A kötet szerzője angol–spanyol szakos szakfordító, tolmács, bölcsész és nyelvtanár. Itt összegyűjtött cikkei korábban az E-nyelv Magazin (e-nyelvmagazin.hu) internetes újságban jelentek meg 2009 és 2013 között. A sorozat néhány cikkét lapunk is közölte.

A szerző a kötet ismeretterjesztő cikkeit „könnyed”-nek minősíti; a szakmabeli olvasó ehhez bízvást hozzáteheti, hogy „magvas”, „tartalmas”, „szellemes” és (ami a tartalmukat illeti) hellyel-közzel „vitatható”.

Horváth Péter ezeket az írásait „tárcá”-nak is nevezi (212, a könyv utolsó, összegező cikkében). A tárca, mint tudjuk, „irodalmi igényű, olvasmányos hírlapi írásmű” (a Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint), ezek azonban olyan tárcák, amelyek alapos szakmai ismereteken alapulnak, és helyenként a hivatásos olvasónak is újdonságokkal szolgálnak.

Horváth Péter Iván: (Ny)elvi kérdések - 100 könnyed ismeretterjesztő cikk

A könyv az előszó szerint több mint 5000 szót tárgyal, példáit 70-valahány nyelvből veszi, és kb. 800 nyelvészeti szakkifejezést alkalmaz. (Ez utóbbiakat dőlt betűs szedéssel emeli ki.) A kötet az alábbi témakörökkel foglalkozik (a cikkek száma szerinti csökkenő sorrendben): idegen szavak (19), lexikológia (19), morfológia (14), szintaxis (13), általános jelenségek (11), népi nyelvészet, nyelvi tévhitek (8), morfoszintaxis (6), fonológia (5), helyesírás (5). A könyv a cikkeket abban a sorrendben közli, ahogy az internetes rovatban napvilágot (képernyőt) láttak, de a kötet végén található mutató a címeket tárgyköri csoportosításban is megadja, lehetővé téve ezzel az olvasónak, hogy az összetartozó témájú cikkeket együtt is tanulmányozza. Van a kötetnek részletes tárgy- és fogalommutatója is (214–22). Ez a mutató szavakat nem tartalmaz, pedig legalább azokat a szavakat fel kellett volna venni, amelyeknek nyelvhelyességi vonatkozásuk is van, pl. aki gyűjtőnév után 127, 196, kettő – két 104, magasságában 96–7, mentén 130–1, törvénykezés 138–9. Akadnak olyan olvasók, akik egy nyelvi ismeretterjesztő könyvben éppen az ilyesmikre kíváncsiak.

A kötet erényei olyan számosak, hogy csak távirati stílusban számolhatok be róluk. A cikkek élén szellemes, egyszersmind általában informatív címek állnak. Minden cikk poénnal zárul, olykor még dalra (versre) is fakad a szerző (99, 111). Stílusa nyelvi képekben gazdag, színes, humoros. A számos jó és néhány kevésbé jó példa közül most egy igen sikerültet idézek: „A régies és elavult szavak csokoládéreszelékként díszíthetik a beszélt nyelv tortáját, de ehetetlenné tehetik, ha a szokásos hozzávalók helyébe tolakodnak” (181). Olykor egészen személyes hangot üt meg, így szóba kerül a szerző nászútja, felesége, csecsemő gyermeke, sőt „lelki vezetője” (165) is. Ilyesmivel, bár kisebb mértékben, én is próbálkoztam a Nyelvi mozaik sorozat cikkecskéiben, következésképp ezt nem kifogásként említem.

„A régies és elavult szavak csokoládéreszelékként díszíthetik a beszélt nyelv tortáját"

Horváth Péter Iván könyvének fő erénye azonban az átlagon felüli szakmai megalapozottság. A szerző sok idegen nyelvet ismer, jártas a modern nyelvészetben (kiemelkedően jó példája ennek a fonéma fogalmának magyarázata: 179), de korrekt módon használja az ún. hagyományos nyelvészet fogalomkészletét is (pl. amikor a magánhangzók képzését ismerteti: 148). Ez utóbbi kapcsán azonban meg kell jegyeznem, hogy három alkalommal is pontatlanul, ’birtokos személyjel’ értelemben használja a birtokjel megjelölést (34, 47, 191). A birtokjel, mint ismeretes, nem a birtokosra, hanem a birtokra utal: „Ez a kalap nem Pistáé, hanem Attiláé”.

Van ezen kívül néhány további tartalmi ellenvetésem is, ezek azonban apróságok, nem befolyásolják a kötet egészéről kialakított igen kedvező véleményemet. Lássunk mégis néhány ilyet is!

A szerző előbb tudomásul veszi a lélektelen ~ lelketlen szóhasadást (167), később viszont ezt írja: „Ha […] a lélektelen szerintem és »nyelvtársaim« 90%-a szerint is annyi, mint ’gonosz’, nem pedig ’fásult’, akkor annak a jelentése elsősorban ’gonosz’ lesz” (193). Az előbbi véleménnyel értek egyet: a lélektelen játék (a sportpályán) és a lelketlen mostoha (a népmesében és, sajnos, a valóságban) szerintem már különböznek annyira egymástól, hogy jelentésüket ne kelljen effajta „népszavazásra” bocsátani.

Visszatérő sajátossága a kötet cikkeinek, hogy a szerző óvakodik határozottan állást foglalni az idegen szavak és nevek magyar nyelvbeli kiejtése ügyében, pl. Auchan, Dubrovnik, rekamié, vákuum, zloty, holott ő mint művelt, poliglott nyelvész természetesen jól tudja, hogy ezeket így kell kiejteni: [osan], [dubrovnik], [rekamié], [vákuum], [zloti]. De inkább elvicceli a véleménynyilvánítást, mint hogy kimondja, ezt így és így kell kiejteni. Bizonyára ódzkodik az „iskolamesteri” szereptől, amelyet könyve más helyein is oly gyakran kárhoztat.

Kényesebb ügy a birtoktöbbesítő -i kérdése. Ez a szerző szerint kikopott a nyelvhasználatból: a padok az iskoláéi mai nyelven a padok az iskoláé (34). Jómagam erről csupán ezt mondanám: az -éi birtokjelből a birtoktöbbesítő -i a mai pongyola nyelvhasználatban gyakran elmarad; de a sztenderdben ma is ez a szabályos: „Ezek a kalapok nem Pistáéi, hanem Attiláéi”.

„Ezek a kalapok nem Pistáéi, hanem Attiláéi.”

Végül reflektálnom kell arra is, hogy a kötet 85. cikke (A szomszéd micsodája, 182–3), bár nevem említése nélkül, megpirongat amiatt, hogy lapunk Nyelvész-leletek rovatában két ízben is helytelenítettem a Nemzeti Sportnak ezeket a címeit: „Túl zöld a szomszéd fűje”, „Zöldebb a szomszéd fűje”, „A szomszéd fűje zöldebb”. A fűje szóalakkal szemben két kifogásom is volt: a közmondásban hagyományosan nem fűje, hanem rétje van; ezenfelül a fűje szabálytalan alak a szabályos füve helyett.

Horváth Péter Iván szerint ezzel azt állítottam, hogy „a fűje nem létezik” (182), és emiatt József Attila öcsödi nevelőszüleire hasonlítok, akik nem ismerték el az Attila keresztnév létezését, ezért a rájuk bízott gyermeket Pistának nevezték (és ezzel életre szóló lelki sérülést okoztak neki). Holott én természetesen nem minősítettem nem létezőnek a fűje alakot: újságok vastag betűs címeiben nem szoktak nem létező szavak előfordulni. Ebben tehát voltaképpen nincs közöttünk vita.

***

Kritikusom azt is kifogásolja, hogy a fűje ~ füve kapcsán egy alaktani szabály megsértését emlegetem, pedig ez őszerinte nem alaktani jelenség, hanem a fű főnév lexikális sajátossága, egyedi jellemzője. (Ny)elvi vita helyett hadd hivatkozzam Elekfi László Magyar ragozási szótárára, amely a fű szót a v-vel bővülő tövű főnevek típusába sorolja és 8C kóddal látja el. Ez tehát egy tőtípus, amelyet a magyar nyelv alaktana ír le, ennélfogva nem jogosulatlan a fűje kapcsán alaktani, sőt nyelvtani szabályszegésről beszélni. Hadd jegyezzem meg, hogy a kötetnek egy másik cikkében maga a szerző is korrekt módon leírja, amit erről a tőtípusról tudnunk kell (18).

„Zöldebb a szomszéd fűje”... vagy inkább a füve?

A lényeg azonban az, és ez nincs benne se az én néhány soros, se az ő kétoldalas fejtegetésében, hogy a fűje voltaképpen szójáték, amely feltehetően két régebbi filmcímre utal: „A szomszéd nője mindig zöldebb” (1994), „Még zöldebb a szomszéd nője” (1996). Ez okozhatja, hogy míg az elferdített közmondásból eredő a szomszéd fűje kifejezés valóban több mint ötször gyakoribb, mint a szomszéd füve (az interneten kb. 150.000, illetve 28.700 előfordulás), addig az ettől független birtokos személyragos szóalakok közül a szabályos füve majdnem ötször annyiszor fordul elő, mint a játékos fűje (66 400, illetve 14 100 találat).

Miután a fentiekkel én magam is igazoltam, hogy „Grammatici certant” (182), hadd fejezzem be egy merész, de szerintem megkerülhetetlen kérdéssel: tekinthető-e nyelvművelő könyvnek Horváth Péter Iván kitűnő munkája?

Ha a nyelvművelő fogalmát így határozzuk meg: „olyan kutató, ill. tanár, aki anyanyelvének és lehetőleg minél több idegen nyelvnek a megbízható ismeretében, továbbá a nyelvtudomány eredményeinek szem előtt tartásával ismerteti az érdeklődő nagyközönséggel az emberi nyelvnek és különösen saját anyanyelvének sajátosságait, és szükség esetén tanácsot is ad nyelvhasználati kérdésekben” (ezt nem valamilyen szótárból vagy lexikonból idézem, hanem itt rögtönöztem az ismertetett könyv és annak szerzője kedvéért), nos, ha az ilyen szakembert nyelvművelőnek nevezzük, akkor Horváth Péter Iván kétségtelenül az. De ha az és utáni rész miatt ezt nem vállalja, hadd tekintsem őt a továbbiakban „tiszteletbeli nyelvművelőnek”.

Horváth Péter Iván: (Ny)elvi kérdések. 100 könnyed ismeretterjesztő cikk. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 173., Inter Kht. – Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2015, 225 oldal.

Kemény Gábor

A fenti írás korábban már megjelent az Édes Anyanyelvünk folyóirat 2016. februári számában és és az Őrszavak folyóirat 2017. tavaszi számában.