Kedves fiam, a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden, Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass.

A hit, amelyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden létező létrehozójában, és az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, és a Szentlélekben, ki a prófétákból s az apostolokból, valamint az evangelistákból szólott.

Kik az így egybefűzött szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg, az eretnekség fejének szolgái, és nem a szentegyház fiai.

Akik hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit cselekedetek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban nem lesz részük.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. szeptember.

Kérem olvasóimat, ne értsék félre írásom címét! Nem az MR1-Kossuth Rádió naponta sokszor hallható jelmondatát, mottóját akarom elemezni, főleg arra vonatkozólag, hogy szükséges-e, hasznos-e, vagy inkább csak arra jó, hogy sokan belekössenek. Ebben az én cikkemben valóban a szavak erejéről lesz szó; arról, hogy bármily fontos a szótárírók abbeli tevékenysége, hogy minél pontosabban rögzítsék a szavak jelentéseit, a szavak ereje olyan nagy, hogy nemegyszer a szótáríró kényszerül meghátrálásra. A következőkben erre mutatok be néhány – remélem, meggyőző – példát.

A lábravaló szóval kezdem, éppen azért, mert ennek megítélésében bizonyos fokig magam is érintve vagyok. Éppen egy negyed századdal ezelőtt, a Magyarán szólva című rádióműsor egyik 1985. évi nyári adásában Mire való a lábravaló? címmel arról szóltam, hogy a lábravaló néhány év óta nemcsak szótáraink szerint megállapított, ’férfi fehérneműként viselt, hosszú alsónadrág’ értelemben használatos, hanem ’cipőféle, lábbeli’ jelentésben is felbukkan. Összegezésül ezt mondtam róla:

„Érthető és természetes ez a jelentésfejlődés. Amikor megállapítjuk, hogy valakinek kicsi vagy nagy a lába, akkor az illetőnek a lábfejét jelöljük meg a láb szóval. Nos, a ma embere a lábravaló szóösszetétel előtagját is hajlamos ’lábfej’-ként értelmezni, s ebből következőleg számára a lábravaló már nem olyan ruhadarab, amely az egész lábat befedi – a hosszú alsónadrágok divatja amúgy is leáldozóban van – , hanem öltözékünknek az a darabja, amely a lábfejünket takarja, vagyis a lábbelink, a cipőnk. Mint mondom, érthető ez a jelentésfejlődés, de támogatni nem célszerű, mert semmi értelme sem volna egy lábbeli kontra lábravaló szópárbajnak. A lábravaló jelentse csak továbbra is azt, amit már évszázadok óta jelent, s ne törjön a lábbeli babérjaira.”

Akkori értékelésemet, amelyben egy jelentésfejlődésről adtam részben számot, részben magyarázatot, ma is fenntartom, de mivel az említett irányú fejlődés továbbra is folytatódott, sőt egyre erősödött, az utolsó két mondatban megfogalmazott tanácsomat már nem érzem időszerűnek. Mára már lényegében végbement az a jelentésváltozás, amely akkor még csak indulófélben volt, de amelyet azóta már új értelmező szótárunk is jelez. Fölveszi ugyan a ’(hosszú) alsónadrág’ jelentést is, de régiesnek s szépítőnek ítéli, ugyanakkor pedig – bár „bizalmas, kissé tréfás” stílusminősítéssel ellátva – tudomásul veszi s közli az újat is: ’lábbeli, cipő(féle)’. A példa világosan bizonyítja, hogy a szavak ereje jelentősebb, átütőbb, nagyobb hatású a szótárírók tiszteletreméltó gondosságánál, igyekezeténél.

Másodjára hadd szóljak a koncert szó jelentésmódosulásáról! Az idősebb nemzedék nyelvhasználatában leginkább komolyzenei hangversenyt, illetve versenyművet jelent, a fiatalabbak számára azonban – úgy két-három évtized óta – elsősorban pop- vagy rockzenei együttes(ek) hangversenyét idézi fel. A műsorfüzetek napjainkban már egyre inkább ennek figyelembevételével hirdetik a zenei programokat, egyrészt, mondjuk, a Debreceni Filharmonikus Zenekar Brahms-műveket bemutató hangversenyét, másrészt a Specko Jedno nevű együttes koncertjét ajánlva figyelmünkbe. Legfrissebb értelmező szótárunk első kiadásában, 1972-ben ennek a jelentésnek még nyomát sem találjuk. Az újban, nagyon helyesen, már benne van.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. május.

Lehet, hogy olvasóim e cím láttán kíváncsian – vagy esetleg kétkedően – figyelik, hogy mi okom van e három, elsősorban mennyiséget, mértéket kifejező -nyi képzőnk révén összetartozó névmás együttes szóba hozására. Nem árulok zsákbamacskát, máris megmondom az okot. Azért szólok itt róluk együttesen, mert mind a háromnak az utóbbi évtizedek nyelvhasználatában fejlődött ki – vagy van kifejlődőben – valamiféle új, említésre, illetve észrevételezésre méltó vonása.

Kezdem az elsővel. Amióta a kereskedelmi tévécsatornák délutánonkénti beszélgetős adásaiba is bele-belehallgatok, mind gyakrabban figyelek fel arra, hogy a panaszaikkal előhozakodók, miután elmondták sirámaikat, szózuhatagukat ezzel a kurtán odavetett szóval zárják le: Ennyi! Ilyeneket hallok: „Az a helyzet, hogy már nem tudok bízni benned. Ennyi.” Vagy: „Le van fektetve, hogy látogathatod a gyereket. Nem jössz. Nem foglalkozol vele. Ennyi.”

Ez a használat merőben új fejlemény nyelvünkben; alig néhány évtizedes. Természetesen nem az ennyi mutató névmásról állítom ezt, hiszen arra már a 14. századtól kezdve vannak adataink, hanem az ebből fejlődött, valaminek a befejezését jelző, mondatértékű szóról.

A Magyar értelmező kéziszótár 1972-ben megjelent első kiadásában még nyoma sincs az ennyi ilyen jellegű használatának. De a szótár újabb, 2003-i változatában már két ilyen, mondatszószerű jelentése is szerepel. Az egyik a filmesek nyelvében él: ’<rendezői utasításként:> vége!, kész(en vagyunk)!, <a felvétellel> leállhatunk!’. (Ezt többnyire hangosan, felemelt hangsúllyal mondják, hiszen sok jelenlevőnek szól.) A másik – és ez a mi esetünk – a mindennapi beszédben él. Ezt a jelentést a szótár így fogalmazza meg: ’(Valaminek már) vége van; ez történt; ez a helyzet’.

"Ennyi!"

A szája-veszetteknek akármit adj eleikbe, azért ugyan nem kedvelik, mert a szájoknak íze elveszett. Ha a munkám nekik nem tetszik, legott üljenek le, és csináljanak jobbat.

A szegény mindenhol az porban hever.

Ki-ki az ő nyavalyáját és állapotjának nehézségét békességgel szenvedje el. És mindent az időtől várjon. Nehéz ugyan a békességgel való tűrés, reménységbe foglaljuk szívünket, várván az isteni gondviselésnek végzését.

A nagy gazdagság mellett a félelem vagyon, az elégületlenség s a nyughatatlanság. Sokan félnek a dúsoktól, de bizony őnekik is sokaktól kell félniük.

A gazdag nyughatatlan, mert a sok gondok és szorgalmatosságok, ezek mellett a sok félelmek és rettegések bizony megfőzik és megemésztik az ő szívét.

Senki nem volt olyan erős és hatalmas, hogy hatalmasb ne találkozott volna őnála.

Egy pokolba valók mind az hamis bírák, mind az hamis tanúk.

A bírák is emberek, kiket az adomány igen hamar megvakít, és kitántorít az igazságnak útjából.

Csak valami tisztességre emeljék az embert, legott meglátszik, kicsoda lakik benne. Honores mutant mores. Vagyis: Hivatallal változik az erkölcs.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. május.

Csupán néhány sort idézek egy levélíróm, a budapesti Zagyvai István legutóbbi leveléből:

„A férfi ellentétpárja nem a nő? A rádióban, televízióban naponta hallhatók olyan előadások, fejtegetések, amelyekben a férfiak keresetét, fizikai-szellemi teljesítményét, autóvezetési stílusát, jellemvonásait hasonlítják össze a hölgyekével. Hölgyekkel szemben mi miért nem urak vagyunk?”

Fontos kérdés, jogos kérdés. Úgy vélem, mindenképpen érdemes arra, hogy egy rovatcikk erejéig elidőzzünk mellette.

Legyen szó mindenekelőtt az e kérdéskörbe tartozó szavak négy legfontosabbjának (férfi, nő, hölgy, úr) múltjáról! A férfi összetett szó. Előtagja a férj, utótagja pedig a fiú főnév fi változata. Az összetétel feltehetőleg még az előtag ’házastárs’ jelentésének kialakulása előtt jött létre a férj szó végi j hangjának kiesésével. Összetett jellege elhomályosult; erre utalnak a magas hangrendű ragokkal ellátott, egyre terjedő férfinek, férfivel, férfitől alakok a korábbi férfinak, férfival, férfitól stb. helyett. Mivel némely alakban még ma is egységesen a mély hangrendű toldalékolás érvényesül, pl. férfiak, férfias, úgy vélem, a férfiból, férfivá formák egy fokkal választékosabbak a férfiből, férfivé alaknál.

Férfi = férj + fi

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. május.

Legutóbbi, Szómegőrző szólások című írásomban néhány olyan szót idéztem fel, amely minden valószínűség szerint csak azért maradt meg mindmáig, mert egy hozzá kapcsolódó szólás megőrizte számunkra. Mint írtam, „a szólás nélkül már aligha élne, nemigen létezne”. A hűbelebalázs, a disznóláb és a csízió szóról írtam, majd ezzel zártam mondanivalómat: „…az a tervem, hogy legalább a fontosabb szómegőrző szólásokat felidézem olvasóimnak, sajnos, dugába dőlt, hiszen még jó néhány más ilyen szó is helyet kér magának a nap alatt. Sebaj, egy későbbi alkalommal majd folytatom a bemutatást. Talán éppen a dugával folytatom a sort...” Miért is hazudtolnám meg magamat? Csakugyan azzal folytatom.

Duga. Értelmező szótárainkban hiába keressük, mert önmagában csakugyan nem él. De megvan ebben a szólásunkban: dugába dől. A szólás szerepel is a szótárakban. Jelentése: ’meghiúsul’.

Csakhogy hajdan nem ez volt a jelentése! Valamikor ugyanis ez nem szólás volt, hanem szakmai kifejezés, amely a kádárok, pintérek, azaz a hordókészítők nyelvében élt. A dugába dől akkor még azt jelentette: ’összedől’. Ugyanis a hordókészítés során vagy végén a rosszul, pontatlanul összeállított hordódongák csakugyan összedőltek, összeomlottak, egymásra borultak, s ez következett be akkor is, ha a hordó kiszáradt vagy a dongákat összetartó abroncs tönkrement. Dongákat emlegetek, de ehhez sürgősen hozzá kell tennem, hogy a donga és a duga ugyanaz a ’körív’, illetve ’hordó, dézsa oldalát alkotó (hajlított) deszka’ jelentésű szláv – valószínűleg délszláv – jövevényszó, csak éppen nem egy időben kerültek hozzánk, s ezért van kétféle változatuk. A donga már csaknem egy évezrede, a duga néhány száz évvel később vert gyökeret nyelvünkben. Volt olyan időszak, amikor a dongába dől és a dugába dől egyaránt használatos volt eredetibb, konkrét értelmében – pl. Lőrincze Lajos idézi szülőfalujának, Szentgálnak 19. századi nyelvéből valakiről ezt: „hordónak való dugát készített cserfábul” –, de az ellenkezőjére is van adatunk, arra, hogy a már a mai értelemben használt dugába dől szólás duga szava helyett is még a régebbi donga szót találjuk. Az első enciklopédikus jellegű havi folyóirat, az 1817-től 1841-ig élt Tudományos Gyűjtemény egyik 1820-i számából idézek egy példát: „Több nemzetiséget elevenítő intézetek dongába dűltek…”. A 19. század végére azonban kialakult a két forma között a jelentés- és funkciókülönbség, Legföljebb a nyelvjárásokban maradt mindmáig némi keveredés, főleg a Dunántúlon, ahol napjainkban is él még a duga ’donga’ értelemben is. Pl. abban a Somogy megyei népdalban, amelyik így kezdődik: „Összedőlt a sajtárom dugája, dugája, / Elhagyott a szeretőm bujába, bujába.”

Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.

Jó volna hinni abban, hogy történelmünk során az ember, az emberiség pallérozódott, civilizálódott, emberségesebbé vált. Jó volna hinni, hogy ma kevesebb szenvedés van a világban, mint volt, mondjuk, száz vagy ezer évvel ezelőtt. Ha a tudomány eredményeire gondolunk, örülhetünk.

A „hitetlenek” nem csak azok, akik nem hisznek Istenben vagy valamilyen más természetfeletti, transzcendens lényben, szellemben. Azok az igazi hitetlenek, akik nem hisznek semmiben. Se Istenben, se emberben. Nem hisznek önmagukban. Nem hisznek az életben, az élet szentségében. Nem hisznek az öröm lehetőségében.

Az igazi bűn csak az, ha az ember fájdalmat okoz egy másik élőlénynek, megcsonkítja, megbénítja, eltorzítja mások vagy a maga élet; ha nem segít másoknak abban, hogy életük kibontakozzék; ha nem bontja ki önmagában mindazt a képességet, amely lehetőségként benne rejlik; ha nem fedezi föl a világmindenségben s önmagában mindazt, amit csak ő fedezhet föl. Vagyis, ha hagyja a nemlét sötét tartományában azt, ami általa Létté válhatott volna.

Minden élet terjeszkedni akar. A fű, a cserebogár, az antilop: mind ki akarják tölteni életük lehetséges terét. Az ember is. És az ember az élőlények többségénél jobban el tud hárítani minden akadályt, ki tud irtani minden élőlényt, amely útjában áll.

Nem hiszem, és nem is szeretném, ha az ember végül a világmindenség és a lét (s talán Isten) minden titkát felfedezné. Amíg van titok, addig van jövő, van remény.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. április.

Úgy két hónappal ezelőtt ezelőtt, blogunk 2024. 10. 11-i bejegyzésében (Félresikló szólások) néhány olyan szólást mutattam be ebben a rovatban, amelyet a nyelvhasználók egy része olyan formában használ, amely már nem pontosan azt idézi fel, amit föl kellene idéznie, s ezáltal akár megértési zavart is okozhat. (Egyik ilyen példám volt a pálcát tör mellette szólásváltozat, amely mindenképpen zavaros, mivel ha a tágabb szövegkörnyezet sem segít, fogalmunk sincs róla, hogy akiről szó van, azt elmarasztalja, bírálja-e e szólásforma használója, vagy éppen síkra száll érte. Ha ugyanis valakit elmarasztalunk, akkor szólással ezt így fejezhetjük ki: pálcát törünk felette. Ha ellenben támogatjuk, védelmére kelünk, akkor lándzsát törünk mellette. A felette, mellette szavakat nem cserélhetjük fel tetszésünk szerint.)

Már akkor, a Félresikló szólások című cikknek az írásakor is elhatároztam magamban, hogy ha egyszer majd újból a szólásokkal foglalkozom, akkor a velük való visszaélések helyett inkább értékeikről, kifejezőerejükről szólok. Mostani írásom már ennek az elhatározásomnak a szellemében fogant. Ezúttal néhány olyan szólást idézek fel, amely azon kívül, hogy nyelvünk szép virága, drágaköve, még egy-egy olyan szót is megőrzött számunkra, amely a szólás nélkül már aligha élne, nemigen létezne. Kis áttekintésemben nem is az egész szólást, hanem a benne levő különös szót vetítem előre.

Hűbelebalázs. Értelmező szótárunk megadja a jelentését is, mégpedig így: ’aki hirtelen, elhamarkodottan cselekszik’, a szó azonban lényegében csak ebben a lerövidült szólásban él: hűbelebalázs módjára. Arra nem nehéz rájönni, hogy a Balázs keresztnév rejtőzik benne. Néhány évszázaddal ezelőtt még teljesebb változata is volt ennek a szólásnak! Ez így hangzott: Hű, bele, Balázs, lovat ád Isten! Ez a korábbi forma, amely egy régi, latin nyelvű megfelelő megmagyarításával jött létre, még nem tartalmazott semmiféle rosszalló értelmet, jelentése ugyanis ez volt: ’fogj hozzá bátran, majd megsegít az Isten’. Idővel azonban mindinkább az elhamarkodva cselekvő emberekre vonatkoztatták e szólást, s ezért a napjainkra már letisztult, kikristályosodott hűbelebalázs módjára forma értelme csak ez: ’hebehurgyán, elhamarkodottan, megfontolás nélkül’. A megrövidülés során, részben annak következményeként tehát módosult a szólás jelentése, de ez semmiféle megértési zavart nem okozott és ma sem okoz, sőt gazdagodtunk egy érdekes múltú szóval, a bekezdés élén említett hűbelebalázzsal, amelyet az elemzett szólás őrzött meg számunkra.

Disznóláb. Mit jelenthet ez a szó? Persze arra gondolhatunk, hogy a leölt disznó lábát jelenti az állat körmeivel együtt, s hogy a háziasszony ebből, ha a hentestől megvásárolta, valamilyen ízletes húsételt készíthet. Ez azonban itt nem a legkecsegtetőbb magyarázat, főleg akkor nem, ha tudjuk, hogy ezúttal a szómegőrző szólások körében kutakodunk. Az a szólásformula ugyanis, amelyből ez a különleges szó ránk maradt, így hangzik: Itt a kezem, nem disznóláb! Ez pedig azt jelenti: ’kezemet adom rá (s amit én kézfogással megpecsételek, azt meg is tartom)’. Ám ez a mondás régen nem egyszerű fogadkozásnak számított, hanem annál sokkal komolyabb szerepe is volt. Hogy ezt jobban megvilágítsam, jeles szóláskutatónkat, O. Nagy Gábort idézem: „a kézfogás szokása legtermészetesebben abból az igényből magyarázható, hogy amikor a régi korok embere találkozott valakivel, meg akart róla győződni, hogy biztonságban érezheti-e magát tőle, nem kell-e attól tartania, hogy a másik fegyvert tart a jobbjában. A kezdetleges viszonyok között élő ember tehát eredetileg azért nyújtott a másiknak kezet, hogy megnyugtassa társát: üres a jobbja, nem akar ártani neki, s egyben felhívja arra, nyújtson ő is kezet, hadd láthassa, hogy neki sem kell tartania tőle. Ha a kölcsönös biztonságnyújtásnak ezt a szándékát szavakkal is ki akarták fejezni, akkor mondhatták: itt a kezem, nem disznóláb, és ezt értették rajta: ’íme, a kezemet nyújtom, nem pedig fegyvert szegezek rád’.”

Forgács Tamásnak, a Szegedi Tudományegyetem nyelvész professzorának adták át idén TINTA Könyvkiadó Arany Penna Díját. Az átadásra 2024. november 28-án a Józsa Judit Galériában került sor az Anyanyelvápolók Szövetségének a Nyelvőrző Szalonjában. Ebből az alkalomból beszélgetett Forgács Tamás díjazottal Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Mikor határozta el, hogy nyelvész lesz?

Forgács Tamás: Egyetemista éveim elején. Addig kicsit jobban érdekelt az irodalomtudomány, de tanulmányaim során úgy éreztem, a nyelvtudomány kevésbé szubjektív, a feltett kérdésekre adható válaszok kevésbé függnek a kutatók megítélésétől vagy ízlésétől, sokkal inkább a nyelvek változását vagy a nyelvhasználatot érintő szabályoktól, törvényszerűségektől. Különösen igaz ez talán egyik fő kutatási területem, a nyelvtörténet vonatkozásában.

Kiss Gábor: Kik voltak egyetemi tanulmányainak meghatározó tanáregyéniségei?

Forgács Tamás: Harmadéves koromtól nyelvtörténeti speciális képzésben vettem részt három éven át. Ennek keretében a legtöbb óránkat Velcsov Mártonné tartotta: az ő alapossága és mélyreható nyelvtörténeti tudása a mai napig példamutató számomra, de emberi tartását is nagyon sokra becsültem. Örülök, hogy még mindig köztünk van, s minden évben jót beszélgethetünk a születés- és névnapján. De nagyon szerettem Deme László óráit is. Lenyűgöző volt mindig szabatos beszédmódja és ehhez párosuló csodálatos orgánuma: nem véletlenül volt évtizedeken át egyik műsorvezetője a Magyar Rádió Beszélni nehéz című műsorának. De emellett rendkívül invenciózus nyelvész is volt, tele ötletekkel és találó megoldásokkal.

Forgács Tamás és Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgatója az Arany Penna díj átadásának pillanatában

A gondviselés az emberi sorsba nem avatkozik, mert ez a szabadság megsértése lenne. Amit tesz, hogy szüntelenül olyan helyzeteket kínál, amelyek, ha helyesen választunk, fölemelnek, ha ostobák vagyunk, maradunk ott, ahol voltunk, vagy még jobban elmerülünk.

Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?

Ha szeretem az Egyetlent, a világ egy lesz, csak egyet kell szeretnem, hogy mindent szerethessek, és ebben megnyílik a mindenség titka.

Sorsát csak az vetheti le, aki azt teljes egészében magára veszi. Alázat. Áldozat. Szolgálat. Türelem.

A Mester az az ember, aki előtt meg kell hódolni. Azért van rá szükség, hogy az ember magában az alázatot felébressze.