A sárga rókagomba (Cantharellus cibarius) lombos és tűlevelű fákkal képez mikorrhizát; előszeretettel fordul elő a lucfenyő alatt mohában, de a magas fűben és kavicsos helyen is megtalálható. Kedveli a savanyú talajt. Júniustól októberig terem, de a fő termésideje a nyár eleji hónapokra esik. Ilyenkor esőzések után telepeken jön elő, és számottevő mennyiségben szedhető. Egyes megfigyelések szerint a tölgyesben kevesebb van, de nagyobbra nő, mint a fenyvesben, és a színe is világosabb. (A fenyvesekben ráadásul később is megterem, mint a lomberdőkben.) Más vélemény szerint a hegyekben termett zamatosabb a síkföldinél.

Mikor kiüti a fejét a földből, gömbölyded, félgömb alakú, tömött húsú, kívülről tojássárgájához hasonló színű vagy narancsszínű. A kalap egyre magasodik, majd kiterül, 2–12 cm széles lesz. A kifejlett példány kalapjának közepe benyomott, majd tölcsér alakú, széle hullámos; termőrétege lemezszerűen eres, vastag, a tönkre lefutó. 3–6 cm hosszú tönkje sima, merev, lefelé elkeskenyedő. Jellemző átmérője 3–7 cm. Színe általában sárga árnyalatú; a kalap világos, kompakt húsa dörzsölésre narancssárgára vagy vörösre változik. Illata a kajszibarackra emlékeztet; nyersen enyhén savanykás ízű.

A magyar nyelv szólásait és közmondásait sokoldalúan feldolgozó Tinta Könyvkiadó népszerű sorozatában, Az ékesszólás kiskönyvtárában tűzte napirendre egyes szólásmondások eredetmagyarázatainak összegyűjtve történő közzétételét. A szerző Bárdosi Vilmos, az ELTE egyetemi tanára, lexikográfus, az MTA Szótári Munkabizottságának tagja, a francia és magyar frazeológia nemzetközileg is elismert szakértője. Jelen könyve 300 szólásmondás eredetét magyarázza. Az alábbiakban ízelítőképpen a vadon élő állatok nevét tartalmazó szólásmondások példáin mutatok rá, milyen gazdag nyelvi és művelődéstörténeti anyagot tartalmaz a könyv.

Bárdosi Vilmos: Mi a szösz? 300 magyar szólásmondás eredete

A cinege a Talán cinegét tartogat a süvege alatt? tájnyelvi, tréfás kérdésben, megjegyzésben jelenik meg, amit akkor használtak, ha valaki nem köszönt. Régen ugyanis a köszönéshez bizonyos gesztusok is hozzátartoztak. Így például az, hogy a férfiak jobb kezükkel levették, vagy legalább megemelték a süvegüket, kalapjukat, s így köszöntötték egymást. Aki nem így tett, azt megszólták. Azt mondták, azért nem veszi le a fejfedőjét, mert kismadarat tart alatta, s fél, hogy az elrepül, amikor leveszi (35. o.). 

A hétpettyes katicabogár (Coccinella septempunctata) elnevezései különösen hálás témának számítottak a nyelvészetben. A vele kapcsolatos gyermekfolklórra is kitérő, finn és észt összefoglaláson (Juvas & Vilkuna 1937) kívül csak 1950-ig legalább tizenöt (romanisztikai, germanisztikai stb.) tanulmány (monográfia) foglalkozott e kérdéskörrel (Malkiel 1993: 94). Az alábbiakban az idevágó magyar anyagot néhány újabb gyűjtés alapján mutatom be. Érdekessége ennek az állatkának, hogy egyetlen községben is több – semleges és folklórbeli – elnevezése lehetséges. A hétpettyes katicabogár hét pettye a hét napjait is jelképezheti, s egyáltalán mitológiai szereplővé is előléphet (Toporov 1988).

A Coccinella septempunctata legáltalánosabb megnevezése katicabogár (például a Sóvidéken is, Gub 1996: 18), s az etnozoológiában jól számontartott, kedvelt, kímélt bogár, hasznával mindenki tisztában van. Csak magyar elnevezéseiről külön monográfiát lehetne írni. Mindenesetre A magyar nyelvjárások atlaszában, a XX. század közepe e nagyméretű, tájszókat is felmérő vállalkozásában is behatóan foglalkoztak vele. A következő elnevezéseket gyűjtötték: babutyka, bárbóka, bedebia, bilibáncs, bodabácsi, bodobács, borbóka, bózsa(bogár), bode(bogár), bödekata, bödekati, budabács(i), budaibácsi, budbud, budibáncs, bugirka, cserebogár, foskata, fuskata, fűzkacsa, fűzkata, gatyelinka(bogár), gatyelinkabugerinka, gincgönc, gingönc, gönc, göncöl, hétpettyes, ilonkabogár, isten kis bogara, istenbocikája, istenbogár(ka), istenbogara, istenbogárkája, istenbugirkája, istenkacsurkája, istenkaticája, istenkatikája, istenkebogár(kája), istenkebogara, istenkebogárka, istenkéjebogárka, istenkéjetehénke, kacsurka, kakalinka, katabogár, katakata, katalika, katalin(bogár), katalina, katalinka(bogárka), katalinkabugirka, katelika, katibogár, katica(bogárka), katika(bogár), katilinka, katinkabogár, katiskabogár, kató(bogár), katóbabó, katóka(bogár), katókabogárka, katujka, katulinka, katuska(bogár), kispéterke, memeruca, paparuza, pápista(bogár), peperuza, péterke(bogár), petibogár, petikebogár, pispödér(cse), pólina, pólinka, puskató, szentjánosbogárka, szűcskata, szűcskati, szűzkata, tatóka (Kiss & Bató 2012: 78–79).

Még mindig médiák? – kérdezhetnek hüledezve; pedig hányszor elhangzott már, hogy a médium többes száma a média, tehát a médiák k-ja fölösleges. Már sokszor fölvetettük: nem volna megfelelő a tömegtájékoztatás vagy a tájékoztatási eszközök?

Szeretnénk a nyelvművelő írásokban az idegen szavak használatáról ritkábban szólni, mert semmiképpen se volna kívánatos egy olyan látszat, hogy ez még mindig központi téma, hogy eleve ellene vagyunk minden idegen szónak – sajnos időnkint mégis mordulni kényszerülünk. Például napjainkban ismét: olyan idegenszó-áradattal állunk szemben; mindenütt, a sajtóban is. Se szeri, se száma az olyanoknak, mint diszkrimináció, föderáció, konszenzus, invesztál, projekt stb.

Szó sincs róla, hogy valami vakbuzgó hevülettől hajtva elítélünk minden idegen (idegen eredetű) szót. A magyar nyelv története arra tanít, hogy minden korban vettünk át más népektől szavakat, ha fejlettebb berendezkedéssel, új ismeretekkel találkoztunk, s ezek a szavak az idők folyamán igen gyakran magyarrá váltak. Ilyen a búza, betű, megye, család, iskola, polgár, béke, rádió, atom, film stb. (Ezeket a szavakat jövevényszóknak nevezzük.) Manapság is kerülnek nyelvünkbe olyan idegen szók, amelyek fontos dolgot jelölnek, és nincs, nem született még rájuk magyar megfelelő. Ilyen a lézer, DNS, elektromos, deviza, finanszíroz, privatizál(ás), szuverenitás, bár – érdekes – a Vajdaságban (a Magyar Szó c. újságban) a finanszíroz helyett a pénzel, az elektromos helyett a villamos (villany) járja, s nálunk a privatizálás mellett a magánosítás, a magánkézbe adás is szerepel. Ezzel az utóbbival az a bajunk, mint a (tömeg)tájékoztató eszközökkel is, hogy hosszú, hosszabb az idegen szónál. Márpedig a rövidség nagy előny; ezt tapasztaljuk (tapasztaltuk) a tévé (televízió), magnó (magnetofon), videó (videomagnó), a dizsi, diszkós (lemezgazda, műsorközlő) esetében is.

Közhelyekkel – hogy stílusos legyek – tele van a padlás, tele van a téli, nyári hócipőnk, és sajnos fellelhetők a sajtóban is. Mindennaposak az effélék a köznyelvben, a közélet nyelvében meg a sajtóban: nem ragozom tovább; látjuk már (még nem látni) az alagút végét; ez van, ezt kell szeretni; a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.

Mi a közhely? – Nagy általánosságban: az adott helyen, összefüggésben funkció nélkül használt szó vagy kifejezés. Pl.: őszintén meg kell mondanom/vallanom – ha az illető nem is „őszinte” meg nem is „vall”, hanem csupán „közöl, mond” valamit.

A közhelyek tehát az újságírót is fenyegetik; egyrészt ő is „gyarló ember”, másrészt – és főként – benne él a közhelyek tengerében. Csak úgy záporoznak rá a Jó kérdés; Nehéz kérdés; Izgalmas kérdés; Mint ismeretes; Csak egy mondatot…; Végül, de nem utolsósorban stb. Így érthető, hogy a tudósításokba be-becsúsznak a közhelyek mindenféle típusai és példányai.

A nyelvművelő mozgalomban, a nyelvet féltő közönség körében gyakori téma a felesleges idegen szavak használata, itt-ott burjánzása. Azért mondom, hogy felesleges idegen szavaknak itt-ott burjánzása, mert e témakör igen összetett, vannak szükséges idegen szavak, mint videó, radar, DNS, vannak nélkülözhetők, mint menedzser, szponzor, és más-más a helyzet az egyes társadalmi csoportok, foglalkozások, korosztályok körében.

Ezért talán nem lesz érdektelen, ha bemutatom egy levelező hallgatóm írását: hogyan látja az idegen szavak használatát egy újságíró az üzleti életben:

„A közelmúltban – írja – egy népes informatikus delegációval utaztam. Voltak közöttük szállítók, felhasználók, no meg néhány újságíró. S folyt a beszélgetés mindenféléről, persze leginkább szakmai dolgokról. Egy idő után azonban tudathasadásos állapotba kerültem: amerikai közegben magyar informatikusok angol kifejezéseket ragoznak magyarul, miközben azt hiszik, hogy magyarul társalognak. Egy darabig békésen figyeltem, ki mekkora revenue-t (bevételt) mondhat magáénak, ki milyen partnership-re (társas viszonyra) lép, s jövőre mit budget-ol (tervez) majd.

Ha feltennénk a kérdést, hogy a magyar anyanyelvűek szükségesnek, hasznosnak ítélik-e a nyelvművelést, vajon mit válaszolnának? Meggyőződésem, hogy az igen szavazatok lennének nagy többségben.

Miért foglalkozom a többség számára kézenfekvő megítéléssel? – Mert egy szegedi főiskolai tanárnő, akinek saját kijelentése szerint egyik kutatási témája a nyelvművelés, arról nyilatkozott a Köznevelés c. hetilapnak (illetve arról írt a Nyelv, nyelvi jogok, oktatás c. kötetben), hogy „mindaz, ami nyelvművelés címén történt és történik Magyarországon, értelmetlen, céltalan és káros”. Ezek súlyos szavak; és súlyukat növeli, hogy az iskolák munkáját irányító minisztérium félhivatalos lapjában jelentek meg, s így következményük lehet a magyar szakos tanárok és általában a nevelők megzavarása.

A nyilatkozat minden részével nem áll módomban itt foglalkozni, csupán az iskolákat, az anyanyelvi nevelést érintő egy-két gondolat cáfolatára van időm.

Aligha akad a világon olyan jelentéktelen állat, amelynek alakjához ne fűződnének különös hiedelmek, hagyományok. Természetes hát, hogy a sünnek is megvan a maga kultúrtörténete: a vele kapcsolatos hiedelmek egy része az állat hasznával, más része sajátos viselkedésével függ össze. A sün egyes hagyományokban rendkívül jelentős szerepet kapott: például a románoknál, mongoloknál és kelet-afrikai kikujuknál egyaránt kultúrhérosznak számít, kiváltképpen pedig a tűz feltalálójának. Kitüntetettségét talán valami olyasféle logika indokolja, hogy tüskéinek szúrása égésszerű sebet hagy, így lehet a tűz, sőt a Nap szimbóluma. Az, hogy a sün kultúrhérosz, sokféle dologban megnyilvánulhat. A román néphit szerint például a sün (arici) szolgáltatja az „állatok füvét” (iarba fiarelor; ennek módját egy mezőségi magyar hiedelemnél ismertetjük), amely végső soron a gyógyító terjék román változata.

Az ókor embere több okból is vadászott a sünre, részint – mint Plinius írja – tüskés irhája végett – ebből ugyanis szép falvédőket, lábtörlőket lehetett készíteni –, részint húsának s belsőségeinek, vizeletének állítólagos csodás tulajdonságai miatt, részint pedig azért, mert szívesen fogyasztották. Bingen apátnője, Hildegardis (1099–1179), a neves orvosnő részletes sündisznóreceptet is hagyott ránk: szerinte a sünt a nyúlhoz hasonlóan kell megfőzni, egyenlő arányban fahéjat, tömjént és köményt kell porrá törni, borban fölforralni, s a kész sünfőttet evvel meglocsolni. Különböző nyugat-európai beszámolók a sün fogyasztását előszeretettel említik a cigányok sajátságai között, s cigány nevét is olykor megadják: niglo, ami valószínűleg a német Igel ragozott névelős alakjából vett jövevényszó.

A kötet szerzője angol–spanyol szakos szakfordító, tolmács, bölcsész és nyelvtanár. Itt összegyűjtött cikkei korábban az E-nyelv Magazin (e-nyelvmagazin.hu) internetes újságban jelentek meg 2009 és 2013 között. A sorozat néhány cikkét lapunk is közölte.

A szerző a kötet ismeretterjesztő cikkeit „könnyed”-nek minősíti; a szakmabeli olvasó ehhez bízvást hozzáteheti, hogy „magvas”, „tartalmas”, „szellemes” és (ami a tartalmukat illeti) hellyel-közzel „vitatható”.

Horváth Péter ezeket az írásait „tárcá”-nak is nevezi (212, a könyv utolsó, összegező cikkében). A tárca, mint tudjuk, „irodalmi igényű, olvasmányos hírlapi írásmű” (a Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint), ezek azonban olyan tárcák, amelyek alapos szakmai ismereteken alapulnak, és helyenként a hivatásos olvasónak is újdonságokkal szolgálnak.

A közelmúltban jelent meg Kiss Gábor főszerkesztésében a Nagy magyar tájszótár. Parapatics Andrea nyelvésszel, a szótár lektorával, a Pannon Egyetem oktatójával beszélgettünk a nyelvjárások jelenéről, a Nagy magyar tájszótárról és a Nyelvjárástani munkafüzetről.

A Nagy magyar tájszótár bemutatóján azt mondta, hogy „a nyelvjárások kihalásáról beszélni minimum felszínes”. Ezek szerint nincs eltűnési tendencia

Visszaszorulási tendenciáról szoktunk beszélni, területi és használati szempontból. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb olyan szituáció van, ahol ezt a beszédmódot vesszük elő, még vidéken is. Az is igaz, hogy egyesnyelvű nyelvjárási beszélőt, tehát aki csak nyelvjárási beszélő lenne, már keveset tudunk mutatni. Mindez azért nem egyenlő a nyelvjárások kihalásával, mert a nyelv természetes velejárója a területi és társadalmi változatosság. Úgy tűnik, nem tud megtörténni, hogy teljesen homogénné váljon a nyelv. Nem is várhatjuk azt, hogy tizennégymillió magyar ember teljesen egyformán beszéljen.

Mostanra a globalizáció, a mobilizáció, az urbanizáció miatt a területiség már veszített a nyelvhasználatot befolyásoló szerepéből, de attól még ma is jelentős tényező a nyelv variabilitása szempontjából. Nem vált mindenki köznyelvi beszélővé, hanem regionális köznyelvek alakultak ki, ami egy köztes „megoldás”. Ez az egyik, amivel a kérdést illetően számolni kell.