Négyszázötven esztendeje, 1570-ben született Pázmány Péter, akit úgy tart számon irodalomtörténetünk, mint a magyar irodalmi próza megteremtőjét, a történelemtudományunk pedig úgy, mint a magyar ellenreformáció legnagyobb alakját. Iskolák, szemináriumok, s főként a nagyszombati egyetem megalapításával az egyházi élet és a művelődés területén meghatározó szerepe volt. A magyar katolikus megújulás vezéralakjaként több főúri családot is visszatérített az egyházba.

Ősi nemesi családból származik, őse a Szent István korabeli Pázmán lovag. Nagyváradon protestáns szülők gyermeke, később tér át a római katolikus hitre, Szántó István jezsuita hatására. Gyerekkorát Váradon tölti, Kolozsvárt a jezsuita kollégiumban nevelkedik, 1587-ben lép be a rendbe, Krakkóban novícius, előbb Bécsben, majd Rómában tanul, Grazban már filozófiát tanít. 1596-ban szentelték pappá, majd egy évre rá a grazi kollégium prefektusává nevezték ki. Emellett a grazi egyetemen teológiát, logikát és erkölcstant tanított. 1616-ban lesz esztergomi érsek, 1629-ben bíboros.

1635-ben Nagyszombatban magyar tudományegyetemet alapított filozófiai és teológiai karral. Pozsonyban hunyt el 1637. március 19-én, sírja a pozsonyi Szent Miklós-templomban található.

Minden gondolata Isten és az üdvözülés körül forog, írásaiban mégis életszerűség van. Pázmány az ellenreformáció érdekében a maga sajátos módján teljes önkifejezésre törekszik. Vérmérséklete szerint féktelen reneszánsz ember, akit a hit és hivatástudat zaboláz, mint ő maga mondja: „hitnek engedelmessége alatt fogva tartom értelmemet és érzékenységimet”. Ő a hitben, a katolikus igazság védelmében, a polémiában bontja ki egyéniségét, az elfogadott keretek között éppoly teljességgel, mint Michelangelo vagy Leonardo a maga területén.

Világosan látja az egész életét betöltő célt, s annak elérése érdekében mozgósítja valamennyi energiáját. Vitáiban egész személyisége jelen van, nemcsak a teológus, a hívő, a racionalista, a humanista, benne van a költő, a szent, a józan paraszt, az éles eszű gondolkodó. Nem az élet élvezetében, hanem hivatása űzésében éli ki hatalmas erőtartalékait. Egy-egy polémiája olyan gazdag, mint egy átlagos polgár egész élete.

Pázmány Péter, festmény részlete, ELTE jogi kar

A katolicizmus a 16. században szervezetlensége miatt vesztett csatát a protestantizmussal szemben. Nemcsak a katolikus rendek szorultak kisebbségbe az országgyűlésen, de elnéptelenedtek a kolostorok is (1605-ben öt kolostorban összesen harminc ferences szerzetest tartottak számon). Elnéptelenedtek a plébániák, a katolikus papok nem csekély része áttért az új hitre. Az egyház Pázmány életében is siralmas állapotban volt. A számban és műveltségben elégtelen papság nem bírta ellátni a lelkipásztori teendőket. „Éjjel-nappal azon gondolkodom – írja Pázmány II. Ferdinánd királynak –, hogyan lehetne komolyan előbbre vinni a katolikus vallást.” Fő célja az ország katolizálása. Valamennyi feltételt, valamennyi követelményt világosan lát, és ehhez szabja tevékenységét. A végső cél érdekében működik mint hitvitázó, mint lelkipásztor, mint egyházszervező és mint térítő; különféle tevékenységei kiegészítik egymást.

A fiatalság nevelésével akarja biztosítani a már elért eredményeket. 1616-tól kezdve, amikor esztergomi érsek lesz, hatalmas egyházszervezési munkát végez. Mindenekelőtt visszaszerzi azokat az egyházi jövedelmeket, melyekre a főnemesség rátette a kezét, papnöveldéket létesít, hogy megújítsa a klérust, mert felismerte, hogy a protestantizmus a paphiány miatt nyert tért az országban. 1623-ban megalapítja Bécsben a Pázmáneumot, 1635-ben a róla elnevezett egyetemet Nagyszombaton, amely ma Eötvös Loránd Tudományegyetem néven működik Budapesten. Ezeket az intézményeket csaknem teljes egészében saját jövedelméből finanszírozta, számba jöhető állami hozzájárulás nélkül. Becslések szerint körülbelül egymillió aranyforintot fordított egyházi és kulturális célokra.

A Nagyszombati Egyetem

Személyesen is végzett térítői munkát, mégpedig igen eredményesen. Igaz a megállapítás, hogy Pázmány „protestáns Magyarországban született és katolikus Magyarországban halt meg”. Annyi bizonyos, hogy 1655-ben már csak négy protestáns főnemesi család élt a királyság területén. Híven racionális és gyakorlati szelleméhez, Pázmány elsősorban a főnemeseket iparkodott megtéríteni. Ebben a korszakban még a cuius regio eius religio [akié a föld, azé a vallás is] törvénye uralkodott, vagyis ha egy latifundium birtokosa visszatért a katolikus egyházba, birtoka egész népességét a maga hitére kényszerítette, noha ez nem mindig ment simán.

Sík Sándor behatóan foglalkozik Pázmány Péterrel, az íróval, művében számos szövegrész elemzésével bizonyítja, hogy Pázmány nyelve barokk. Pázmány olykor „monumentális szózuhatagokkal él”, „szinonimákat halmoz” és valóságos „ige-orgiákban” tobzódik, a következő passzust idézi példaként:

„A szántó-vető ember, hogy csűrbe-való búzája teremjen, megégeti, feltöri, megforgattya, ganéjozza, boronállya a földet; hogy asztalra-való kenyér légyen a búzából, felaratyják, cséplik, szórják, rostállyák, malomban porrá törik, szitállyák, dagasztyák, kemencében fűtik; ‒ hogy pincébevaló bora légyen a szőlőnek a vincellér megkapállya, bújtattya, metszi, karózza, levelezi, gyomlálja, leszaggattya, megtapodgya, kisajtolja: hasonlóképpen cselekszik Isten. A kiket Mennyország vendégségére rendelt, azokat a földön csapásokkal gyalulja, sanyargatásokkal készíti a boldogságra.”

Pázmány Péter stílusa szenvedélyesen és nyugtalanul áradó. A stiliszta Pázmányt épp azért illeti meg különleges hely a magyar prózai irodalomban, mert nála nincsenek üresjáratú mondatok, töltelékszavak, minden szavával, minden mondatával közöl valamit, a díszei sem üres díszek. Ha kérdez vagy ismétel, azt a műfaj követeli, a mondatok ritmusa, dinamikája, indulati tartalma.

Isteni igazságra vezérlő gondolatok

Kézen fogja olvasóját, s úgy vezeti a természet csodái között Istenhez. Áttekinthetetlenül gazdag művében talán az ilyen részek a legfényesebbek, legsugárzóbbak, legtisztábban költőiek:

„Ki tudná megmondani, honnan légyen egy kis artériának szüntelen pulsussa, mozgása, melyből egésségünk állapottyárul ítéletet tésznek az orvosok? Hogy az agyunk veleje mindenkor leveg és dobog, hogy a szívünk hegye soha meg nem szűnvén fáradhatatlanul ki és bévonódik: hogy a tüdő éjjel-nappal mozog, mint a fúvó: láttyuk és érezzük, nincs is annyi tehetségünk, hogy megállathassuk, de okát és módgyát nem tudhattyuk.’’

„Gondold meg az nagy álló fáknak sok átbogú gyökerének erős fondamentomát, melyek az szelek és égiháborúk ellen helységben tartják azt a nagy fát, azmelyet sok száz ember sem tarthatna egyenesen; jusson eszedben, mimódon zöldül meg kikeletkor, miképpen szíják fel az ő ágai titkos és megfoghatatlan csatornákon az nedvességet, és ebből vesszőket, leveleket és gyümölcsöket nevelnek.”

„Noha [a méhek] geometriát nem tanultak, de oly szépen egyformán hat-hat szegletű házacskákat raknak lábokkal és szájokkal, hogy sok méregetéssel kellene az bölcs matematikusoknak is hasonlót csinálni. Ilyenformán pedig azért csinálják cellájokat, hogy több házacska férjen az kosárban és boltosok is légyenek, hogy egyik a másik alatt le ne szakadgyon.”

E mondatoknak az értéke nemcsak költőiségükben van, hanem pontosságukban is. A kor szellemével mérve, az ilyen és ehhez hasonló leírásokban bátran a magyar tudományos nyelv kezdeteit láthatjuk.

Pázmány mondatai széles skálán mozognak, szövegében sokszor találkozunk közmondásokkal: – „egy fecske tavaszt nem szerez”, „lassan járj s hamarább elérkezel” – „horgas tőkét nehéz igyenesíteni” – „a varga felyeb ne szóljon a kaptafá­nál” – s itt már a latin szentenciáknál tartunk.

Vannak azonban olyan szentenciái, amelyeket nyugodtan vehetünk maximáknak vagy aforizmáknak is: „a tanítónak jó intése keveset használ, ha maga erkölcsével tükört nem mutat” – „ki jót tanít és különbet cselekszik, egy kézzel Istenhez vonsza, más kézzel visszataszítja az embereket és ollyan, mint amaz asszony, mely nappal szoptatta és éjjel megnyomta és megölte gyermekét” – „nem kedves (Istennek) hogy a szép nyers ifjú esztendőket ördög szolgálattyában töltvén, fogyaték, büdös, rothatt vénségünket adgyuk neki”, vagy „nincs oly rossz kert, mellyben valami hasznos fű ne vólna; nincs oly rosz könyv, melyben semmi jó nem találtatnék: azért a tövis-közül kiszaggattyuk a rósát; a sárból kimossuk az aranyat: a mi jót a pogányok írásiban találunk, éppületünkre fordítjuk”.

Akik behatóbban foglalkoztak Pázmány Péterrel, az íróval, ki bátrabban, ki félénkebben, mindnyájan megkockáztatják azt a véleményt, hogy a nyelvújításnak Pázmány nyelvéhez kellett volna fordulnia. Tolnai Vilmos azt írja róla, hogy nem volt tudatos nyelvújító. Pázmány talán nem eléggé tudatos, de felkészült nyelvújító volt.

Toldy Ferenc szerint Pázmány „a mai magyar könyvnyelvet teremtette meg, a nyelvnek nem várt kiképzést adott… méltán egy új kor megnyitójának tekinthető”. Beöthy Zsolt szerint hatása rendkívüli vitatkozó tehetségében, nagy tudásában és nyelve erejében rejlik: „a nép nyelvén szól, melyet tősgyökeres és nyers közmondásaival és szólásformáival ő vitt be először az irodalomba”.

Pázmány a magyar nyelv legelszántabb védelmezője, s egyben egyik mestere is volt. Írásai valóságos stílusbravúrok, jellemzői a többszörösen összetett körmondatok, a képekben való láttatás, olykor az élőbeszéd elevensége, s háttérben a hatalmas műveltség és életismeret. Ahogyan Kosztolányi írta róla: „tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is.”

Pázmány Péter példabeszédei

Vargyas Endre, aki Gyöngyök címmel Pázmány-idézettárat állított össze, a könyv előszavában kiemeli, hogy Pázmány Péter nemcsak a katolikus hitélet területén korszakalkotó, hanem az irodalomban is. A magyar próza kiemelkedő alakja, akit velős mondatfűzéséről, körmondatok kialakításáról ismerünk fel leginkább.

Dercsik János (1785–1842) így ír Pázmány nyelvezetéről: „Elmondjam-e tudományos szóbőségét, a szavak megválasztását, szabatosságát? Mily méltósággal, oksúllyal fejezi ki elméjének gondolatait. Már akkor megmutatta Pázmány nyelvünknek kitűnő bőségét, bámulandó hajlékonyságát. Honi nyelvünk eredeti jellemét tartá ő zsinórmértékül irataiban. Most is legdrágább kincsként tekintetnek azok, honnan nyelvészeink is, egyházíróink is meríthetnek.”

Toldy Ferenc (1805–1875) irodalomtörténész pedig a következőképpen méltatja Pázmányt: „Pázmány a magyar nyelvnek nem várt, előre nem láthatott kiképzést adott. Ő a nyelvvel grammatikai szabatossággal élt; azt kifejezések s a nép szájából vett szebbnél szebb jelenetes szólásformákkal és közmondásokkal gazdagította, irályának pedig oly teljességet, kerekdedséget és bőség mellett is oly hathatóságot kölcsönzött, hogy méltán egy új aera szerzőjének tekintetik, ki a régibb kort befejezte s újat kezdett meg, mi által az értőktől »a magyar bíboros Ciceró« dísznevet vívta ki magának.”

Greguss Ágost (1825–1882) író és esztéta szerint „Pázmány írásai tudósok és közönséges emberek számára egyaránt élvezhetők és tanulmányosak (…) Mily bőség és erő van Pázmány kifejezéseiben, mily hajlékonyság és gyökeres magyarság szófűzésében, mily gazdagság szólása módjában.”

Pázmány műveinek legnagyobb részét a hitvitató iratok képezik, Vargyas Endre szerint ezek között az első helyet Kalauz című munkája foglalja el, mely már 1613-ban, megjelenésekor is széles körben elterjedt. A protestáns hívek között is igen népszerű lett.

A Kalauz után kétségtelenül az 1631-ben megjelent Vasárnapokra és egynéhány ünnepekre rendelt evangéliumokról prédikációk Pázmány Péter legtekintélyesebb munkája. Ahogy Vargyas fogalmaz: „Pázmány minden egyes beszéde egy-egy igazgyöngy az egyházi irodalom terén. Irálya itt is egyszerű, de méltóságos, teli tűzzel, erővel, szónoki műfogásokkal, gyönyörű, velős körmondatokkal, melyekben Pázmány legnagyobb művész s találó hasonlatokkal.”

Bod Péter (1712–1769) szerint „E szép könyv a szent atyák írásiból s a pogányok ékes mondásaiból vagyon egybeszedve s jó végre alkalmazva, nem is cívódik, igen nagyára, a más vallásúakkal.” Vargyas megjegyzi, hogy sajnos a Prédkiációk nem tartalmazza Pázmány összes beszédét, sok maradt meg kéziratban vagy veszett el.

Irodalmi jelentőségét Kosztolányi Dezső (1885–1936) így fogalmazta meg: „Ő a magyar próza atyja és törvényhozója… Tudom, hogy nélküle ma is dadogni kellene sokunknak, stílusunk hézagos, fogyatékos lenne.”

Pázmány Péter fő művei:

• Felelet. Nagyszombat, 1603.
• Keresztyéni imádságos könyv. Graz, 1606.
• Öt szép levél. Pozsony, 1609.
• Isteni igazságra vezérlő kalauz. Pozsony, 1613.
• Vasárnapokra és egynéhány ünnepekre rendelt evangéliumokról prédikációk. Pozsony, 1631.

Irodalom

Bitskey István: Pázmány Péter. Magyar História Életrajzok, Gondolat, Budapest, 1986.
Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára I–VI. Athenaeum, Budapest, 1862–1874.
Fraknói Vilmos: Pázmány Péter és kora I–III. Pest, 1868.
Kolozsvári Grandpierre Emil: Pázmány (1570–1637). Irodalomtörténet, 1971. 3/53. évf., 41–75.
Kosztolányi Dezső: A magyar próza atyja. [Pázmány Péter] Nyugat, 1920. XIII. évf., 19-20. szám
Sík Sándor: Pázmány – Az ember és az író. Szent István Társulat, Budapest, 1939.
Vargyas Endre: Gyöngyök Pázmány Péter összes műveiből. Krausz A. fia, Veszprém, 1896.