Idén Balázsi József Attila kapta a TINTA Könyvkiadó Arany Penna díját, amelyet 2019. december 11-én adtak át a Józsa Judit Galériában (a díjátadóval egybekötött könyvbemutatóról itt számoltunk be). Ebből az alkalomból a díjazottal Kiss Gábor, a kiadó vezetője beszélgetett.

Kiss Gábor: Mikor kezdett érdeklődni a nyelvek és a nyelvészet iránt?

Balázsi József Attila: A családunkban csak magyarul beszéltünk, nyelvekkel hivatásszerűen senki sem foglalkozott. Mivel gyerekkoromat Debrecenben töltöttem, az ötödik osztályig semmiféle közvetlen idegen nyelvi hatás nem ért. Azonban közvetett annál több. Mindig érdekeltek az idegen tájak, más népek, szokások, ezért mohón faltam a Verne-könyveket, az útleírásokat (Jiří Hanzelka és Miroslav Zikmund munkáit, a Világjárók sorozat köteteit), híres fölfedezők (Marco Polo, James Cook) útinaplóit és a néprajzi kiadványokat. Így az olvasmányaim révén sajátítottam el a legelső idegen ‒ főleg angol, francia, német ‒ szavakat. Általános iskolás koromban részt vettem a városi biológiaversenyen, és egy teljes füzetet teleírtam növénynevekkel, természetesen a latin tudományos terminusokkal együtt. Vonzottak a különleges hangzású szavak.

Első emlékezetes oroszóráimat Silye Mihály tanár úr tartotta a debreceni Péterfia Utcai Általános Iskola ének-zene tagozatán (a mai Debreceni Református Hittudományi Egyetem épületének földszintjén). Korábban osztálytársaim egy részével együtt a zeneóvodában Rimóczy Gábornétól (Éva nénitől) sajátítottuk el a kottaolvasás, az éneklés és furulyázás csínját-bínját, s az utolsó évben már a zongorabillentyűkkel is megismerkedtünk. Az iskola alsó tagozatán ugyancsak Éva néni tanított minket a zene titkaira és szeretetére, a felső tagozaton pedig Ternyey András, az iskola igazgatója. Emellett zongorázni jártam Fábry Zoltánnéhoz (Ilus nénihez) a Simonffy Emil Zeneiskolába, hetente kétszer. Ezeken az órákon tanultam meg különbséget tenni a különféle hangárnyalatok között, és ez később nagy segítséget jelentett a magyarban nem létező hangok kiejtésében és egyetemi fonetikai-fonológiai tanulmányaimban egyaránt. A nyelvektől eltérően a zene már jobban hozzátartozott a családunk mindennapjaihoz. Nagypapám gyakran elő-elővette a hegedűjét, hogy játsszon rajta, s édesanya pedig népdalokat énekelgetett.

Kottaolvasás (Balázsi József felvétele)

Kossuth utcai lakásunkkal szemközt (a Ludas Matyi Bábszínházzal társbérletben) működött 1966-tól a Benedek Elek Gyermekkönyvtár, ahol gyakran megfordultam. Innen kölcsönöztem ki az első nyelvészeti tárgyú ‒ még ismeretterjesztő-népszerűsítő jellegű ‒ könyveket. Komolyabb, nagyobb lélegzetű szakirodalmat (köztük a KLTE könyvesboltjában vásárolt, a nyelvszakos hallgatóknak írt egyetemi jegyzeteket) a gimnáziumi évek alatt kezdtem el forgatni.

Kiss Gábor: Kire emlékszik szívesen a középiskolai tanárai közül?

Balázsi József Attila: Silye tanár úr hatására tanulmányaimat a KLTE Gyakorló Gimnáziumának orosz nyelvtagozatán folytattam. Tanáraink közül többen az egyetemen is tartottak órákat. Szakmai felkészültségüket mutatja, hogy iskolánk a tanulmányi versenyeken és az egyetemi felvételiken elért eredményei alapján az ország tíz legjobb középiskolája közé tartozott. Magyar nyelvre és irodalomra Boda Istvánné Porkoláb Judit oktatott, az oroszt Lovas Jenő tanította (északorosz, o-zó nyelvjárásban), s az angol nyelv titkaiba Abádi Nagy Zoltán vezetett be.[i] Csodálatos élményt nyújtottak az óráik. Nemcsak a grammatika számos rejtélyét tárták fel előttem, hanem fölfejtették az irodalom, a történelem és a népszokások lebilincselő szövevényét is. Pedagógusi működésem alatt mindig őket tekintettem példaképeimnek.

Boda Istvánné Porkoláb Judit (Balázsi József Attila felvétele)

Gimnáziumunkban gyakran megfordultak a KLTE oktatóin kívül írók, költők és egyéb hírességek is, akik a rendhagyó irodalom-, nyelvtan- és történelemórákon beszámoltak a tornaterembe összeterelt ifjúságnak munkájukról, legújabb kutatásaikról. Vendégünk volt többek között Kálmán Béla (az obi-ugor nyelvek kutatója, a finnugor tanszék vezetője), Papp Ferenc (a számítógépes nyelvészeti kutatás magyarországi meghonosítója, az orosz nyelvészeti tanszék vezetője), Sántha Ferenc és Szabó Magda is. Az efféle órákat már megszoktuk az általános iskolában, ott gyakran látogattak meg minket a Csokonai Színház színészei és énekesei: Varga Magda, Domahidy László, Korondy György.

Kiss Gábor: A középiskola után a fővárosba került az ELTE hallgatójaként. Tanárai közül kiktől tanulta a legtöbbet?

Balázsi József Attila: Szinte mindegyik tanáromnak érdemes volt járni az óráira. Elsősorban a nyelvészet érdekelt, ezért jöttem Budapestre. Ugyanis Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék akkor még csak itt működött (1938-tól). Mindegyik tanárom más-más tudományágnak volt a mestere. Mindőjüket nem sorolhatom fel, csak egypár nevet ragadok ki a hosszú listából:

Füssi Nagy Géza

Füssi Nagy Géza érdekfeszítő szuahéli nyelvóráin a bantu nyelvek szerkezetén kívül rengeteg mindent megtudtunk az afrikai és európai néprajzról is; Horváth Katalinnak különösen verselemzései hagytak élénk nyomot bennem (ezekre már gyakorló tanárként is vissza-visszajártunk); Nádasdy Ádám jiddis nyelvórái és angol módszertani előadásai igazi csemegét jelentettek számomra; Nagy László csodálatosan megtervezett orosz stílusgyakorlatokat tartott; Péter Mihály a fonológia, továbbá az ószláv és az orosz nyelv történetének bonyolult kérdéseit boncolgatta mindannyiunk örömére; Pusztay János a paleoszibériai (másként paleoázsiai) nyelvek[ii] közül az Amur alsó folyásán és Szahalinon beszélt giljákkal ismertetett meg; Tarnai Andor a régi magyar irodalom számomra addig ismeretlen remekeiről tartott lebilincselő előadásokat és szemináriumokat; Telegdi Zsigmond a nyelvtudomány történetét adta elő olyan szemléletesen, mintha személyesen követte volna végig Páninitól (i. e. V. század) Chomskyig; Zsilka János magától értetődőnek vette, hogy a diák is ugyanúgy tud latinul meg görögül, mint ő. Felejthetetlen óra: professzor úr magyarul magyaráz, s közben egyik kezével latinul, másikkal görögül írja fel a táblára a példákat. Gyakran maradtunk benn a tanszéken este teázással összekötött hangulatos beszélgetésre, ahol nem csupán nyelvészetről esett szó. Ilyenkor találkoztunk Zsilka professzor úr baráti körének számos tagjával, például Bódy Gábor filmrendezővel is.

Kiss Gábor: Hol és mikor töltött külföldön több évet a magyar nyelv és kultúra oktatójaként?

Balázsi József Attila: Öt külföldi egyetemen tanítottam rövidebb-hosszabb ideig, idestova hét és fél esztendőt, egymástól gyökeresen eltérő nyelvi-kulturális közegben.
Első alkalommal Németországban jártam. 1994-ben a berlini Humboldt Egyetem hívott meg két hétre: a magyar szakos hallgatóknak tartottam nyelvészeti előadásokat.
Ezután 1998‒2000-ig a Néva-parton, a Szentpétervári Állami Egyetem Finnugor Tanszékén lektorkodtam. Ez különösen kedves időszaka életemnek, hiszen olyan kollégákkal dolgoztam együtt, akik részképzős koromban tanáraim voltak. A külföldi munka egyik varázsa (és néha bökkenője) a sokrétűség: ott sokszor te vagy az egyetlen magyar, sőt, nem fehérek közt egy európai. A tudásszomjas hallgató hallgatás helyett folyton kérdez, nem törődve azzal, hogy a tanára nyelvész, és kevésbé tájékozott a sporteseményekben, a magyar ételreceptekben vagy a népi táncok egyes figuráiban. Az órához nem szorosan kapcsolódó kérdéseket mindig máskorra halasztottam (föl kellett készülnöm), de később sort kerítettem a válaszokra. Mivel a pétervári diákjaim kellően motiváltak voltak, és a heti három-négy órán[iii] kizárólag magyarul beszéltem velük, az első év végére már aránylag biztos nyelvtani tudással és megfelelő szókinccsel rendelkeztek. Az ötödik félévben a harmadévesek fele az ELTE-re jött részképzésre, ahol ismét taníthattam őket.
2002‒2005 között a szöuli Koreai Idegen Nyelvi Egyetem Magyar Tanszékén folytattam a külföldi oktatómunkát. A tanrendben szereplő órákon kívül a szakdolgozóknak a Nyugat és Radnóti költészetéről, a modalitásról, szociolingvisztikáról és az igekötő-használatról vezettem szemináriumokat. Ekkor jártam először Távol-Keleten, és minden az újdonság erejével hatott rám. Bár a heti óraszámom meghaladta a húszat, a szabadidőmben próbáltam minél jobban megismerni az országot és kultúráját, és hétvégeken sokat utazgattam. Itt szerzett ázsiai tapasztalataim később segítettek a pekingi beilleszkedésben.

Balázsi József Attila pekingi kollégákkal

Második ázsiai utam Kínába vezetett. 2008‒2010 között a Pekingi Idegen Nyelvi Egyetem Magyar Tanszékén oktattam magyar nyelvet. Itt minden diák, oktató és egyéb munkatárs a hatalmas egyetemi városban lakik a város szívében, ahol a tanulásra-tanításra szánt időt nem kell fárasztó utazgatással lerövidíteni.
Legutóbb 2015-ben a Hanti-Manszijszki Állami Egyetemre hívtak meg egy szemeszterre, ahol nyelvészeti tárgyakat tanítottam (bevezetés a finnugrisztikába, etnolingvisztika, nyelvi fogalmak és alapvető univerzálék). Ezenkívül a Nyelvi Intézetben két kezdő csoportnak magyaráztam el a magyar nyelv alapjait. Lelkes, tehetséges, érdeklődő társaság volt.

Kiss Gábor: Nehéz a magyar nyelvet külföldieknek tanítani?

Balázsi József Attila: Attól függ. Érdeklődő, fogékony külföldieknek sokkal könnyebb magyart tanítani, mint lusta hazánklányának vagy -fiának.
Szentpétervárott a diákjaim nyelvgyakorlásának kérdése az első hetekben egy csapásra megoldódott, amikor a magyar konzulátus meghívta vendégségbe a magyar szakos orosz diákokat és a részképzős magyarokat. Pár perccel a találkozásuk után már élénk beszélgetés alakult ki közöttük, és attól fogva hetente összejöttek és közös kulturális programokat szerveztek. Sajnos, Szöulban és Pekingben nem hemzsegnek a magyarok, hogy megkönnyítsék a nyelvtanulók dolgát. Ugyan szép számmal dolgoznak mindkét városban honfitársaink, de a városok mérete és a hatalmas távolságok szinte lehetetlenné teszik a gyakori találkozásokat. Dél-Koreában még az is tetézi a nehézségeket, hogy a magyar tanszék nem a fővárosban van, hanem vidéken (Jonginban, a fővárostól 60 km-re délre): ez napi három-négy órás ingázást jelent a hallgatóknak.
Itthon jóval könnyebb a diákság dolga, hiszen minden áldott nap magyar nyelvi környezetben gyakorolhatja megszerzett tudását. A nem magyaros hallgatóim mellett a legszorgalmasabbak a medikusok voltak. A SOTE-n tanuló német diákoknak 1982‒1992 között tanítottam magyart. Ők akkor már 1983 óta német nyelvű oktatásban részesültek. Azonban a betegekkel csak magyarul érintkezhettek, s ezért nagy szorgalommal vetették bele magukat a magyar nyelvtan sűrűjébe. Két hónap (heti három óra) után már egészen ügyes párbeszédeket rögtönöztek beteg és orvos között.

Balázsi József Attila pekingi diákjaival Budapesten

Kiss Gábor: Függ-e a magyarnyelv-oktatás sikere attól, hogy a diák milyen anyanyelvű?

Balázsi József Attila: Természetesen. A diák nyelvének rokonsága vagy tipológiai jellege könnyítheti vagy nehezítheti a tanulási folyamatot, azonban ennek hatását nem szabad eltúloznunk. A szentpétervári egyetemistáim a magyart negyedik-ötödik idegen nyelvként tanulták, és már jókora gyakorlatra tettek szert a nyelvek titkainak kifürkészésében. Anyanyelvük az orosz, az iskolában az angollal vagy a némettel ismerkedtek meg, és a finnugor tanszéken a magyar főszakjuk mellett kisebb óraszámban finnt is tanultak. Ezenkívül egyik hallgatóm teológiai tanulmányokat is folytatott, s ezért órarendjéből nem hiányozhatott a görög és a héber sem. Ilyen nyelvi előzmények után a magyar határozott-határozatlan ragozáson kívül már semmilyen nyelvtani „nyalánksággal” nem tudtam őket elkápráztatni. Az európai nyelvek grammatikája igen hasonló: ha ismerünk egy szláv, egy germán és egy újlatin nyelvet, egy jó szótárral és egy részletes nyelvtannal fölszerelkezve a legtöbb európai nyelven írt szöveget nem boszorkányság elolvasnunk. Némi nehézséget talán a baszk és a finnugor nyelvek okozhatnak…

Kiss Gábor: Publikációs jegyzékét tanulmányozva látjuk, hogy az írásrendszerekkel is foglalkozott. Mit tart a legérdekesebbnek e területen?

Balázsi József Attila: Az írástörténet minden időszaka tartogat érdekességeket, meglepetéseket. Az emberiség az első írásrendszereket mintegy 5200 éve, Mezopotámiában és Egyiptomban hozta létre. A Halotti beszéd, nyelvünk első szövegemléke a XII–XIII. század fordulóján készült. Azonban számos nép csak a múlt században jutott önálló íráshoz. Tanulságosak az írás kialakulását (vagy elvesztését) magyarázó mítoszok. Vajon miért nem volt hanti nyelvrokonainknak sokáig saját ábécéjük? Ezt a Vaszjugan folyónál mintegy 120 éve lejegyzett mítosz mondja el. A hanti vadász nem vigyázott az ábécét tartalmazó papírlapra, amely isteni adományként az égből hullott elé, s így azt jóízűen belakmározta egy rénszarvas.[iv]
Számomra (s ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül) a legérdekesebb a több tízezer fogalomjelölő írásjegyből (grafémából) álló kínai írás. Különlegessége abban nyilvánul meg, hogy a grafémákat oszágszerte egyformán írják, azonban a kiejtésük nyelvjárásonként változik.[v] Olyan ez, mintha nálunk a leírt burgonya szó kiejtése vidékenként hol [krumpli], hol [tʃitʃo:ka], hol [ʃva:btøk], hol [kolompe:r], hol [tʃo:kare:pa], hol [tartufli], hol [kotsire:pa], hol [føldialma] volna.[vi] Éppen ezért Kína hegyei között, a sziklákon gyakran látni híres emberek látogatását rögzítő feliratokat, irodalmi idézeteket, szállóigéket ‒ hiszen leírva mindenki megérti. Ebből következik, hogy Kína történetének minden időszakában az írott szöveg jóval fontosabb szerepet játszott a kimondott szónál. A szövegeket az is hitelesítette, ha a szerzőjük saját kezűleg rajzolta papírra. A császárkori Kínában az írás kecsessége a politikai karrier egyik föltételének számított. Így nem meglepő, hogy a kínai történelem legünnepeltebb kalligráfusai a hatalommal rendelkező elithez tartoztak.

Ugyanakkor a kínai írás fontos esztétikai feladatot is ellát: a kalligráfia (melynek szakszókincse a poétika terminusaiból ered) a művészet régiójába emeli. Hiszen az íróeszköz nem a lúdtoll, hanem az ecset, amellyel a képzőművészeti alkotások is készülnek. A szépírás nem csupán mozdulatlan vonások summája, hanem élettől duzzadó esztétikum. A kalligráfus és a festő hasonló eszközökkel dolgozik: ecsettel, tussal, selyemmel vagy papírral. A vonások lendülete, ereje és összhangja alapozza meg a piktor hírnevét.
(Visszakanyarodva az első kérdésre adott válaszhoz: az orosz dolgozatokra Miska bácsitól mindvégig két jegyet kaptunk ‒ az elsőt a feladat megoldására, a másodikat a külalakra, a „kalligráfiára”.)

Kiss Gábor: A TINTA Könyvkiadónál két éve megjelent munkájához, a Hasonlatszótárhoz milyen módszerrel gyűjtötte az anyagot?

Balázsi József Attila: Amikor a hasonlatokkal kezdtem foglalkozni, még igen kevés elektronikus adathordozó állt rendelkezésemre. A kötet elkészítéséhez 44 szótár és 18 nyelvemlékszöveg adatait, továbbá 568 (483 magyar és 85 külföldi) szerző különféle munkáit (nagyrészt irodalmi műveket) dolgoztam fel. A legfontosabbakat szorgalmasan végigolvastam. Egyetemi éveim óta nem szenteltem ennyi időt szépirodalmi műveknek, mint az anyaggyűjtés ideje alatt.

Balázsi József Attila: Hasonlatszótár

A téma szentpétervári éveimben merült fel, ugyanis az akkori diákjaim élénken érdeklődtek a frazeológia iránt, és nem múlt el óra anélkül, hogy ne kérdezték volna meg néhány orosz szólás, kifejezés, hasonlat vagy közmondás magyar megfelelőjét. Így kezdtem el rendszeresen gyűjteni a szóláshasonlatokat. Ennek a kutatómunkának az eredménye az a tanulmányom, amely a fehér-rel alkotott hasonlatokat vizsgálja a magyar költészetből vett példák alapján.[vii] Később egy stilisztikai feladatgyűjteményem is megjelent a szóláshasonlatok témakörében.[viii] Egyébként olvasás közben már gimnazistakorom óta mindig kijegyzetelem a különféle szempontokból érdekes kifejezéseket, szerkezeteket, és így sohasem tiszta lappal indul az anyaggyűjtés.

Kiss Gábor: Mekkora a hasonlóság a különböző nyelvek szólásai között?

Balázsi József Attila: Jóval nagyobb, mintsem a laikus gondolná. Sajnos, a szakirodalomban is gyakori, hogy a hasonlóságot vagy azonosságot tévesen egyszerűen kölcsönzésnek tulajdonítják. Holott a nyelvek grammatikai kifejezőeszközei, szerkezetei, metaforái igen hasonlóak: szépen tükrözik az emberi gondolkodás egyetemességét. A fehér, mint a hó hasonlatért nem kell elzarándokolnunk egy grönlandi fókavadász jégkunyhójába, hogy kölcsönvehessük a lakójától – ezt minden nyelv megalkotja magának, ahol létezik hó és szó a ’fehér’-re. Természetesen a kulturális közeg módosíthatja az általános szabályokat. Például az ógörög folklórt megörökítő frígiai Aiszóposz meséjéből jól ismert savanyú a szőlő szólás finn, norvég és svéd változatában vörösberkenye szerepel, mivel a szőlő arrafelé, északon nem honos.[ix] A magyar olajat önt a tűzre ’még jobban elmérgesíti a helyzetet’ kifejezés vidékenként más-más variánsokban szerepel, azonban ez csupán a történetileg változó tüzelési szokásokra vezethető vissza. Itt benzint öntenek a tűzre, ott tüzelőanyagot, emitt tőzeget tesznek rá, amott meg szalmát.[x]

“savanyú, mondta a róka a vörösberkenyéről”

Rokonság és hasonlóság gyakran együtt jár: a rokon nyelvek többnyire hasonlítanak egymásra. „De ez nem szükségszerű: a rokonság nem azonos a hasonlósággal. Jól is néznénk ki, ha az apasági pereket annak alapján döntenék el, hogy hasonlít-e a gyanúsított a gyermekre.”[xi] Egymástól távoli, nem rokon nyelvekben is azonos vagy hasonló szerkezetek jöhetnek létre. Lássunk néhány példát: indonéz selémpar lémpar jauhnya ’egy kőhajításra’, maori i ngā tōpito o te ao “a Föld végén” → ’a világ végén’, szuahéli mtoto wa meza “asztal gyermeke” → ’asztalfia’, zulu ubuchopho bakhe bunebungezi “bogár van az agyában” → ’őrültségre hajlamos’ (vö. bogaras ’félbolond, kelekótya’, angol bug ’bogár’ → buggy ’bogaras’). Mivel az imént említett nyelvek beszélői a történelmük során sohasem érintkeztek őseinkkel, továbbá olyan közös forrásból fakadó népköltészeti vagy irodalmi hagyománnyal sem rendelkezünk, ahonnan örökölhették volna e kifejezéseket, nyilvánvaló, hogy egyezésük vagy hasonlóságuk csakis a gondolkodásmód azonosságából fakad.

Kiss Gábor: Tudjuk Önről, hogy sokat dolgozik az Akadémiai Könyvtárban. Miért szeret oda járni?

Balázsi József Attila: Negyedéves egyetemistaként tanszékvezetői aláírással, pecséttel ellátott kérvényt kellett bemutatnom az Akadémiai Könyvtárban, hogy engedélyeztessék számomra a szakirodalomban való áhítatos elmélyülés. Akkoriban az emberek jártak könyvtárba. Még a 90-es években is állandóan telt ház volt, néha az utcán állt a sor, türelmesen várva, mikor üresedik meg egy-egy hely az olvasóteremben. Ma már a beiratkozás jóval könnyebb, az országos versenyekre készülő gimnazistákat is beengedik.

Balázsi József Attila az Akadémiai könyvtárban (Holler László felvétele) 

Miért is szeretek ebben a könyvtárban dolgozni? Ennek több oka van. Először is a munkámmal, érdeklődési körömmel kapcsolatos szakirodalom nagy részét megtalálom. Ha valami mégis hiányzik, felhívom rá a beszerzéssel foglalkozó könyvtárosok figyelmét, és biztosra vehetem, hogy egy részét hamarosan megrendelik. Emellett számos külföldi egyetem gyűjteménye és sok-sok adatbázis is hozzáférhető. Másodszor, a munka mellett nem elhanyagolandó a hely szelleme sem. Kellemes a hangulat, a könyvtárosok segítőkészek, mindent megtesznek az olvasókért. Harmadszor, gyakran itt találkozom a kollégákkal, s néha időt szakítunk egy kis eszmecserére. Negyedszer, miként már Arisztotelész megállapította, a szokás második természetté válik[xii] ‒ Európa-szerte ismert közmondással szólva: nehéz az öreg fát átültetni[xiii]. Ha volna ennél jobban fölszerelt könyvtár Budapesten, az Akadémiához akkor sem volnék hűtlen: hiszen könyvtárközi kölcsönzéssel a világ bármely tájáról kérhetek olvasnivalót.

Kiss Gábor: Min dolgozik jelenleg? Mik a tervei?

Balázsi József Attila: Két éve jelent meg az állatos közmondásokat bemutató kötetem, amelyben azt próbáltam érzékeltetni, hogy mennyire hasonlóak a világ népeinek közmondásai (A sas egyedül repül. Állatos közmondások és szólások magyarul és angolul a világ minden tájáról, szinonimamutatóval. Híd szótárak. Budapest, 2017, TINTA Könyvkiadó). Most ennek a könyvnek a párját írom, amely a mindennapi metaforákról szól. Ebben a kifejezéseket nemcsak fordításban, hanem az eredeti nyelven is megadom. Ízelítőként négy témakör már olvasható a TINTA Könyvkiadó Anya-nyelv-csavar blogján (1. A borbetegség kifejezései; 2. Szitokszavaink; 3. Közlekedési eszközöket tartalmazó frazémák; 4. A belátás, megértés kifejezése).
Köszönöm a kiadó igazgatójának a kiadós beszélgetést.

[i] Abádi Nagy Zoltán az első év után angliai tanulmányútra ment. Új tanárunk, Virágos Zsolt ekkor tért haza az Egyesült Államokból. Az egy év alatt megszokott brit kiejtés után szapora amerikai akcentusát nehezen fogadtuk el.

[ii] Ide azok az egymással genetikai rokonságban nem lévő szibériai nyelvek tartoznak, amelyek gyakran tipológiailag is különböznek egymástól. A mai paleoszibériai nyelveket az egykori őslakók beszélték, ám a pár évszázada érkező altaji, uráli és indoeurópai népek elűzték vagy magukba olvasztották őket.

[iii] Itt órán az orosz egyetemeken szokásos dupla óra (пара ’kétszer 45‒50 perc’) értendő.

[iv] Orosz szemszögből nézve a szöveg teremtésmítosz: az orosz vadász hanti kartársánál sokkal jobban vigyázott a kapott ábécére (Лукина, Надежда Васильевна сост.: Мифы, предания, сказки хантов и манси. [Сказки и мифы народов Востока.] Москва, 1990, Наука. 179–180, 511 [№ 22], 522 [№ 53]).

[v] A buddhizmus és a kínai kultúra vívmányai az írással együtt az V. század táján Koreán keresztül jutottak el Japánba. Eleinte a japán szövegek lejegyzésére is kizárólag kínai írásjegyeket alkalmaztak: a VIII. században a japán nyelv mintegy 90 szótagjának jelölésére közel 1000 írásjegy szolgált.

[vi] Hagyományosan a kínai nyelvet hét nyelvjárási csoportra tagolják, amelyek további kisebb egységekre oszthatók. Ezenkívül léteznek ide be nem sorolt dialektusok is. Számukról és csoportosításukról a nyelvészek között mindmáig élénk vita folyik.

[vii] A szóláshasonlatok szinonimitásáról. = Gecső Tamás ‒ Spannraft Marcellina szerk.: A szinonimitásról. (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 1.) Budapest, 1998, TINTA Kiadó. 25–40. Előadásként elhangzott az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészet Tanszéke által 1997 októberében rendezett tudományos konferencián.

[viii] „Virágnak mondod, Pedig nem az…” Szólások és szóláshasonlatok. Stilisztikai feladatgyűjtemény. Budapest, 2002, TINTA Könyvkiadó.

[ix] Finn happamia, sanoi kettu pihlajan marjoista “savanyú, mondta a róka a vörösberkenyéről”, norvég høyt henger de, og sure er de (sa reven om rognebærene) “magasan lóg, és savanyú (mondta a róka a vörösberkenyéről)”, svéd surt sa’ räven om rönnbären “savanyú, mondta a róka a vörösberkenyéről”.

[x] Vö. olasz gettare benzina sul fuoco “benzint önt a tűzre”, angol to add fuel to the fire “tüzelőanyagot ad a tűzhöz”, walesi rhoi mawn ar y tân “tőzeget tesz a tűzre”, romansch [a rétoromán nyelv svájci változata] metter strom en il fieu “szalmát tesz a tűzre”.

[xi] Kálmán László ‒ Nádasdy Ádám: Hajnali hárompercesek a nyelvről. Budapest, 2007, Internet. 30.

[xii] „Καὶ γὰρ τὁ εἰθισμένον ὥσπερ πεφυκὸς ἤδη γίγνεται” (Aristotle: Rhetoric. Vol. 1. Ed. by Edward Meredith Cope ‒ John Edwin Sandys. [Cambridge Library Collection.] Cambridge, Cambridge University Press. 2009: 201 [l, 11, 3]). Ez szép példája a klasszikus nyelvből európai szállóigévé vált idézetnek.

[xiii] Görögül: Δένδρον παλαιὸν μεταφυτεύειν δύσκολον (i. e. IV‒III. sz.).