Ha feltennénk a kérdést, hogy a magyar anyanyelvűek szükségesnek, hasznosnak ítélik-e a nyelvművelést, vajon mit válaszolnának? Meggyőződésem, hogy az igen szavazatok lennének nagy többségben.

Miért foglalkozom a többség számára kézenfekvő megítéléssel? – Mert egy szegedi főiskolai tanárnő, akinek saját kijelentése szerint egyik kutatási témája a nyelvművelés, arról nyilatkozott a Köznevelés c. hetilapnak (illetve arról írt a Nyelv, nyelvi jogok, oktatás c. kötetben), hogy „mindaz, ami nyelvművelés címén történt és történik Magyarországon, értelmetlen, céltalan és káros”. Ezek súlyos szavak; és súlyukat növeli, hogy az iskolák munkáját irányító minisztérium félhivatalos lapjában jelentek meg, s így következményük lehet a magyar szakos tanárok és általában a nevelők megzavarása.

A nyilatkozat minden részével nem áll módomban itt foglalkozni, csupán az iskolákat, az anyanyelvi nevelést érintő egy-két gondolat cáfolatára van időm.

Nagy a távolság a nyelvtankönyvek anyaga és a nyelvtudományban ma elfogadott ismeretek között?

Kezdem a gyakorlat szempontjából legsúlyosabb kijelentéssel, hogy ti. a nyelvtankönyvek tananyagát „csaknem kivétel nélkül óriási szakadék választja el a nyelvtudományban ma elfogadott ismeretektől”. Sándor Klára (a nyilatkozó) természetesen tudja, hogy az érvényben lévő tankönyveket a szakmában elismert tanárok írták, többségükben egyetemi, főiskolai oktatók bírálták; azt is tudja, hogy a nyelvi eszközök rendszerezésében, megítélésében többféle nézet él hazánkban is, külföldön is, továbbá hogy a tankönyvek zömét a Bárczi Géza, Pais Dezső örökségét valló és nem kis mértékben továbbfejlesztő budapesti nyelvészeti iskola felfogásában készítették. Sándor Klára szakmai felfogása más – ezt kellett volna megmondania és kifejtenie s a szakértő közvéleményre bízni az állásfoglalást.

Sándor Klára azért megemlíti felfogásának egyik sarkalatos pontját. Ez a következő: „A nyelvészek leírják, hogy milyen a nyelv, a nyelvművelők pedig előírják, hogy milyen legyen.” Csakhogy! Mi a leírás funkciója, szerepe? – Ha akarom, ha nem, minősítés az általános és a különös, a tipikus és az eltérő, a gyakori és a ritka vagy esetleges figyelembevételével; esetünkben pedig – miután hosszú évszázadok egységesítő törekvései eredményeképpen kialakult az egységes köznyelv – a minősítés alapja, tengelye ez: a köznyelv.

A köznyelv maga rétegezett: más a beszélt és más az írott változat, és megkülönböztetjük a közszolgálati rádióban, televízióban hallható változatát, a médianormát. Senki magyar nyelvész, nyelvművelő nem állította – miként Sándor Klára írja –, hogy az írott nyelv elsődleges a beszélt változattal szemben; ellenben azt tartjuk, hogy az írott változatnak a csiszoltabb, összefogottabb és egységesült formája előbb alakult ki, mint a beszélt változaté.

Hosszú idők óta beszélünk más belső nyelvváltozatokról: a nyelvjárásokról, a szakmai vagy csoportnyelvekről, a különféle stílusrétegekről, ezek helyéről, szerepéről a mindennapi közlésfolyamatban.

Bencédy József: Jót s jól!

A nyelvnek ez a finom rétegezettsége azért van, mert a beszélők saját igényeiknek megfelelően formálják és használják fel a nyelvi eszközöket, s az a felfogásunk, hogy ezek a formák mind helyesek a maguk helyén. Ezt a nézetet – egyetértve a nyilatkozóval – terjeszteni, erősíteni kell, s nem hibát emlegetni minden változat esetében, ha azok regionális és más nyelvhasználati eltérések.

„A nyelv mint eszköz a legbonyolultabb gépezet” – írja Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza c. könyvében. A nyelvművelés is összetett, bonyolult tudomány; azzá teszi a nyelv összetettsége, változása, a nyelvleírás elméletének szakadatlan gazdagodása, a nyelvművelés szempontjainak bővülése. Egy dologban azonban biztosan mindnyájan egyetértünk: ez a nyelv szeretete, értékeinek megőrzése. Ezt a közös tényezőt, ezeket a tényezőket kellene keresnünk, hogy ezeket szem előtt tartva hatékonyabban tudjunk cselekedni.

Bencédy József