Aki angolul tanul, az igeragozási táblázaton már kezdetben meglepve tapasztalja, hogy ez én-te-ő-mi-ti-ők sorozatból a ti voltaképp hiányzik, pontosabban azonos az egyes második személlyel, tehát a you are azt is jelenti, hogy ’te vagy’, és azt is, hogy ’ti vagytok’. A második meglepetés az, hogy angolul mindenkit you-nak szólítunk a családunk tagjaitól és a barátainktól az uralkodóig bezárólag. Bizalmasabb kapcsolatban, amely a magyaroknál a tegeződéssel jár, az illetőt keresztnevén szólítjuk, egyébként a családnevén Mister, Mrs. vagy Miss címzéssel. Angolok vagy amerikaiak (ausztrálok stb.) nem isznak pertut, hanem az erre illetékesebb fél (pl. az idősebb) azt mondja: Call me John vagy Call me Jane, azaz „Szólíts Jánosnak’, illetve „Szólíts Jankának”. Mindezt hamar elsajátítja az angolul tanuló, és azzal nyugtázza a helyzetet, hogy az angolban csak tegező igealak létezik, míg a franciában udvariasan azt mondjuk, hogy vous êtes, a németben meg, hogy Sie sind, és így tovább.

A nyelvtörténet tényeit ismerve azonban kijelenthetjük, hogy ez tévedés, az angolban ugyanis ma kizárólag magázni lehet, mert a tegező forma, az egyes szám második személye kiveszett a nyelvből! A you are ugyanis többes szám második személy, amely idővel a magázás formája lett, akárcsak a franciában és sok más nyelvben. (Először az volt a németben és az olaszban is, a harmadik személyű magázás ott későbbi fejlemény.)

Az eredeti angol második személyű forma a thou [ðau] volt, ez a német és skandináv du pontos etimológiai megfelelője. A tárgyesete thee [ði:], a birtokos formája thy [ðai], illetve thine [ðain]. Ahogy látható, ez szoros párhuzamot mutat az első személyű alakokkal: I – me, my, mine.

Ehhez a névmáshoz az ige is felvette az archaikus ragokat: Thou art (you are), thou shalt (you shall), thou wilt (you will), thou hast (you have), thou dost (you do), thou makest (you make), thou comest (you come) stb. Abban az időben egyébként a többes második személyű alak nem is you, hanem többnyire yee [ji:] volt.

A beszélt nyelvben a tizenhetedik század derekáig elevenen élt ez a névmás és igei alak, de azután egy évszázad alatt szinte teljesen kiszorult belőle, csak néhány északi és skóciai dialektusban maradt meg a nyoma. Az írásban persze nem tűnt el, hiszen a 16. századi bibliafordítás a modernizált huszadik századi kiadásokig életben tartotta, és az egyházi szertartások és az imák szövege is változatlanul őrizte, mint például: „Our Father who art in the Heaven, hallowed be Thy name” azaz „Atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved”. Ezeket a szövegeket pedig sokan és sokszor idézték és imádkozták hangosan, énekelték istentiszteleten és szertartásokon, tehát ennyiben a hangzó nyelvben is léteznek, de csak megőrzött régiség gyanánt. Ahogy mi sem beszélünk már úgy, hogy „Kezdetben teremté Isten az eget és földet”, s hogy „Isten lelke lebeg vala a vizek felett.”

A mai angol nyelvű emberek a Biblia és a liturgikus szövegek mellett Shakespeare darabjaiban találkoznak a leggyakrabban ezzel az archaikus formával, mert az ő alakjainak tekintélyes része, főleg az „alantasabb helyzetű”, népi figurák, a komikusan ábrázolt alakok – például Falstaff – így beszélnek egymás között. A magasabb rangúakat persze you megszólítással illetik, és ezt a formát használják az előkelők is maguk között. Érdekes Hamlet és Gertrude replikája ebből a szempontból:

Gertrude: Hamlet, thou hast thy father much offended.
Hamlet: Mother, you have my father much offended.

(Arany fordításában: Hamlet, nagyon megsértetted atyádat – Anyám, nagyon megsértetted atyámat.)

A királynő tegezi a fiát, természetes módon – Hamlet pedig magázza az anyját, a nőt és az idősebbet, aki ráadásul királyné, és ez is így van rendjén. Ám ebben nem csak a tisztelet jelét láthatjuk; Hamlet neheztel anyjára, és szemére készül vetni súlyos vétkeit, ezért utasítja el itt a családias, meghittebb tónust, amit a tegezés jelent.

Sok helyzetben viszont a thou lekezelést jelez a shakespeare-i világban, illetlen bizalmaskodást, amit sértődött visszautasítás követ. Arra kell gondolnunk, hogy a thou-t egyre többen kezdték bántónak, sértőnek érezni, ezért a társadalom felső köreiben egyszerűen mellőzték, és általánosan kötelezővé vált a magázás. A divat pedig többnyire fentről terjed lefelé, és az új szokást átvette a polgárság, ahogy nagyjából ebben az időben ugyanez a franciáknál is végbement. Angliában viszont, ahol a feudális kasztrendszer korábban gyengült meg, mint a kontinensen, ez a folyamat nem állt meg a polgárság szintjén, hanem meglepően hamar elterjedt a teljes népességben, egészen a legutolsó tanyáig.

A kiveszőben lévő beszédformának azért volt még egy további menedéke is, amely szerényebb szinten, de még századokig életben tartotta. Ez a menedék pedig a költészet volt. A romantikus líra nagyjai, Shelley és Byron még kizárólagosan ezt használták kedvesük, barátjuk vagy akár egy csalogány megszólítására, és jóval túl a tizenkilencedik század derekán több jelentős költő még vissza-visszatért hozzá.

Az angol anyanyelvűek számára tehát a thou formához a régiesség mellett némi vallási ünnepélyesség meg költői emelkedettség érzete társul. Ennek bizonyítéka, hogy a modern angol nyelvre lefordított Biblia szövegében Isten vagy az Úr megszólításakor kivételesen a Thou, Thee, Thy és Thine alakokat használják.

Tótfalusi István