Az alábbi könyvismertető az Édes Anyanyelvünk folyóirat 2020. szeptemberi számában jelent meg (42. évf. 4. szám 21. oldala).

Az Édes Anyanyelvünk olvasóinak nem kell bemutatnunk az új nyelvművelő kötet szerzőjét, hiszen szakszerű, egyszersmind élvezetes magyarázatait rendre megtaláljuk lapunkban. Ez alkalommal az utóbbi tíz év terméséből válogatott 120 cikket a kiejtés, a szókészlet, a stílus és a nyelvtan köréből, az utolsó fejezet pedig a verselemzéseké.

Kölcsey napjainkban is érvényes tanácsát választotta mottónak Kemény Gábor: „…de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.” A kötet címe igen találóan a Parainesis-idézetre utal, de tágabb összefüggésbe helyezve, némi szövegmódosítással legyen szabad egy 2020-as időszerűségre is felhívnom a figyelmet: idegen nyelveket tudni szép lenne. A feltételes mód a megfelelő szintű nyelvtudás megdöbbentő mértékű hiányára utal. A vírusjárvány miatti rendkívüli helyzetben ugyanis hetvenötezer (!), a nyelvvizsga hiánya miatt korábban át nem vett diplomát adtak ki a felsőoktatási intézmények. Megfelelő anyanyelvi műveltség nélkül az idegen nyelvek elsajátítása sem igazán eredményes, ezért megvan a szerepe a nyelvünk működési törvényeit és állandóan változó nyelvhasználatunk formáit vizsgáló efféle köteteknek.

Az alábbi madaras képek a TINTA Könyvkiadó 2021-es falinaptárában szerepelnek. Forrásuk Coloured figures of the birds of the British Islands (Issued by Lord Lilford. I–VII. vol. Thomas Littleton Powys, Thorburn Archibald. London, 1895–1897, R. H. Porter). A madarak leírásának forrása Jakabb Oszkár Madárnévkalauz című műve.

vörös vércse (Falco tinnunculus)

A vércse szavunk származékszó: a vér főnév -cse kicsinyítő képzős alakja. A névadás alapjául a tollazat vöröses foltjai szolgáltak. Éles kliklikli hangját gyakran hallatja. Tájnyelvi neve: tilinkómadár (Alföld). A sólymokkal ellentétben a vércse gyakran „szitál”, azaz egy helyben lebeg a levegőben, hogy vadászterületét alaposan szemrevételezhesse.

„Igaz, az ember nem felel felbukkanó vágyaiért, gondolataiért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha a madarak fészket is raknak az eresz alatt, ott élnek, szaporodnak, azért már az ember is felel. Mert beleegyezett.” (kínai bölcsesség)

A felelősség helytállási kötelezettség mindazért, amit teszünk, avagy elmulasztunk. A Tinta Könyvkiadónál 2015-ben megjelent, Dormán Júlia és Kiss Gábor szerkesztette Tulajdonságszótár így definiálja a felelősségteljes emberi magatartást: „lelkiismeretesen, pontosan és időre elvégzi a rábízott feladatot”. A felelősség ugyanakkor számadási kötelezettséget jelent olyan cselekedetekről, amelyeket az ember tudva és szabadon hajtott végre. Feltétele a beszámíthatóság, következménye pedig az érdem és a jutalom vagy a büntetés. Ez azt jelenti, hogy a felelősség általános értelemben a társadalmi normáknak való állandó alávetettséget előfeltételezi, valamint jelentéstartalmába beletartozik a társadalmi normák megsértése esetére előírt szankcióknak való alávetettség. Felelősségről azonban nem csupán társadalmi értelemben beszélhetünk. Van jogi felelősség (jogi normáknak való alávetettség), továbbá politikai, erkölcsi, érzelmi.

A felelősségre vonásnak az ősi időktől ismert formája a magánbosszú intézménye, a Talio-elv érvényessége egy közösségben, vagyis a szemet szemért, fogat fogért. Ennek keretében figyelni kellett az arányosságra: mindenki tette mértékében tudta felelősségét, várhatta a felelősségre vonást.

Az ókori görögöknél Aiszkhülosz Perzsák című tragédiájának bemutatásához fűződik az a szempont, hogy az állam vezetőit milyen felelősség terheli. Arisztotelész pedig már az erkölcsi felelősségről szólt, ami akkor lép életbe, ha hatalmunkban áll megfontolni és akarni a jót és rosszat.

A római jogászok dolgozták ki azokat a szabályokat, amelyek a jogi felelősség rendjének a mai napig alapjául szolgálnak.

A Biblia szerint a felelősség nem csupán névtelen számadási kötelezettség, hanem az ember válasza Isten megszólítására (jól jelzi ezt a magyar szó, amelynek gyökere a felel ige). A felelősségre vonást a Paradicsomból való kiűzetés követte. Azonban rájuk bízatott a föld egésze is.

Az írás eredetileg a Magyar Nemzet Lugas mellékletében a 15. oldalon jelent meg 2020. szeptember 19-én.

Mindenki tudja, hogy mit jelentenek a „se íze, se bűze”, a „koppon marad” vagy a „félti az irháját” régi mondások. De vajon elsőre megértjük, ha azt halljuk, hogy „majd elrúgtam a lábam”, „kell-e lackókörte” vagy „szánt a pityer, elvesztette ösztökéit”?

A Tinta Könyvkiadó szerkesztője, Balázsi József Attila és a kiadó igazgató-főszerkesztője, Kiss Gábor kézikönyve 8250 szónál nagyobb nyelvi egységet, szakszóval frazémát tartalmaz. Az örök érvényű igazságok, a több évszázados tapasztalatokat sűrítő szólások és közmondások az élet minden területét érintik. Olvashatunk a népi gyógymódokról, a növény- és állatvilágról, a hiedelem- és szokásvilágról, az étkezésről, az öltözködésről, az időjárásról és az ünnepekről. Megtudhatjuk, hogy mi az a lulóca, az acsamicsa, a kurtkerdáj (már csak emiatt is érdemes olvasgatni), és hogy mit jelent, ha valaki „bevesz a kegyelemből”, „puplikban hordja a vizet”, „közönséges, mint a szili” vagy „igen nagy a picikéje”. Ez csak néhány példa a népi bölcsességre, ezek tréfás, gúnyos, elgondolkodtató, olykor vaskos megfogalmazására.

Az alábbi madaras képek a TINTA Könyvkiadó 2021-es falinaptárában szerepelnek. Forrásuk Coloured figures of the birds of the British Islands (Issued by Lord Lilford. I–VII. vol. Thomas Littleton Powys, Thorburn Archibald. London, 1895–1897, R. H. Porter). A madarak leírásának forrása Jakabb Oszkár Madárnévkalauz című műve.

kék cinege (Cyanistes caeruleus)

Népi neve: molnárcinke, fehér arcára és sapkájának fehér szegésére utal. Éneke a széncinkéénél több szótagú, csengő ciű-titi… ciü-titi… ciű-titi- v. ci-ci-trere-szerű finom kis trillázás. A terepen a kék cinkével ritkábban találkozunk, mint nagyobb rokonával.

csörgő réce (Anas crecca)

Hangja jellegzetes rövid, dallamos kri-kriik-prik, kvek-kvek. A táplálkozó récecsapat „beszélgetése” halk sípolássá folyik össze. Hangja alapján kapta a kis pergő réce nevet. Egyéb népi nevei: apró réce, mert ez a legkisebb vadrécénk; tükrös ruca, mert ragyogó zöld színű, nagy szárnytükre van; ezreskacsa, mert „költéskor néha ezres csapatokban jár”. Sebes, fecskeszerű röptéről hívják fecskerécének is. Magyarországon ritka fészkelő, de gyakori átvonuló.

Az írás eredetileg a Magyar Nemzet Lugas mellékletében a 15. oldalon jelent meg 2020. szeptember 12-én.

Hogyan lesz a sútkából csutka a Fábry-show siketeknek készített feliratán? Mit jelent a betonfőzelék, a szofisztikált, az iafia és a pulya? Miért voltak nagyok 1848 szónokai? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a nyelvművelő cikkeket tartalmazó kötetből, amelynek szerzője Adamikné Jászó Anna. A 102 írás korábban a Magyar Nemzetben, a Mentor havilapban jelent meg, illetve a Tetten ért szavak rádióműsorban hangzott el. A fejezetcímek megadják a bő vázlatot: Szavak, csodálatos szavak; A jól megfogalmazott mondat; Helyesírás: a műveltség alapja; Retorika: az érvelés tudománya. A tanulságos, érdekes jegyzetek mindig konkrét példából indulnak ki, így például nyelvi forrásként szolgál egy operett ismertetőfüzete, egy borospalack címkéje vagy párbeszéd az egyetemi hallgatókkal. A nyelvész óriási élettapasztalatának, valamint jó stílusérzékének köszönhetően a cikkek élményszerűek és olvasmányosak. Ez nem véletlen, hiszen Adamikné Jászó Anna sokoldalú, a retorika hazai kiemelkedő kutatója és újraélesztője, tankönyvszerző, az olvasástanítás avatott szakértője, az ELTE professor emeritusa és nem emeritája (ahogy a szerző is ír erről). És mindenekelőtt tanár, csupa nagybetűvel, még ha már nyugdíjas is. A kötetet elolvasva az írásokból az is kiderül, hogy a szerző hazaszeretete, magyarsága elsősorban az anyanyelvé­ben rejlik.

Négyszázötven esztendeje, 1570-ben született Pázmány Péter, akit úgy tart számon irodalomtörténetünk, mint a magyar irodalmi próza megteremtőjét, a történelemtudományunk pedig úgy, mint a magyar ellenreformáció legnagyobb alakját. Iskolák, szemináriumok, s főként a nagyszombati egyetem megalapításával az egyházi élet és a művelődés területén meghatározó szerepe volt. A magyar katolikus megújulás vezéralakjaként több főúri családot is visszatérített az egyházba.

Ősi nemesi családból származik, őse a Szent István korabeli Pázmán lovag. Nagyváradon protestáns szülők gyermeke, később tér át a római katolikus hitre, Szántó István jezsuita hatására. Gyerekkorát Váradon tölti, Kolozsvárt a jezsuita kollégiumban nevelkedik, 1587-ben lép be a rendbe, Krakkóban novícius, előbb Bécsben, majd Rómában tanul, Grazban már filozófiát tanít. 1596-ban szentelték pappá, majd egy évre rá a grazi kollégium prefektusává nevezték ki. Emellett a grazi egyetemen teológiát, logikát és erkölcstant tanított. 1616-ban lesz esztergomi érsek, 1629-ben bíboros.

1635-ben Nagyszombatban magyar tudományegyetemet alapított filozófiai és teológiai karral. Pozsonyban hunyt el 1637. március 19-én, sírja a pozsonyi Szent Miklós-templomban található.

Minden gondolata Isten és az üdvözülés körül forog, írásaiban mégis életszerűség van. Pázmány az ellenreformáció érdekében a maga sajátos módján teljes önkifejezésre törekszik. Vérmérséklete szerint féktelen reneszánsz ember, akit a hit és hivatástudat zaboláz, mint ő maga mondja: „hitnek engedelmessége alatt fogva tartom értelmemet és érzékenységimet”. Ő a hitben, a katolikus igazság védelmében, a polémiában bontja ki egyéniségét, az elfogadott keretek között éppoly teljességgel, mint Michelangelo vagy Leonardo a maga területén.

Világosan látja az egész életét betöltő célt, s annak elérése érdekében mozgósítja valamennyi energiáját. Vitáiban egész személyisége jelen van, nemcsak a teológus, a hívő, a racionalista, a humanista, benne van a költő, a szent, a józan paraszt, az éles eszű gondolkodó. Nem az élet élvezetében, hanem hivatása űzésében éli ki hatalmas erőtartalékait. Egy-egy polémiája olyan gazdag, mint egy átlagos polgár egész élete.

A képre kattintva galéria nyílik!

(A bejegyzés végén Sipos Juli keramikus bemutatkozása olvasható)

A nyáron az Alföld közepén lévő Nagyszénáson töltöttem néhány csodás napot a Szénás vendégházban. A vendégház nyári konyhája valóságos falumúzeum volt, kedvem kerekedett lefényképezni az ott látható népi fazekas edényeket. Aztán idehaza nézegetve a képeket megszületett ez a blogbejegyzés. (Az általam Nagyszénáson készített fotók mindegyikén az edények mögött csíkos konyharuha látható, a többi edény fotóját az internetről töltöttem le.) A különböző formájú, alakú edények megnevezésében segítségemre volt a Magyar néprajzi lexikon. Ezek a cserépedények egy letűnt paraszti világ hétköznapjait idézik fel, azt az időt, mikor minden tárgy egyedileg és nem sorozatgyártásban készült. Ennek a világnak nyelvi képéről a TINTA Könyvkiadó szótárai is vallanak, többek között a Nagy magyar tájszótár és a Régi szavak szótára is

Kiss Gábor

Lássuk hát akkor a cserépedények fajtáit:

bokály: karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Néhol kancsó, korsó a neve. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. A szó változatai bokála, bokálla, bokállo, bokora fordul elő. A jáki, mázatlan bokálából forralt bort ittak.

A székesfehérvári iparkiállítás megnyitásával kapcsolatos színházi ünnepélyen 1906. szeptember 30-án elmondott beszéd

Ez idén a magyar közéletnek nehézkes, szomorú évét éltük. Felhős, borongós tél után nem akart kitavaszodni. De azután, mintha belső fájdalmak melegétől a föld levetette volna jégkérgét, egy formás, kedves, bájos virág nyílt ki a hazai földből és belenőtt szívünkbe: ez a tulipán. Nyílt ez a virág sokszor, sok évszázad óta a falusi házak virágágyában, rengett a debreceni juhász cifraszűrén, díszlett a menyasszonynak tulipános ládáján, kuporgott a szegedi kulacson; de néma volt, vagy ha beszélt, nem értettük szavát. De ez év tavaszán megszólalt. Megszólalt úgy, hogy megértettük. Benne volt szavában az anya, a jegyes, a gyermek akcentusa, szent panasza; mondott egy szót, egyetlen-egyet, melyet mindnyájan megértettünk, és ez a szó: magyarság.

Gondolat még csak, nem valóság! Mozgalom még csak, mely nincs a célnál. De e gondolat azzal álmodik, a mozgalom oda törekszik, hogy a magyarság öntudatára ébressze a magyar népet, iparkodik arra, hogy tulipánkoszorúval koszorúzza a koronát is, hogy a magyar király nemzete nagyságában lássa, s vele azonosítsa saját hatalmát és boldogságát; a négy folyó partját tulipánnal akarja beszegni, hogy e nemzetiségekkel rakott országban egy közös, hatalmas nemzeti szellem lengjen; tulipánt lenget a magyar közoktatás ügye felett, hogy az iskola polgárt, nemzeti polgárt neveljen; tulipánt tesz a kirakatok üvegei mögé, hogy megakassza a járókelőnek lábát, ha másfelé járna: hogy tulipánt taposson, ha van hozzá lelke; tulipánt a kohók vaspántjára, tulipánt a gyárak s gépek fölé, hogy a közéletet, a munkát, az ipart, a nemzeti erőnek ezen forrásait a magyarság számára meghódítsa. A tulipán tehát az öntudatra ébredt magyarságnak virága; a tulipán a nemzeti megemberelésnek szimbóluma.

"...díszlett a menyasszonynak tulipános ládáján..." (Hartai tulipános láda, forrás: Wikipédia)