Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. április.

Úgy két hónappal ezelőtt ezelőtt, blogunk 2024. 10. 11-i bejegyzésében (Félresikló szólások) néhány olyan szólást mutattam be ebben a rovatban, amelyet a nyelvhasználók egy része olyan formában használ, amely már nem pontosan azt idézi fel, amit föl kellene idéznie, s ezáltal akár megértési zavart is okozhat. (Egyik ilyen példám volt a pálcát tör mellette szólásváltozat, amely mindenképpen zavaros, mivel ha a tágabb szövegkörnyezet sem segít, fogalmunk sincs róla, hogy akiről szó van, azt elmarasztalja, bírálja-e e szólásforma használója, vagy éppen síkra száll érte. Ha ugyanis valakit elmarasztalunk, akkor szólással ezt így fejezhetjük ki: pálcát törünk felette. Ha ellenben támogatjuk, védelmére kelünk, akkor lándzsát törünk mellette. A felette, mellette szavakat nem cserélhetjük fel tetszésünk szerint.)

Már akkor, a Félresikló szólások című cikknek az írásakor is elhatároztam magamban, hogy ha egyszer majd újból a szólásokkal foglalkozom, akkor a velük való visszaélések helyett inkább értékeikről, kifejezőerejükről szólok. Mostani írásom már ennek az elhatározásomnak a szellemében fogant. Ezúttal néhány olyan szólást idézek fel, amely azon kívül, hogy nyelvünk szép virága, drágaköve, még egy-egy olyan szót is megőrzött számunkra, amely a szólás nélkül már aligha élne, nemigen létezne. Kis áttekintésemben nem is az egész szólást, hanem a benne levő különös szót vetítem előre.

Hűbelebalázs. Értelmező szótárunk megadja a jelentését is, mégpedig így: ’aki hirtelen, elhamarkodottan cselekszik’, a szó azonban lényegében csak ebben a lerövidült szólásban él: hűbelebalázs módjára. Arra nem nehéz rájönni, hogy a Balázs keresztnév rejtőzik benne. Néhány évszázaddal ezelőtt még teljesebb változata is volt ennek a szólásnak! Ez így hangzott: Hű, bele, Balázs, lovat ád Isten! Ez a korábbi forma, amely egy régi, latin nyelvű megfelelő megmagyarításával jött létre, még nem tartalmazott semmiféle rosszalló értelmet, jelentése ugyanis ez volt: ’fogj hozzá bátran, majd megsegít az Isten’. Idővel azonban mindinkább az elhamarkodva cselekvő emberekre vonatkoztatták e szólást, s ezért a napjainkra már letisztult, kikristályosodott hűbelebalázs módjára forma értelme csak ez: ’hebehurgyán, elhamarkodottan, megfontolás nélkül’. A megrövidülés során, részben annak következményeként tehát módosult a szólás jelentése, de ez semmiféle megértési zavart nem okozott és ma sem okoz, sőt gazdagodtunk egy érdekes múltú szóval, a bekezdés élén említett hűbelebalázzsal, amelyet az elemzett szólás őrzött meg számunkra.

Disznóláb. Mit jelenthet ez a szó? Persze arra gondolhatunk, hogy a leölt disznó lábát jelenti az állat körmeivel együtt, s hogy a háziasszony ebből, ha a hentestől megvásárolta, valamilyen ízletes húsételt készíthet. Ez azonban itt nem a legkecsegtetőbb magyarázat, főleg akkor nem, ha tudjuk, hogy ezúttal a szómegőrző szólások körében kutakodunk. Az a szólásformula ugyanis, amelyből ez a különleges szó ránk maradt, így hangzik: Itt a kezem, nem disznóláb! Ez pedig azt jelenti: ’kezemet adom rá (s amit én kézfogással megpecsételek, azt meg is tartom)’. Ám ez a mondás régen nem egyszerű fogadkozásnak számított, hanem annál sokkal komolyabb szerepe is volt. Hogy ezt jobban megvilágítsam, jeles szóláskutatónkat, O. Nagy Gábort idézem: „a kézfogás szokása legtermészetesebben abból az igényből magyarázható, hogy amikor a régi korok embere találkozott valakivel, meg akart róla győződni, hogy biztonságban érezheti-e magát tőle, nem kell-e attól tartania, hogy a másik fegyvert tart a jobbjában. A kezdetleges viszonyok között élő ember tehát eredetileg azért nyújtott a másiknak kezet, hogy megnyugtassa társát: üres a jobbja, nem akar ártani neki, s egyben felhívja arra, nyújtson ő is kezet, hadd láthassa, hogy neki sem kell tartania tőle. Ha a kölcsönös biztonságnyújtásnak ezt a szándékát szavakkal is ki akarták fejezni, akkor mondhatták: itt a kezem, nem disznóláb, és ezt értették rajta: ’íme, a kezemet nyújtom, nem pedig fegyvert szegezek rád’.”

Ez a magyarázat nagyon tetszetős, de vajon a disznóláb egykor jelentett fegyvert is? Bizony jelentett! Ennek igazolásául csupán a nagy mesemondónak, Jókai Mórnak Rab Ráby című regényéből idézek egy mondatot, némileg megrövidítve: „A Ráby háza előtti utat azonban a rendes hadsereg foglalta el, …alabárdokkal és disznólábakkal felfegyverkezve.” Mondata végére maga Jókai írta hozzá ezt a nyilván már akkor is szükségesnek érzett zárójeles részt: „(Ez utóbbi a régi kovás puskának a díszneve.)” Mi pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy íme, ezt a rég elavult, ma már múzeumba való fegyvert jelentő disznóláb szót is lényegében a ma is élő itt a kezem, nem disznóláb szólás őrizte meg számunkra.

Csízió. Még megtaláljuk a szót legújabb értelmező szótárunkban, de annak jelzésével, hogy elavult, azaz már nem él. A szótár által megadott jelentése ez: ’jóslatokat, álomfejtéseket is közlő naptár’. Hogy mégis ma is használjuk, az egy szólásnak köszönhető, mégpedig ennek: érti a csíziót. Ez a bizalmas nyelvhasználatban él, de ott elég gyakran elő is fordul. Főleg az ügyes, ravasz, talpraesett, jól tájékozott emberről mondják, mondjuk, hogy érti a csíziót.

De hogy alakult ki ez a szólás? Elmondom. Csíziónak eredetileg a huszonnégy hexametersorból, azaz tizenkét disztichonból álló verses naptárakat nevezték, amelyekben egy-egy disztichon egy-egy hónapnak felelt meg, a disztichonokon belül pedig különböző rövidítések feleltek meg a naptári ünnepeknek, amelyekben igen nehéz volt eligazodni. Tehát minden hónapra két sor jutott ebből a naptárversből, s ez a két sor pontosan annyi szótagból állt, ahány napja van az illető hónapnak. Mivel a naptárvers legelső szava Cisió (a ’körülmetélés’ jelentésű circumcisio rövidítése), hiszen január elseje Circumcisio Domini (’az Úr körülmetélésének ünnepe’), ezzel a szóval nevezték el magyarosan az egészet csíziónak, mint ahogy állandó szövegeket más esetekben is kezdőszavaikkal szoktunk megnevezni: miatyánk, hiszekegy stb. S mivelhogy – amint már említettem – e rövidítésekkel tarkított disztichonok között igen nehéz volt eligazodni, nem csoda, hogy aki közöttük mégis kiismerte magát, az az élet más területein is jól tudott tájékozódni, azaz értette a csíziót. Nos, ez a mindmáig használatos szólás konzerválta, őrizte meg számunkra a csízió szót.

"Január" egy német csízióban (forrás: Wikipédia)

Még folytatnám a felsorolást, de az a tervem, hogy legalább a fontosabb szómegőrző szólásokat felidézem olvasóimnak, sajnos, dugába dőlt, hiszen még jó néhány más ilyen szó is helyet kér magának a nap alatt. Sebaj, egy későbbi alkalommal majd folytatom a bemutatást. Talán éppen a dugával folytatom a sort...

Grétsy László