you come) stb. Abban az időben egyébként a többes második személyű alak nem is you, hanem többnyire yee [ji:] volt.

A beszélt nyelvben a tizenhetedik század derekáig elevenen élt ez a névmás és igei alak, de azután egy évszázad alatt szinte teljesen kiszorult belőle, csak néhány északi és skóciai dialektusban maradt meg a nyoma. Az írásban persze nem tűnt el, hiszen a 16. századi bibliafordítás a modernizált huszadik századi kiadásokig életben tartotta, és az egyházi szertartások és az imák szövege is változatlanul őrizte, mint például: „Our Father who art in the Heaven, hallowed be Thy name” azaz „Atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved”. Ezeket a szövegeket pedig sokan és sokszor idézték és imádkozták hangosan, énekelték istentiszteleten és szertartásokon, tehát ennyiben a hangzó nyelvben is léteznek, de csak megőrzött régiség gyanánt. Ahogy mi sem beszélünk már úgy, hogy „Kezdetben teremté Isten az eget és földet”, s hogy „Isten lelke lebeg vala a vizek felett.”

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A cím konkrét utalások nélkül kelti föl az olvasó figyelmét, tüzet gyújt fantáziája szénaboglyája mellett.

Juhász Gyula azt írja le, hogy az évek múlásával a nő is homályosul.

A cél az állandó kapcsolat megteremtése a szövegrészeg (sic!) között.

A gondolatokat, amit a versben fölvet, szinte a szem előtt lehet látni látatlanba.

Julius Caesart a márciusi Idusok ölték meg.

A legtöbb magyar ember elsőként bizonyosan az amerikai angol kiejtéssel találkozott – azokban az évtizedekben, amikor „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Az itthoni magyarok számára viszont nagyon sokáig az angol mint nyelv a Britanniában beszélt nyelvváltozatot jelentette.

Angolt tanulni nálunk a huszadik század elejétől főként az arisztokratikus körökben és a nagypolgárság tagjai között lett divatossá, majd írók, költők fordultak új érdeklődéssel az angol regények és versek felé, és egyre többen fordították őket.

A huszadik század derekáig az „angol” hallatán ilyesféle asszociációk ébredtek nálunk, mint „ködös Albion, a Big Ben, a londoni Parlament, a derby, a baloldali közlekedés, Mylord és Mylady, a rókavadászat, a gyeptenisz, az előzékeny rendőr, az ötórai tea, a kísértetjárta ódon kastély, a Rolls Royce, a krikettpálya, később a Beatles-fiúk”. Tehát leginkább olyasmi, ami a jó öreg Angliához tartozik. Persze tudtak sokat Amerikáról, a felhőkarcolókról, a vadnyugatról, Hollywoodról és a dzsesszről, a blues néger sztárjairól, és a legtöbben arról is hallottak, hogy ott másképp beszélnek angolul. New York nevét például nújárknak ejtik. Ám igen keveseknek jutott eszébe, hogy az angolt az amerikai kiejtés szerint tanulják meg. Voltaképp mindmáig megmaradtunk a brit angol mellett, minden iskolában lényegében azt oktatják, és csak ritkán hirdeti magáról egy-egy nyelviskola és nyelvtanár, hogy éppenséggel az amerikai angolt tanítja.

Az a tapasztalatom, hogy a közfelfogás a brit angolt tartja a valódinak, nyilván abból kiindulva, hogy az a régebbi, annak ősibb a kultúrája, és ahhoz kapcsolódnak az előkelőség fogalmai. Ennek folytán úgy tekintik, hogy akik az óceán túlsó felére telepedtek át, nehéz körülmények közé, és hol az őslakókkal, hol a franciákkal kellett háborúzniuk, azoknak nehezebb volt a nyelvüket gondozniuk, jó állapotban megőrizniük. Ami különbség tehát van a két nyelvváltozat között, arról azt hisszük, hogy az az amerikai oldalon keletkezett romlás, torzulás az épen megőrzött brithez képest.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A rossz ellátásról, a büdös kübliről ír, az már a szocializmus teteje.

A költő azután rádöbben a kegyetlen valóságra – Fanni már a felesége.

A Tisza összevissza folydogál.

A kálvinizmus célja, hogy ne legyenek gazdagok, akik szegények.

Boriska fölismeri a báránykáját, már földolgozva.

Az írás eredeti megjelenési helye: Anyanyelv-pedagógia XV. évfolyam 2022. 3. szám.

2021-ben jelent meg a Tinta Könyvkiadónál M. Korchmáros Valériának a magyar nyelv alaktani kérdéseivel foglalkozó könyve. Mint a könyv ismertetője is írja, szerzője elsősorban a felsőoktatásban tanuló magyar szakosoknak, a közoktatásban dolgozó pedagógusoknak, illetve a sajtó, a tömegkommunikáció területein dolgozóknak ajánlja munkáját. Megragadja a figyelmet továbbá, hogy a könyv azok érdeklődésére is számot tarthat, „akik csupán érdeklődéssel fordulnak” a magyar nyelv felé, amely „gondolkodásunk eszköze és tükrözője, de amelybe nem elég beleszületni, hiszen nem szűnünk meg tanulni, gyakorolni azt életünk végéig sem” (o. n.).

A fent idézett ajánlás lényeges mozzanatát emeli ki az anyanyelv-elsajátítás és -használat egész életen át tartó folyamatának. Különösen igaz ez az alaktani ismeretek esetében, amelyekre sajnálatos módon nemcsak az általános vagy a középiskolás diák, de esetleg még a magyar szakos egyetemi hallgató is félelemmel vagy érdeklődés nélkül gondol. A morfológiai tudnivalók megismerése, a morfémáknak az emberi nyelvben és a sikeres kommunikációban betöltött szerepére való reflektálás és rácsodálkozás elmarad, és a téma elkerülhetetlenül száraz, magolandó ismeretanyaggá redukálódik, amelyet meg kell tanulni a dolgozatra, a kollokviumra, majd a számonkérés után el lehet felejteni, és amelyre még az egyetemi hallgatók egy része is csak rossz emlékként, felesleges adatok halmazaként tekint. Furcsának hathat ez az idegenkedés, hiszen a most bemutatandó kiadvány ajánlójában is ezt olvashatjuk: „A morfémák az emberi kommunikáció legfőbb és legjellemzőbb eszközének, a nyelvnek a legkisebb jelentést hordozó eszközei, a »nyelvi jelek«, amelyekből a beszédtevékenység minimális egységei, a mondatok felépülnek” (o. n.). Mondatokkal pedig minden nyelvhasználó találkozik hétköznapi nyelvi tevékenysége során, és azt is régóta tudjuk, hogy „nem lehet nem kommunikálni” (Sólyom 2020: 16). Kommunikációs alapszükségletünk tehát a morfémák használata, hiszen a kommunikációs folyamat minden tényezője hatással van a megnyilatkozások megformálására. Mi okozza tehát a problémát?

M. Korchmáros Valéria: A magyar nyelv alaktana

Az alábbi írás eredetileg a www.collatum-forditas.hu oldalon jelent meg.

Már a szövegünk írása közben is sokat tehetünk a zavaró helyesírási hibák elkerülésére, ráadásul a menet közbeni ellenőrzéssel az állandóan ismétlődő helyesírási tévedéseinket is kiküszöbölhetjük. Lentebb néhány hasznos eszközt gyűjtöttem össze, amelyek a szövegírók nagy segítségére lehetnek. Az első három pont, ahogy a megbízhatósági pontszámukból is látszik, a kerülendő stratégiákat sorolja fel, a 4–7. pont pedig hasznos eszközöket ajánl. Ezeknek a különböző eszközöknek a sorrendjét a használat egyszerűsége határozta meg (az első a legegyszerűbben használható és azonnali megoldást vagy javaslatot adó), a zárójelben utána szereplő megbízhatósági pontszám (1–10-ig terjedő skáláról) pedig az én szubjektív ítéletemet tükrözi. Például az MTA-eszköz azért kapott "csak" 8 pontot, mert az egybe- és különírás kapcsán számos esetben nem tud konkrét, egyetlen megoldást javasolni, csak felsorolni a helyes írásmódokat, amik közül a keresőnek kell választania; az e-nyelv.hu 9-et, mert a szakértők is tévedhetnek (például a brexit kapcsán először, még 2016-ban a nagy kezdőbetűs írásmódot javasolták, majd 2019-ben már a kis kezdőbetűs írásmódot; ez utóbbit tartom én is helyesnek); a szólisták 7-et, mert tartalmazhatnak hibákat, és nagy részük nem frissült a megváltozott helyesírási szabályok alapján.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Az emberek az évszázadok során nem változtak, főleg a tulajdonságaik, s emiatt még ma is aktuálisak.

A turizmus rossz oldala, hogy tömeget okoz az utcákon és a tömegközlekedési eszközökön.

A megsemmisülés veszélyét véres kardként lobogtatja előttünk a vers szerzője.

Goethe a Faust befejezését 1832-ben fejezte be, miután meghalt.

Katona pályaműve, a Bánk bán nyomtalanul átcsúszott a bírák keze között.

2022-ben N. Császi Ildikó és Cs. Nagy Lajos házaspár kapta közösen a TINTA Könyvkiadótól az Arany Penna Díjat. A díjat ünnepélyes keretek között az Anyanyelvápolók Szövetségnek Nyelvművelő Szalonjában adták át 2022. június 30-án. Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett a díjazottakkal.

Kiss Gábor: Mindkettőjük nevében van egy „előbetű”. Hogy kerültek ezek a betűk a nevük elé?

Cs. Nagy Lajos: A családi archívumban őrzött dokumentum alapján, melyet édesapám még 1975-ben írt, két magyarázatot említ meg a Cs. eredetét illetően.

1. Az egyik ősünk 12 évig volt katona Csehországban, aki a leszerelése után magával vitt Gyomára egy cseh lány feleséget. Ebből a házasságból több gyerek is született. Az első gyermek születésének bejelentésekor nagy valószínűséggel ilyen párbeszéd hangozhatott el a lelkészi hivatalban:

‒ Hogy hívnak?
‒ Nagy József.
‒ Ilyen nevű hívem már sok van, hogy írjalak be, hogy később ne tévesszük el az adatokat? Hol laksz, ki a feleséged? Te vagy az, aki cseh lányt vettél feleségül?
 ‒ Igen!
‒ Akkor a te nevedet úgy írom be, hogy Cseh Nagy József. Mostantól kezdve így hívnak, jól jegyezd meg!

2. Gyomán sok volt a Tóth, Szabó, Varga, Bíró, Nagy stb. vezetéknevű család, s megkülönböztetésükre rendszerint az édesanyák vezetéknevét írták a név elé. Valamelyik ükanyánk neve Cseh Erzsébet volt. Így került a Cseh a név elé. Később a Cseh rövidült Cs.-vé.

Édesapám vasúti alkalmazottként gyakorlati okokból megtartotta neve előtt a Cs.-t, de anyakönyvileg töröltette, hogy gyermekei ne legyenek kitéve gúnyolódásnak, csúfolódásnak.

A Nyelvtudományi Intézetben az Új magyar tájszótár főszerkesztője, B. Lőrinczy Éva javasolta, hogy nevem gyakorisága miatt módosítsak valamit rajta. Legjobbnak, őseim iránti tiszteletből is, a Cs. betű fölvételét tartottam. 1975 óta a publikációim Cs. Nagy Lajos névvel jelennek meg. 

Cs. Nagy Lajos és N. Császi Ildikó az Arany Penna Díjjal