Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. július.

A szólások nyelvünk virágai, ékkövei. Ám amennyire örvendetes, hogy a sajtóban, rádióban, tévében megnyilatkozók újabban, nagyjából úgy egy évtized óta mintha gyakrabban merítenének ízes népi szólásaink tengeréből – ebben talán annak is szerepe van, hogy az utóbbi években jó néhány remek szólás- és közmondásgyűjteményünk látott napvilágot –, annyira aggasztó is, hogy eközben, tehát a használat során e szólások egy része eltorzul, félresiklik.

Azt persze tudomásul kell vennünk, hogy a szólások a használat során módosulhatnak is. Régen is volt effélére példa, nem is egy! A Több is veszett Mohácsnál szólásról pl., amely kb. azt jelenti: ’nem érdemes szomorkodni; nagyobb baj is történt már ennél’, azt hihetnénk, hogy ez már a 16–17. század óta meglevő kincse nyelvünknek, ám ez nem így van. Ez a ma használatos forma csak a 19. századtól él nyelvünkben. Ellenben korai elődje csakugyan van, csakhogy abban Mohács helyett még Buda szerepel. A régi, eredetibb forma így hangzott: Több is veszett Buda alatt. Mondhatnám erre, hogy itt is egy szólás félresiklásával van dolgunk, de nem mondom, mert ezt a változást alighanem a 19. század neves íróinak, költőinek, elsősorban Kisfaludy Károlynak, Vörösmartynak, Czuczor Gergelynek és másoknak Mohácsra emlékező nagy alkotásai idézték elő, s mert ez a formai változás a szólás lényegét nem érintette. Ha azonban egy szólást úgy változtatunk meg, hogy ezáltal más felhangot kap, s már nem pontosan azt idézi fel, amit föl kellene idéznie, akkor ez már nem tekinthető természetes módosulásnak. A következőkben felidézek néhány olyan „újmódi” szólásformát, amelyre – kisebb vagy nagyobb mértékben – a félresiklás árnyéka vetül.

A szólások nyelvünk virágai, ékkövei. Ám amennyire örvendetes, hogy a sajtóban, rádióban, tévében megnyilatkozók újabban, nagyjából úgy egy évtized óta mintha gyakrabban merítenének ízes népi szólásaink tengeréből – ebben talán annak is szerepe van, hogy az utóbbi években jó néhány remek szólás- és közmondásgyűjteményünk látott napvilágot –, annyira aggasztó is, hogy eközben, tehát a használat során e szólások egy része eltorzul, félresiklik.

Azt persze tudomásul kell vennünk, hogy a szólások a használat során módosulhatnak is. Régen is volt effélére példa, nem is egy! A Több is veszett Mohácsnál szólásról pl., amely kb. azt jelenti: ’nem érdemes szomorkodni; nagyobb baj is történt már ennél’, azt hihetnénk, hogy ez már a 16–17. század óta meglevő kincse nyelvünknek, ám ez nem így van. Ez a ma használatos forma csak a 19. századtól él nyelvünkben. Ellenben korai elődje csakugyan van, csakhogy abban Mohács helyett még Buda szerepel. A régi, eredetibb forma így hangzott: Több is veszett Buda alatt. Mondhatnám erre, hogy itt is egy szólás félresiklásával van dolgunk, de nem mondom, mert ezt a változást alighanem a 19. század neves íróinak, költőinek, elsősorban Kisfaludy Károlynak, Vörösmartynak, Czuczor Gergelynek és másoknak Mohácsra emlékező nagy alkotásai idézték elő, s mert ez a formai változás a szólás lényegét nem érintette. Ha azonban egy szólást úgy változtatunk meg, hogy ezáltal más felhangot kap, s már nem pontosan azt idézi fel, amit föl kellene idéznie, akkor ez már nem tekinthető természetes módosulásnak. A következőkben felidézek néhány olyan „újmódi” szólásformát, amelyre – kisebb vagy nagyobb mértékben – a félresiklás árnyéka vetül.

Egy szónak is száz a vége. Jelentése használóinak szándéka szerint ez: ’akármeddig beszélünk is a dologról, az eredmény ugyanaz’, illetve: ’nincs kibúvó, a dolgot meg kell tenni’. A szándékkal nincs is baj, de a megvalósítás nem sikerült, mert ez két, valóban ezt kifejező más szólás keveréke. Az egyik: Egy szó, mint száz, a másik: Száz szónak is egy a vége. Ez a kettő egyaránt kifogástalan. A belőlük kreált harmadik azonban kusza, zavaros.

Pálcát tör mellette. Aki ezt a formát használja, nyilván abban a tudatban teszi ezt, hogy az általa választott forma jelentése: ’lesújtó ítéletet mond róla, elítéli’. A szándékban ezúttal sincs okunk kételkedni, de a szólás minden jó szándék ellenére is megtévesztő. Ha ugyanis valaki vagy valami mellett kiállunk, valakinek-valaminek védelmére kelünk, akkor nem pálcát, hanem lándzsát törünk mellette. Pálcát törni csak valaki felett lehet. A pálcát tör valaki felett forma ugyanis egy német szólás (über jemandem den Stab brechen) magyarra ültetett változata, s egy régi német jogszokásban gyökerezik. A pálca eltörése eredetileg a büntetőeljárás befejeztét jelentette, a halálos ítélet visszavonhatatlanságát nyomatékosították vele. Ha tehát valaki a Pálcát tör valaki mellett formával él, s a tágabb szövegkörnyezet sem segít, akkor fogalmunk sincs róla, hogy akiről szó van, elmarasztalja, bírálja vagy éppen síkraszáll érte.

Nem enged a huszonegyből. Egyre sűrűbben hallom, mégis ezzel tudok a legkevésbé megbékélni, mivel történelmi múltunknak egy nyelvünkben megőrzött emlékét sodorja veszélybe, illetve fenyegeti elnyeléssel. Az eredeti szólás ugyanis ez: Nem enged a negyvennyolcból. Arra mondjuk, aki nem tágít, nem enged, hanem ragaszkodik az elveihez, többé-kevésbé úgy, mint a szólás első felbukkanása idején, az 1867-i kiegyezés előtti időkben azok a politikusok, akik nem voltak hajlandók eltérni az úgynevezett 48-as programtól. A szólás jelentése később kissé módosult, politikai vonatkozása halványodott, de még így is mindenki számára érthetően történelmünk egyik fontos részét sűríti magába. Ha ezt a szólásunkat összevegyítjük a kártyásnyelvből származó Kivágja, mint a huszonegyet szólással, múltunk egy darabkáját lúgozzuk ki nyelvünkből. Lehet, hogy már későn szólok, de még mindig azt ajánlom, ezt a félresikló szólást ne hagyjuk tovább erősödni, tért hódítani, azaz ne engedjünk a negyvennyolcból!

Vaj van a füle mögött. Egyre többen használják így. Egy meglehetősen népszerű, éppen ezért a közelmúltban újra sugárzott televíziós sorozatban pl. egy vízirendőr a következőképpen tudakozódik egy fiatalemberről:

„Akkor miért csukták börtönbe?” A válasz a következő: „Így is elég vaj volt a füle mögött, ezért kapott néhány évet.”

Elismerem, ez a forma sem okoz megértési zavart. De mégis jobb az a szólásváltozat, amelyiknek szemléleti alapja is érződik. Van egy régi közmondásunk. Így hangzik: Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra! (Mármint azért, mert a vaj megolvad, s végigcsurog emberünk arcán, nyakán.) Ugye, szemléletes? Mint közmondásnak ez a jelentése: ’ha valaki ludas valamiben, lehetőleg maradjon csendben, és húzza meg magát’. Van továbbá egy ilyen szólásunk is: Valami van a füle mögött. Nem vaj, hanem valami! E szólás azt jelenti, hogy akire utalunk, annak valami titkolnivalója van, valami szégyenfolt van a múltjában. Külön-külön mind a kettő ízes, szemléletes. Ne vegyítsük hát össze a kettőt!

Abbahagyom a példálódzást, bár még sokáig folytathatnám. Remélem, olvasóim érzik, nem általában a szólásokban végbemenő változások ellen ágálok, csupán azok ellen, amelyek valamilyen megértési zavart is hoznak magukkal, s így már nem annyira virágai, inkább koloncai nyelvünknek. Ezek a félresikerült, félresikló formák szinte észrevétlenül körülfolynak, belepnek bennünket, mint ahogy a hínár körülfonja a gyanútlan úszkálót. Egy szónak is száz… Nem! Száz szónak is egy a vége: résen kell lennünk, nehogy végleg befészkeljék magukat a tudatunkba, nyelvhasználatunkba.

Grétsy László