Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. május.

Legutóbbi, Szómegőrző szólások című írásomban néhány olyan szót idéztem fel, amely minden valószínűség szerint csak azért maradt meg mindmáig, mert egy hozzá kapcsolódó szólás megőrizte számunkra. Mint írtam, „a szólás nélkül már aligha élne, nemigen létezne”. A hűbelebalázs, a disznóláb és a csízió szóról írtam, majd ezzel zártam mondanivalómat: „…az a tervem, hogy legalább a fontosabb szómegőrző szólásokat felidézem olvasóimnak, sajnos, dugába dőlt, hiszen még jó néhány más ilyen szó is helyet kér magának a nap alatt. Sebaj, egy későbbi alkalommal majd folytatom a bemutatást. Talán éppen a dugával folytatom a sort...” Miért is hazudtolnám meg magamat? Csakugyan azzal folytatom.

Duga. Értelmező szótárainkban hiába keressük, mert önmagában csakugyan nem él. De megvan ebben a szólásunkban: dugába dől. A szólás szerepel is a szótárakban. Jelentése: ’meghiúsul’.

Csakhogy hajdan nem ez volt a jelentése! Valamikor ugyanis ez nem szólás volt, hanem szakmai kifejezés, amely a kádárok, pintérek, azaz a hordókészítők nyelvében élt. A dugába dől akkor még azt jelentette: ’összedől’. Ugyanis a hordókészítés során vagy végén a rosszul, pontatlanul összeállított hordódongák csakugyan összedőltek, összeomlottak, egymásra borultak, s ez következett be akkor is, ha a hordó kiszáradt vagy a dongákat összetartó abroncs tönkrement. Dongákat emlegetek, de ehhez sürgősen hozzá kell tennem, hogy a donga és a duga ugyanaz a ’körív’, illetve ’hordó, dézsa oldalát alkotó (hajlított) deszka’ jelentésű szláv – valószínűleg délszláv – jövevényszó, csak éppen nem egy időben kerültek hozzánk, s ezért van kétféle változatuk. A donga már csaknem egy évezrede, a duga néhány száz évvel később vert gyökeret nyelvünkben. Volt olyan időszak, amikor a dongába dől és a dugába dől egyaránt használatos volt eredetibb, konkrét értelmében – pl. Lőrincze Lajos idézi szülőfalujának, Szentgálnak 19. századi nyelvéből valakiről ezt: „hordónak való dugát készített cserfábul” –, de az ellenkezőjére is van adatunk, arra, hogy a már a mai értelemben használt dugába dől szólás duga szava helyett is még a régebbi donga szót találjuk. Az első enciklopédikus jellegű havi folyóirat, az 1817-től 1841-ig élt Tudományos Gyűjtemény egyik 1820-i számából idézek egy példát: „Több nemzetiséget elevenítő intézetek dongába dűltek…”. A 19. század végére azonban kialakult a két forma között a jelentés- és funkciókülönbség, Legföljebb a nyelvjárásokban maradt mindmáig némi keveredés, főleg a Dunántúlon, ahol napjainkban is él még a duga ’donga’ értelemben is. Pl. abban a Somogy megyei népdalban, amelyik így kezdődik: „Összedőlt a sajtárom dugája, dugája, / Elhagyott a szeretőm bujába, bujába.”

Panyóka. A 18–19. században még volt önálló jelentése, mégpedig ez: ’fel nem öltött, csak vállra vetett, nyakba akasztott felsőruha, kabát’. A múlt század közepén megjelent, hétkötetes, nagy értelmező szótárunk még közöl is rá irodalmi adatot is, mégpedig Jókaitól: „A széke mögött állnak a megye főtisztviselői pompás nemzeti viseleteikben; nyusztprémes panyókákban, boglárosan.”

Legújabb szótárunk is tartalmazza a szót, de jelzi, hogy csak kifejezésekben él, főleg panyókára vet formában. Mi tagadás, az a tény, hogy a panyókát napjainkban szinte csak a panyókára vet szólás őrzi számunkra, zavarok forrásává is válhat – nemegyszer válik is! –, mivel a nyelvhasználók ösztönösen arra kíváncsiak, mi is valójában az a panyóka, amelyre vetünk… mit is? Erre bizony nehéz válaszolni, de tudomásul kell vennünk, hogy a panyókára vetett kabát valójában nem más, mint vállra vetett kabát, vagyis olyan ruhadarab, amilyet egy vagy két évszázaddal ezelőtt a panyóka már önmagában is kifejezett. Azt azonban még hozzáteszem, hogy a panyókának a nyelvjárásokban ma is van önálló jelentése. Ott a panyóka, amely eredetét tekintve összefügg ponyva szavunkkal, négy sarkán kötővel ellátott kis háti ponyvát jelent. A panyókáról, amelyet tehát – akár jól jártunk vele, akár nem – a panyókára vet szólás őrzött meg nekünk, egyelőre ennyit!

Forrás: Fortepan

Bagóhit. Ez a különös szó is csak egy szólásnak köszönheti életét: bagóhiten él(nek). E tréfás, népies szólásformulát azokra használják (inkább használták), akik anélkül élnek együtt, hogy házasságot kötöttek, megesküdtek volna egymással. A szólás éppen napjainkban szorul ki mindjobban a nyelvhasználatból, éppen akkor, amikor az egymással élettársi viszonyban élők száma rohamosan nő. Bizonyára azért van ez így, mert míg régen az élettársi viszonyt valamiféle lenézés, lebecsülés kísérte, ez a viszony napjainkra teljesen szabályossá, törvényessé vált, ezért a bagóhiten él(nek) szóláshoz tapadó tréfás – s ismerjük el, egy kissé rosszalló – mellékíz mára nemkívánatossá vált.

Ez azonban nem ment fel bennünket a szólás megmagyarázása alól. Mi az a bagóhit? Az ebben való tisztánlátáshoz azt kell tudnunk, hogy a horgas csőrű éjjeli ragadozót jelentő bagoly szónak a régi nyelvben is volt, és a nyelvjárásokban ma is él bagó változata, s hogy vizsgált szólásunkban ez szerepel. Még szépirodalmi bizonyítékkal is szolgálhatok. Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékának Rákosi Jenő-féle fordításában pl. ezt olvashatjuk: „Meg kell esküdnünk, különben bagolyhiten kell élnünk.”

S hogyan került a szólásba a bagoly? Nos, úgy, hogy a bagolynak – mint O. Nagy Gábor, a jeles szóláskutató írja – „a töbi madár esküdt ellensége; ha napvilágnál meglátják, fülsiketítő zajjal üldözik, ha meg elcsípik, ott ütik-vágják, ahol érik”. S az egyszerű emberek sem szeretik a baglyot; éjszakai élete miatt talán a halál hírnökét látják benne, sőt haszontalan állatnak tartják, egyébként igazságtalanul, mert nem tudják, hogy a baglyok – főleg az egerek irtásával – milyen nagy hasznot hajtanak a gazdaságban. Szó, ami szó, őseinknek a baglyok iránt érzett ellenszenve vezetett oda, hogy a törvénytelennek minősített házasságban élőket éppúgy lenézték, mint a baglyot. S mivel a baglyok – ismét O. Nagyot idézem – „tudvalevően nem mennek hitre, nem kötnek egymással házasságot, érthető, hogy a természetes házasságban élők viszonyát a baglyokra való tréfás hivatkozással szemlélteti népünk”. Napjainkban, amikor az élettársai viszony már természetes életformának számít, azt hiszem, e szólásnak is meg vannak számlálva az évei, de a belőle kiszakadt bagóhitről legalább ennyit még elmondhattam.

Most látom csak: megint elfogyott a rendelkezésemre álló hely, s még mindig maradt jó néhány kérdés, amelyre válaszolni szerettem volna: mi a fabatka a fabatkát sem ér szólásban; mi a péntek és a szombat a hosszabb a péntek, mint a szombat szólásban, de ezekre már nem térhetek ki, s különben is: nekem sem káptalan a fejem…

Grétsy László