A legtöbb magyar ember elsőként bizonyosan az amerikai angol kiejtéssel találkozott – azokban az évtizedekben, amikor „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Az itthoni magyarok számára viszont nagyon sokáig az angol mint nyelv a Britanniában beszélt nyelvváltozatot jelentette.

Angolt tanulni nálunk a huszadik század elejétől főként az arisztokratikus körökben és a nagypolgárság tagjai között lett divatossá, majd írók, költők fordultak új érdeklődéssel az angol regények és versek felé, és egyre többen fordították őket.

A huszadik század derekáig az „angol” hallatán ilyesféle asszociációk ébredtek nálunk, mint „ködös Albion, a Big Ben, a londoni Parlament, a derby, a baloldali közlekedés, Mylord és Mylady, a rókavadászat, a gyeptenisz, az előzékeny rendőr, az ötórai tea, a kísértetjárta ódon kastély, a Rolls Royce, a krikettpálya, később a Beatles-fiúk”. Tehát leginkább olyasmi, ami a jó öreg Angliához tartozik. Persze tudtak sokat Amerikáról, a felhőkarcolókról, a vadnyugatról, Hollywoodról és a dzsesszről, a blues néger sztárjairól, és a legtöbben arról is hallottak, hogy ott másképp beszélnek angolul. New York nevét például nújárknak ejtik. Ám igen keveseknek jutott eszébe, hogy az angolt az amerikai kiejtés szerint tanulják meg. Voltaképp mindmáig megmaradtunk a brit angol mellett, minden iskolában lényegében azt oktatják, és csak ritkán hirdeti magáról egy-egy nyelviskola és nyelvtanár, hogy éppenséggel az amerikai angolt tanítja.

Az a tapasztalatom, hogy a közfelfogás a brit angolt tartja a valódinak, nyilván abból kiindulva, hogy az a régebbi, annak ősibb a kultúrája, és ahhoz kapcsolódnak az előkelőség fogalmai. Ennek folytán úgy tekintik, hogy akik az óceán túlsó felére telepedtek át, nehéz körülmények közé, és hol az őslakókkal, hol a franciákkal kellett háborúzniuk, azoknak nehezebb volt a nyelvüket gondozniuk, jó állapotban megőrizniük. Ami különbség tehát van a két nyelvváltozat között, arról azt hisszük, hogy az az amerikai oldalon keletkezett romlás, torzulás az épen megőrzött brithez képest.

Elsőként is meg kell állapítanunk, hogy ha „romlás” történt, akkor az igen csekély ahhoz a háromszáz évhez képest, amit a két fél egymástól külön töltött. Joggal mondta hát Shaw a humoros aforizmát, hogy az amerikai meg az angol két olyan nép, amelyeket a közös nyelv választ el egymástól.

Ennél viszont bizonyára jobban meglepi olvasóimat az az állítás, hogy a valóságban éppen fordítva történt, mint ahogy a legtöbben gondolják: az amerikaiak igenis jól őrizték az örökséget, a változások az európai szigetországban következtek be, főleg a tizenkilencedik század folyamán!

Ez azt jelenti, hogy amikor az 1770-es években az amerikai telepesek függetlenségi háborút vívtak az angol királyi hadsereg ellen, a két oldalon hadakozók a kiejtésük alapján nem tudták volna egymást megkülönböztetni. A helybeliek továbbra is úgy beszéltek, ahogy a „zarándok atyák”, amikor áttelepültek az ősi földről: a London környékének és a közeli kelet-angol vidéknek a nyelvjárásán, amely a mai sztenderd angolnak is az elődje volt.

Csak később, a tizenkilencedik században lett divatossá Britanniában az arisztokratikus körökben, hogy kezdték a kiejtésben elhagyni az R hang pörgetését a szótagok végén. Ez olyasmi volt, mint nálunk a raccsolás, és az előkelőségnek ez a jelzése rövid idő alatt az egész Angliában elterjedt, legalábbis a köznyelvi norma szerinti beszédben. Márpedig az R hangok ropogása a legfeltűnőbb az amerikai kiejtésben.

A másik markáns különbség oka az volt, hogy Angliában a hosszú, hangsúlyos ú hang átváltozott jú-vá, ezért ma ott ez hangzik a new, neutral, fury, during (’új’, ’semleges’, ’düh’, ’alatt’) szavakban, miközben az amerikai megtartotta a [nú, nútrel, fúri, dúring] kiejtést.

Fjúri vagy fúri?

Ha arra gondolunk, hogy milyen hatalmas területen milyen sokan beszélik az amerikai angolt, igazában meglepő, hogy az egyes nagyobb tájegységek dialektusai között milyen csekély a különbség. Ott ritkán lehet valakiről a beszéde alapján megállapítani, hogy az ország melyik sarkában nőtt fel. Az amerikai nyelv tehát nem csak múltjához „hű”, hanem az egyöntetűséghez is ragaszkodik. Egyetlen jelentős kivétel van, de ez nem helyfüggő: a feketék beszédét sokáig eléggé meg lehetett különböztetni a fehérekétől, de az iskolázottabb afroamerikai rétegek lassan ezt is elhagyják.

Az amerikai angolt a nyomtatásban is fel lehet ismerni néhány apró helyesírási eltérésről. Az angol -our szóvég (honour, parlour) ott -or (honor, parlor), egyes igék -ise képzője -ize lesz (realise–realize) például. Ugyanarra a tárgyra, dologra néha mást használnak Amerikában, mint Európában. Itt a benzin petrol, ott gasoline, itt az ősz autumn, ott fall, itt a járda pavement, ott sidewalk, itt a radír rubber, ott eraser.

Rubber vagy ereaser?

Különös módon egy másik európai nyelvnek is Amerikába került át a múltja. Brazíliát a tizenhatodik században kezdték benépesíteni gyarmatosító portugálok, és ma is azt a hajlékony, melodikus nyelvet beszélik, amit magukkal vittek Európából. A századok során viszont Portugália nyelve alakult át jelentősen. A hangsúlytalan magánhangzók részben zártabbá váltak, részben meggyöngültek, a kiejtésben többnyire el is maradnak. Ettől a nyelv hangzása kemény, tömör lesz, az as palavras (a szavak) például sietősebb beszédben így hangzik: [splövrs]. A brazilnak jól oda kell figyelnie, hogy Lisszabonban megértse a helyi csevegést.

Tótfalusi István