Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. május.

Csupán néhány sort idézek egy levélíróm, a budapesti Zagyvai István legutóbbi leveléből:

„A férfi ellentétpárja nem a nő? A rádióban, televízióban naponta hallhatók olyan előadások, fejtegetések, amelyekben a férfiak keresetét, fizikai-szellemi teljesítményét, autóvezetési stílusát, jellemvonásait hasonlítják össze a hölgyekével. Hölgyekkel szemben mi miért nem urak vagyunk?”

Fontos kérdés, jogos kérdés. Úgy vélem, mindenképpen érdemes arra, hogy egy rovatcikk erejéig elidőzzünk mellette.

Legyen szó mindenekelőtt az e kérdéskörbe tartozó szavak négy legfontosabbjának (férfi, nő, hölgy, úr) múltjáról! A férfi összetett szó. Előtagja a férj, utótagja pedig a fiú főnév fi változata. Az összetétel feltehetőleg még az előtag ’házastárs’ jelentésének kialakulása előtt jött létre a férj szó végi j hangjának kiesésével. Összetett jellege elhomályosult; erre utalnak a magas hangrendű ragokkal ellátott, egyre terjedő férfinek, férfivel, férfitől alakok a korábbi férfinak, férfival, férfitól stb. helyett. Mivel némely alakban még ma is egységesen a mély hangrendű toldalékolás érvényesül, pl. férfiak, férfias, úgy vélem, a férfiból, férfivá formák egy fokkal választékosabbak a férfiből, férfivé alaknál.

Férfi = férj + fi

A nő ősi, uráli eredetű szavunk. Jelentése már évezredekkel ezelőtt is ’nőstény’, illetve ’nő’. Né változata is kifejlődött, s ez nyelvünkben már a 14. századtól kezdve asszonynévképzővé vált. A nyelvújítás korában néhányan megpróbálták a magyarban nem létező nőnem jelölésére használni, ez a kísérlet azonban kudarcba fulladt. Szerepe azonban bőven van, hiszen túl azon, hogy valamely nőnek feleség voltát jelölheti (Kovácsné, Veres Pálné stb.), a nővel szembeállítva jelentés-, illetve funkciókülönbséget is érzékeltethet. A királynő pl. királyként uralkodó nő, a királyné ellenben a király felesége.

Nem mindegy, hogy királynő vagy királyné!

Hölgy főnevünknek, amely szintén ősi szavaink egyike, minden valószínűség szerint ugyancsak ’nő, nőstény’ az elsődleges jelentése, de – más nyelvek megfelelő szavaihoz hasonlóan – már igen korán kialakulhatott ’menyétféle prémes állat’ értelme is. Leginkább maga a menyét szó utal erre, amely a ’fiatal nő’ alapjelentésű meny kicsinyítő képzős származéka, s amelynek jelentését legújabb értelmező kéziszótárunk így jelöli meg: ’körülbelül 20 centiméter hosszú, karcsú, rövid lábú, vörösesbarna szőrű ragadozó emlős’. A hölgy és a menyét közötti átmenetet remekül mutatják az olyan részben már elavult, részben a nyelvjárásokban ma is élő összetett állatneveink, mint hölgymenyét vagy menyétasszony. A 16–17 században egyébként egészen természetes volt a hölgy szónak mind ’menyét’, mind pedig ’nő, úrnő, menyasszony’ jelentésben való használata.

Hölgymenyét, menyétasszony

Végül úr szavunkról annyit, hogy ez vitatott eredetű. Vagy egy honfoglalás előtti török jövevényszó, amelynek az ’ifjú’ jelentésű ótörök uri vagy a ’mag, utód’ értelmű ujgur urug az őse, vagy egy ’vitéz, hős’ jelentésű finnugor szó. Az utóbbi egyeztetés a kevésbé valószínű, mivel megfelelés csak távoli rokon nyelvekből, a finnből és a lappból mutatható ki. Azt azonban érdemes tudni az úr szóról, hogy az nyelvünkben eredetileg a társadalmi hierarchia magas fokán álló emberekre vonatkozott, csak később zajlott le értékcsökkenést „eredményező” jelentésmódosulás.

Most pedig próbáljuk rendbe rakni a szavakat, s értékelni használatukat! Az engem e cikk megírására ihlető levélíró azt nehezményezte, hogy napjaink hírközegeiben (rádió, televízió, sajtó) a nyelvhasználók a férfiak teljesítményét, stílusát stb. mind gyakrabban a hölgyekével vetik össze, holott ez a szembeállítás nem méltányos, nem adekvát. „Hölgyekkel szemben mi miért nem vagyunk urak?” – kérdezte. Mások ellenben éppen az ellen tiltakoznak, hogy a rendőröktől a hírközlő szervek riportereiig mindenki még a börtöntöltelékeket, rablókat, gyilkosokat is úrnak, hölgynek nevezi, s ezáltal szinte ajnározza, felmagasztalja őket, holott erre nem méltók. Ilyen példákat kapok, olvasok: „A magasabbik úr hirtelen pisztolyt rántott, és rálőtt a pénztárosra”; „A harmincöt éves hölgy baltával fejbe vágta férjét, aki szörnyethalt.” Ezeknek a példáknak inkább az a tanulságuk, hogy nem mindenki hölgy és nem mindenki úr, akit annak neveznek.

„A magasabbik úr hirtelen pisztolyt rántott, és rálőtt a pénztárosra”

Ezek után már csak azt kell észrevennünk, hogy mindkét megközelítés jogos, még ha ellentétes irányú is. Levélírómmal egyetértek abban, hogy a férfi szó párhuzamos megfelelője a nő, nem a hölgy, de a más levélíróktól kapott, illetve általam is észlelt idézett példák olvastán magam is zsörtölődöm, látva hölgy és úr szavunk tekintélyvesztését. Magam is úgy érzem, hogy ezeknek a szavaknak a bőkezű és látszólag demokratikus osztogatása valójában egy csöppet sem demokratikus, hanem mélységesen igazságtalan, nyelvünk szempontjából pedig kimutathatóan káros. Gondoljuk csak végig! Az úrnak és a hölgynek az ilyen használatban való elterjedésével megbomlana az a nyelvünkben még meglevő pompás egyensúly, amely lehetővé teszi számunkra, hogy mások megnevezésekor, megemlítésekor különbséget tegyünk irántuk érzett tiszteletünk, megbecsülésünk foka szerint. Becsmérelni, emberi méltóságában megsérteni senkit sem illik; még azt sem, aki tetteivel, magatartásával csakugyan érdemtelenné vált minden megbecsülésre. De a nyelvünkben kialakult választékos, udvarias megnevezésformákat arra méltatlanokra pazarolni nyilvánvaló tévedés, amelynek általános elterjedését most még megakadályozhatjuk, később talán már nem.

Tudatosítsuk hát, hogy van egy semleges hangulatú – tehát nem bántó, de nem is dicsérő – megnevezéspárunk: a nő és a férfi, s van egy ennél választékosabb, udvariasabb, megtisztelőbb elnevezéskettősünk: a hölgy és az úr. Ha ezt tudjuk, s ennek szellemében élünk velük, akkor nincs mitől tartanunk.

Tudva tudom, hogy a megszólítások és megnevezések gazdag világából még ezernyi érdekességre, furcsaságra felhívhatnám olvasóim figyelmét. Pl. arra, hogy a hitves és az özvegy a mai nyelvhasználatban csak feleségre, illetve csak nőre vonatkozhat, holott korábban a másik nembeli egyedet is jelenthette. Vagy arra, hogy a kiemelkedő politikust nevezhetjük államférfinak, de államnőnek akkor sem, ha csakugyan nő. Vagy arra, hogy egy bármilyen hajó matrózai együtt a hajó legénységét alkotják, még akkor is, ha az kizárólag nőkből tevődik össze. Vagy arra, hogy megszólításban bátran használhatjuk az asszonyom formát az uram női párjaként, de többes számban hölgyeim formával kell helyettesítenünk. Tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mindig mindent a maga helyén!

Grétsy László