A székesfehérvári iparkiállítás megnyitásával kapcsolatos színházi ünnepélyen 1906. szeptember 30-án elmondott beszéd

Ez idén a magyar közéletnek nehézkes, szomorú évét éltük. Felhős, borongós tél után nem akart kitavaszodni. De azután, mintha belső fájdalmak melegétől a föld levetette volna jégkérgét, egy formás, kedves, bájos virág nyílt ki a hazai földből és belenőtt szívünkbe: ez a tulipán. Nyílt ez a virág sokszor, sok évszázad óta a falusi házak virágágyában, rengett a debreceni juhász cifraszűrén, díszlett a menyasszonynak tulipános ládáján, kuporgott a szegedi kulacson; de néma volt, vagy ha beszélt, nem értettük szavát. De ez év tavaszán megszólalt. Megszólalt úgy, hogy megértettük. Benne volt szavában az anya, a jegyes, a gyermek akcentusa, szent panasza; mondott egy szót, egyetlen-egyet, melyet mindnyájan megértettünk, és ez a szó: magyarság.

Gondolat még csak, nem valóság! Mozgalom még csak, mely nincs a célnál. De e gondolat azzal álmodik, a mozgalom oda törekszik, hogy a magyarság öntudatára ébressze a magyar népet, iparkodik arra, hogy tulipánkoszorúval koszorúzza a koronát is, hogy a magyar király nemzete nagyságában lássa, s vele azonosítsa saját hatalmát és boldogságát; a négy folyó partját tulipánnal akarja beszegni, hogy e nemzetiségekkel rakott országban egy közös, hatalmas nemzeti szellem lengjen; tulipánt lenget a magyar közoktatás ügye felett, hogy az iskola polgárt, nemzeti polgárt neveljen; tulipánt tesz a kirakatok üvegei mögé, hogy megakassza a járókelőnek lábát, ha másfelé járna: hogy tulipánt taposson, ha van hozzá lelke; tulipánt a kohók vaspántjára, tulipánt a gyárak s gépek fölé, hogy a közéletet, a munkát, az ipart, a nemzeti erőnek ezen forrásait a magyarság számára meghódítsa. A tulipán tehát az öntudatra ébredt magyarságnak virága; a tulipán a nemzeti megemberelésnek szimbóluma.

"...díszlett a menyasszonynak tulipános ládáján..." (Hartai tulipános láda, forrás: Wikipédia)

Volt megemberelés a magyar történelem folyamán elég. Megemberelte magát a magyarság, ha szabad úgy mondanom, geográfiai magyarságában a középkoron végig, és védte a magyar korona országainak egységét. Megemberelte magát a magyar nép később nyelvének, önállóságának, függetlenségének öntudatában. De ha a tulipán mégis újságot mond, felfedezést, új gondolatot hirdet, akkor ezt a megemberelést nem láthatom másban, mint nyelven, politikán túl fekvő, mélyebben járó, hatalmasabb érdeknek felismerésében: ez az érdek a magyar nemzeti munka.

Volt Magyarországon felkelés sokszor, nagy, diadalmas eszmék zászlója alatt. Felkelt a magyar nép a szentsírnak visszahódításáért is, felkelt a nagy Rákóczi zászlaja alatt pro libertate <a szabadságért>; de ha a tulipán valami új gondolatot mond, akkor ez egy magasabb, fenségesebb kultúra szabadságharcát jelenti, felkelését a nemzetnek a nemzeti iparban és munkában.

Engedjék meg nekem, hogy én ezen a zászlón, a magyar szabadságnak zászlaján – s ha a tulipánba belenézek, a virág kelyhének fenekén szintén – foltot lássak. Tudják, mi ez a folt? Az, hogy a magyar társadalomnak tízezrei ott fenn és a magyar népnek milliói ott lenn kicsinyelték a nemzeti élet idegét, nem ismerték fel a nemzeti élet hatalmának titkát, kicsinyelték a nemzeti munkát.

Ha a felszabadulásnak zászlaja alatt a modern kultúra fokán ki akarunk indulni győzelmes, diadalmas harcokra, nekünk ezt a foltot le kell törölnünk, a tulipán kelyhéből ki kell áztatnunk. Mindnyájunknak, kicsinynek, nagynak, bele kell állnunk az új felszabadító munkába, a nemzeti ipart, munkát, közgazdaságot ki kell szabadítanunk átkos láncaiból.

Remélhetjük-e mi azt, hogy a magyar népben lesz annyi belátás és öntudat, a magyar tulipános közönségben lesz annyi lemondás és áldozatkészség, hogy e harcot győzelmesen megvívja? Gondolom, hogy lesz, ha iparkodunk felemelni a magyar nép öntudatát arra a világtörténelmi magaslatra, ahonnan a tulipánmozgalmat helyesen tudja megítélni.

A világban a harc a haladásnak és fejlődésnek árnyéka. Csak az alak változik. Régen harctereken dűlt el a népek sorsa, melyeket lovak patája s vasas léptek túrtak fel, most új harctereken, hol nem puskaporral, hanem gőzzel és villannyal küzdenek, nem vörössapkások, hanem kékblúzos százezrek, és ezeken a harctereken éppúgy veszthetnek a népek, és elvérezhetnek a nemzetek halavány halálban. Nézzünk keresztül az alak káprázatán, s mindjárt a szituáció, a helyzet magaslatán állunk. Régen Nebukadnezar százezreket vitt Jeruzsálemből, Júdeából, Szíriából Babilonba, és Szulejmán százezreket fűzött rabszíjra: Jeruzsálem puszta lett, és Magyarország puszta lett. De ne felejtsék el, hogy 1904-ben kétszázezer magyar ember hurcolódott a közgazdasági szükségletnek bilincseiben, a kenyérínségnek rabszíján messze a hazából az Óceánon túlra egy új világba. Sírtak az Eufrát füzeseiben a zsidók; azt mondták: nem énekelünk, lantjainkat felakasztjuk a füzes fáira; sírnak a mi foglyaink is nemcsak kenyértől megfosztva, de bizalmukban megrendülve a magyarság életképessége iránt. Kitör belőlük a fájdalom, és azt mondják: hát ez a mi anyánk, mely a koldusbotot nyomja a kezünkbe? Hej, más az Unió hatalma! Nyelvét nem értem, de a népeket éltető keblének pihegését érzem. Hát ez az ősi, hősi nemzet, mely új évezredes életre készül és táplálni minket nem képes? Hej, más az angol-szász faj, melynek világuralmát nem a zsurnalisztikának költői, hanem a munka és kereskedelem hatalma adja meg.

Hogy az előbbi képet folytassam, régen sarcot vasaltak ki, kemény sarcot a legyőzött népektől, melyen vér, arany és verejték volt. Nos hát, a népek, melyek képtelenek saját nemzeti erejüket és munkájukat diadalra juttatni, sarcot fizetnek, kegyetlen sarcot, többet, mint valamikor Magyarország a töröknek, többet, mint valamikor Ázsiában a népek az ő szatrapáiknak. Mert olvasom, hogy 1904-ben Ausztriából Magyarországba cukrot 9, dohányt 16, gabonát 63, főzeléket és gyümölcsöt 30, vágómarhát és igás állatot 88, húsneműt, zsiradékot 36, szeszt 28, tüzelőt 50, bőrárut 67, vászon-, kötél-, zsinórárut 41, ételneműt 26, gyertya-, szappanárut 5, összesen csak Ausztriából 418 millió értékű árut hoztak Magyarországba. Hogyan fizetnek a modern népek? Valamint régente vaskéz tartotta a lenyűgözött népeket, s nem engedte, hogy felálljanak és kiegyenesítsék magukat a szabadság vágyában és erejében, úgy tartja a modern küzdelemben szintén vashatalom vaskézzel a gazdaságilag alantasabb népeket. Fremdes Kapital und deutscher Geist regiert in Ungarn, idegen tőke és német szellem uralkodik Magyarországon, olvasom egy német újságban.

Úgy-e le akarjuk rázni ez igát? Nem akarunk fizetni sarcot, nem akarjuk, hogy milliószámra lelket, vért veszítsünk emberben... nos, akkor teremtsünk a magyar munkának teret, emeljük fel a magyar ipart és pártoljuk azt utolsó krajcárig! Ne bizakodjunk semmiben, ne támaszkodjunk semmire – hogy rónáink vannak, melyeken kalász ring; volt Szicíliának is rónája, és most egy borzalmas, szegény, kizsarolt világ! Ne bizakodjunk erdős hegyeinkben; voltak hegyei Graeciának, Krétának és a Karsztnak, és most egy sziklás, vigasztalan világ! Ne bizakodjunk s ne támaszkodjunk idegenek kegyelmére; aki erre támaszkodik, az ott áll, ahol a part szakad: előbb-utóbb borzasztó tapasztalatra ébred, saját szegénységének tapasztalatára. Egy, csak egy segíthet: segíts magadon, az Isten is megsegít; dolgozzál, állj saját lábadra, s bizonyára kivívod szabadságodat!

Mi tehát a nagy nemzeti feladat? A nagy nemzeti feladat a magyar munkának, a magyar polgári társadalomnak megteremtése. Magyarországnak tulajdonképpen nincs polgári társadalma. Van feudális viszonyok közt élő, nagy birtokok közé ékelt falusi nép s lateiner <értelmiségi> pályán mozgó közönség, de a munka társadalma, mint Angliában s Amerikában és most újabban a diadalmas Németországban, nálunk még nem született meg. Nekünk városaink úgyszólván nincsenek. A város egy import volt, mely nagy kultúrfokot jelentett, de Magyarországon meg nem honosodott. Itt is énekelték, máshol is: Télen, nyáron pusztán az én lakásom, de a város a maga gót tornyaival, rovátkos tűzfalaival, a maga középkori tornácaival bele nem állott, bele nem helyezkedett a magyar közéletbe. Ennek következtében Magyarországon nemzeti ipar tulajdonképpen nem volt, sem polgárság, mely a várost lakta. A magyar nemzet a nemesség és parasztság jegyében oszlott meg. Ez pedig egy modern kultúrára és életre képtelen alakulás. És mert ez az alakulás képtelen, aki ahhoz ragaszkodik a régi dzsentri meghaladt hagyományaival, rossz szolgálatot tesz a közéletnek. Az új kornak szelleme nem két malomkerékkel, de négy malomkerékkel őrölte meg a régi rendi Magyarországot; a magyar nemesi középosztályt szilvafás kúriáival és kiváltságaival együtt megőrölte az időnek nagy malomkereke! Ha a magyar nép élni akar, neki okvetlenül új kultúrfokra – a nemzeti munkának mindenekfelett való becsülésére kell emelkedni.

Nem segített rajtunk negyvennyolc, nem segít egy szolganépen a szabadság tétele. Papirostörvények nem képesek nemzeteket nevelni; nemzeteket nevel a munka.

És tehát ki teremtse meg a magyar munkatársadalmat? Teremtsük meg mi, mert mi vagyunk erre hivatottak és mi kizárólag! Lássa meg minden ember a guruló krajcárban a szivárgó vércseppet és állítsa meg! Magyarországnak nem szabad elvéreznie: ami munkadíj megy kifelé, az tényleg a magyar nemzetnek vérvesztesége. Ezeket a sebeket le kell fogni, be kell kötözni, mert a mi életünk szivárog el rajtuk. Nekünk a munka megbecsülésére kell nevelnünk a társadalmat! A munkáért és a munkásért kell lelkesülnünk! Szociális érzésünket az ipar megbecsülésében értékesítve, e nemes polgári szolgálatot kell a nemzet életének felajánlanunk.

Az állam csak segíthet. Ismétlem, csak segíthet, mert mást nem tehet. Életet teremteni törvényekkel felülről, csak Istennek lehetséges, másnak nem. A pénzgazdaságot nem paragrafusok teremtették meg, a reneszánszot nem császári rendelettel, a reformációt nem egy zsinat engedélyével hozták a világra, a nemzetek szabadságát nem dekretáliákkal; az nő saját erejében: éppen úgy a gazdasági életet nem a politika teremti, ellenkezőleg, politikát gazdasági élet csinál. Nagyon jól tudom én, hogy itt egy circulus vitiosusra <hibás kör, körbenforgás> mutatnak s azt mondják: vámsorompók nélkül nem boldogulunk, de egy értelmes és józan iparpártolónak – Szterényinek – gondolatát ismétlem, mikor mondom: faragja mindenki a vámsorompó léceit saját munkájával, vagy mint derék főispánunk ma délelőtt a kiállítás megnyitásán mondotta: állítsa fel mindenki a vámsorompót saját háza küszöbén; csináljon a társadalom önálló vámpolitikát, majd akkor a parlamentben is ráfanyalodik e nemzetetmentő, külön vámpolitikára. Mit használ a kormány áldozatkészsége, mit a szubvencionált gyártelepek, ha a társadalom hideg e nagy nemzeti érdekkel szemben? Mit használ a zsolnai, mit a gácsi posztógyár, ha nem tölt el minket is az az érzés, amit a nagyváradi főispán fejezett ki a minap egy szabó boltjában, aki neki külföldi szövetet ajánlott.

– Köszönöm, inkább legyen az én ruhám kevésbé sikkes, de a nemzeti munkát akarom pártolni!

Mit használ nekünk a honi perkál <mintás pamutszövet> – vagy nem tudom miféle honi gyár –, ha az ember Kosmanosba megy divatkelméért? Mit a rózsahegyi és késmárki vászongyár, ha Rumburg felé kacsintgatunk? Mit a nagykőrösi uborka, ha Znaimból hozatunk, mit az andrási vaj, ha tescheni vajat kívánunk? Füstölnek sonkát Kassán és Nagyszombatban, és télen minden istenáldotta nap 500 prágai sódar <sonka> fogy el Budapesten! Mi marad akkor a magyar iparnak, a magyar munkásnak? Marad a szegedi kulacs, marad a kalotai varrottas, a debreceni bicska, a gyetvai vadkörte, marad a lehotai ostornyél; de ezekkel magyar munkát és magyar ipart felvirágoztatni nem lehet.

Mikor ezeket említem, okvetlenül egy megjegyzést kell tennem, és ez a következő: nem elég a nagy szükségleteket kielégítő gyáripart pártolni, hanem a házi és kézműipart kell különösen felkarolni, mert a nemzeti érdek nálunk kétszeresen e nagy ügyre mutat. Mi ugyanis elmaradottságunk mostani fokán idegen tőkék s külföldi szakképzettség behatása nélkül nem boldogulunk. Hanem azt a közönséges kézi és háziipart, mely itthon annyi kezet foglalkoztat, pártoljuk, s így annyi magyar polgárnak, kisembernek érdekét felkaroljuk. Nekünk itthon kell vennünk, amit lehet! Nem szabad mődlingi cipőt venni, de a selmecbányai gyárból sem: vannak kézműveseink, s nemzeti feladat ezeknek segítségére sietni. Teljünk el tisztelettel a magyar ipar iránt. A tanárok ne fenyegessék tanulóinkat azzal, hogy ha nem tanulsz, inasnak mégy; ellenkezőleg, az iparosságnak sokkal magasabb kultúrfokon álló nemzedéket kell meghódítani, mert csak intelligenciával párosult kéz képes az uralomra.

Különös dolog, amit az ember Amerikában lát. Azt mondták nekem az ott tanító német tanárok: alig vagyunk képesek valakit itt tartani, hogy hat osztályt járjon, érettségit tenni pedig, nem amerikai gondolat; ha valaki négy-öt osztályt járt, mindjárt gyárba fut, ha akármilyen zseni legyen is, mert nagyon jól tudja, hogy nem az akadémikus képzettségé, hanem a munkáé most a diadal.

Prohászka Ottokár

Magyarországnak, mely még sok tekintetben a dzsentrifogalmak nyűge alatt áll, arra van szüksége, hogy a munkát tisztelni, szeretni, gyakorolni tudja. Ez az a világtörténelmi magaslat, melyre ha felemelkedünk, meg vagyok győződve, hogy a tulipánmozgalmat a maga nagy kihatásában tudjuk felfogni.

No de most már méltán azzal a kéréssel fordulok kegyetekhez: álljunk bele szívvel-lélekkel ebbe a nagy nemzeti munkába! Elsősorban kérem a kereskedőket. Én úgy látom a világot, hogy a történelem folyamán más és más rendnek, más és más osztálynak van történelmi szerepe: Van a lovagnak, van a parasztnak, van a tanítónak, van a prófétának, és most bátran merem mondani: van a kereskedőnek! Szolgálja tehát a kereskedő ezt a nagy nemzeti ügyet! Szolgálja hűséggel, hogy szavát hihessük, mikor magyar portékát kínál; szolgálja kitartással, nem törődve sok kényes ember orrfintorgatásával.

Gyolcsosok vitték szét a középkorban az albii szegények nagyszerű, de túlhajtott gondolatait. Gyolcsosok szekerén tanulta meg Assisi Szent Ferenc az evangélium bűbáját a világi és lelki szegénységről. Én azt szeretném, hogy kereskedők, gyolcsosok vinnék szerte a nemzeti eszmét, és mint régen az auri sacra fames <átkozott aranyéhség. Vergilius: Aeneis, III. 57.> – a pénzvágy kergette őket, kergesse most a sacra patriae fames <a haza iránti szent vágyakozás> – a szent patriotizmus, a hazának forró szeretete. Legyenek úttörői, hídverői, reklámdobosai ennek a nagy érdeknek, s ha eddig voltaképen csak üzleti érdeket láttak a dologban, álljanak be az eszme szolgálatába, s akkor nyert ügyünk van.

De másodszor kérem azokat, kik ennek a tulipánmozgalomnak szent papnői voltak, kérem a magyar hölgyeket, hogy valamint ők tűzték az eltikkadt és reményében elsorvadt nemzet gomblyukába a márciusi tulipánt, öntözzék ezt a szép virágot. Jelentse a tulipán a magyar hölgy kezeiben a magyar munka pártolásának zászlaját. Ez is egy harc pro aris et focis, itt is oltárokért és tűzhelyekért <Cicero: De natura deorum, III. 40. 94.> folyik a küzdelem: egy nemzet élete van oly szent, mint egy oltár. Itt a kegyetek fiairól van szó, mélyen tisztelt anyák! Azt a forintot, krajcárt, mit a magyar munka pártolására szentelnek, voltaképen fiaik jövőjének biztosítására áldozzák.

Legyen tehát a tulipán a magyarságnak virága, hogy az ezerfelé húzó ezeréves magyarságot egyesítse a haza szeretetében, mégpedig a praktikus szeretetben, mely a nemzeti munkát akarja előmozdítani! Szabadok akkor leszünk, ha gazdagok leszünk – erkölcsi alapon! És a tulipánmozgalom győzelmesen fogja megvívni e harcot, ha lélek lesz bennünk, mely azt megérti. Érintésére szétfoszlott már egyszer a magyar haza egéről az erőszakos hatalom felhője, s lehullott a bilincs; higgyék el, le fog hullani a magyar elmaradottságnak, szegénységnek bilincse is, s így felébredünk az igazi nemzeti szabadság öntudatára – a tulipán jegyében!