Aligha akad a világon olyan jelentéktelen állat, amelynek alakjához ne fűződnének különös hiedelmek, hagyományok. Természetes hát, hogy a sünnek is megvan a maga kultúrtörténete: a vele kapcsolatos hiedelmek egy része az állat hasznával, más része sajátos viselkedésével függ össze. A sün egyes hagyományokban rendkívül jelentős szerepet kapott: például a románoknál, mongoloknál és kelet-afrikai kikujuknál egyaránt kultúrhérosznak számít, kiváltképpen pedig a tűz feltalálójának. Kitüntetettségét talán valami olyasféle logika indokolja, hogy tüskéinek szúrása égésszerű sebet hagy, így lehet a tűz, sőt a Nap szimbóluma. Az, hogy a sün kultúrhérosz, sokféle dologban megnyilvánulhat. A román néphit szerint például a sün (arici) szolgáltatja az „állatok füvét” (iarba fiarelor; ennek módját egy mezőségi magyar hiedelemnél ismertetjük), amely végső soron a gyógyító terjék román változata.

Az ókor embere több okból is vadászott a sünre, részint – mint Plinius írja – tüskés irhája végett – ebből ugyanis szép falvédőket, lábtörlőket lehetett készíteni –, részint húsának s belsőségeinek, vizeletének állítólagos csodás tulajdonságai miatt, részint pedig azért, mert szívesen fogyasztották. Bingen apátnője, Hildegardis (1099–1179), a neves orvosnő részletes sündisznóreceptet is hagyott ránk: szerinte a sünt a nyúlhoz hasonlóan kell megfőzni, egyenlő arányban fahéjat, tömjént és köményt kell porrá törni, borban fölforralni, s a kész sünfőttet evvel meglocsolni. Különböző nyugat-európai beszámolók a sün fogyasztását előszeretettel említik a cigányok sajátságai között, s cigány nevét is olykor megadják: niglo, ami valószínűleg a német Igel ragozott névelős alakjából vett jövevényszó.

A Biblia (3Móz 11,30) viszont tiltja a sünevést, mégpedig úgy, hogy a tisztátalan csúszó-mászók közé sorolja. Az Ószövetségben egyébként a sün általában a pusztulás képeinek kellékeként, elhagyott romokon jelenik meg (Sof 2,14; Iz 14,23; 34,11).

A sün testrészeinek csodálatos tulajdonságairól a nyugati hagyomány számos tekintélye megemlékezett. Húsa például – állítólag – valóságos csodagyógyszer: hólyag- és vesebaj ellen, görcsök, fulladás, daganatok, hajhullás, sőt őrület esetén is hatásos orvosság. A vesekő ellen a szárított és porított sünvér a legjobb, de ez a vér másra is alkalmas, az ókortól máig élő néphit szerint a szoba közepére kitett sünvérre rágyűlnek a házból a bolhák, s így könnyen elpusztíthatók.

A sün szalonnáját Németországban podagra gyógyítására, Franciaországban pedig tüskéjét bájital készítésére használták. Továbbá: epéje kozmetikum, mája pedig – Dioszkoridész szerint – a vesebetegség hatásos gyógyszere. Borzadva olvashatjuk máshol, hogy a szerencsétlen állatot olykor élve égették meg, mert azt hitték, hogy testének hamva az epilepszia ellenszere. Pápai Páriz Ferenc Pax corporis (1690) című, a XVII–XVIII. század fordulóján hallatlanul népszerű művében többek között a következőket ajánlja vizelési panaszok ellen: „Dicséretes azon formában, ha mindenestől megégeted a sül vagy tövises disznót, és porát innya adod gyakorta”.

A sün hazai népi felhasználását Szendrey Zsigmond ismertette a tervezett Magyar Babonaszótárba szánt címszavában (1940): „Rápolton a Szent Györgykor fogott sündisznó három tüskéjét az istállóküszöbbe fúrják tejrontás ellen. Szendrőn a beteg szobájában tartott sün magába veszi a betegséget, Félegyházán a csúzt, ezért a fájós tagokat is végig szuszogtatják vele, vagy hájával kenik be őket. Alsófehérben a sérvest sündisznó húsával gyógyítják. Csenyétén melegített sündisznóbőrt kötnek a fájó gyomorra, s aki nem bírja vizeletét tartani, sünbőr hamváról iszik. Medvésen sündisznó vérével és hájával bekent kesztyűvel simítják a lovat, hogy fényes legyen a szőre és simítják végig a rudat s ostort is, hogy a lovakat gyors futókká tegyék.” Egy újabb szatmári néprajzi gyűjtés is arról számol be, hogy a „Szúrókás disznó zsírjával kenegették régen a köszvényes meg a kifázott fájó lábat.”

A sün időjós képességéről szóló hagyomány föld alatti vackának két bejáratával kapcsolatos, amelyek egyikét a széljárástól függően rendszeresen betömi. Miskolczi Gáspár megfogalmazásában (1702): „Az ő hajlékának két ajtó helyett való nyílása vagyon, egyik délre, másik északfelé, és a szélvésznek indulásához képest annak egyikét bezárja, a másikat meg nyitva tartja.” A sün időjós tudományát használta ki az a bizánci férfi, aki – Albertus Magnus XIII. századi elbeszélésében – házisünje segítségével adott meteorológiai előrejelzéseket a tengerre szálló kereskedőknek, s ily módon tett szert vagyonra.

Középkori sünábrázolás

A sün nemcsak jósképességéről, hanem eszéről is közismert volt. Plutarkhosz előrelátását, Arkhilokhosz ravaszságát dicsérte. A Kr. u. 1. századi Physiologus című állatszimbolikai könyv szerint a sün ügyesen szerez táplálékot: fölmászik a szőlőtőre, lerázza a szemeket, majd beléjük hemperedve fölszúrja őket a tüskéire: így viszi haza az élelmet fiainak. Táncsics (Stancsics) Mihály gyermekek számára írt Természethistóriájában (1846) olyan népi hiedelmeket is ismertet, melyek szerint a sün lerázza a fáról a gyümölcsöt, sőt a tehén tejét is kiszopja. Ugyancsak ő azt is említi, hogy egerészésre is befogható: már Arisztotelész tanúsága és antik falfestmények alapján tudjuk, hogy Hellászban macska helyett, az egerek ellenében háziállatként is tartották a sünt. Ugyancsak a sün egerésző hajlamáról, ráadásul kultúrhérosz voltáról szól egy kirgiz népmese:

„Hajdan az ördög egyszer megharagudott az egész világra, s a napot sötétségbe borította.
Egybegyűltek a földi világ összes lakói, s együttesen töprengeni kezdtek rajta, miképpen űzhetnék el az ördögöt.
Visongva, füttyögve, bőgve sokáig vitatkoztak, mígnem eszükbe jutott a sün.
Akkoriban még sima volt a sün, akár a bársony, húsát pedig a legjobb ízűnek tartották. S minden állat őreá vadászott, kiváltképp kijutott neki az egerekből.
Ám, jóllehet apró és gyámoltalan volt, a többiek között bölcs és meggondolt állat hírében állott. S minthogy a sün tanácsa nélkül nem boldogulhattak, úgy döntöttek, hogy elküldik érte a leginkább tisztelt oroszlánt és tigrist.
Azok rá is találtak, s megkérték, hogy menne el a tanácsba.
A sün azt válaszolta a követeknek, hogy ő ugyan kész elmenni a tanácsba, csakhogy túl nagy a veszély: őt bárki megbánthatja, sőt föl is falhatja. Ha másik bőrt adnának neki, nyomban elindulna oda. Visszatért az oroszlán meg a tigris a földi világ lakóihoz, s elmondta nekik a sün kérését. Hosszas huzavona után elhatározták, hogy új bőrt adnak a sünnek, a biztosabb védelem végett pedig még tüskéket is tűzdelnek bele.
Új irhájába öltözötten a sün meg is érkezett. Azonnal nekiestek mindannyian: miként lehetne az ördögöt elűzni, hogy a nap újra világítson?
– Tegyétek próbára az ördögöt – mondta a sün. – Ha csakugyan mindenható, változtassa a homokot bőrré, a vajat meg fonállá, s varrjon belőle délig egy bundát.
Ezt feladatot adták hát az ördögnek, ám az bármennyire is törekedett, a homokot kővé, a vajat fonállá tenni, s belőlük a bundát megvarni nem tudta. Meg kellett hát szabadítania a napot a sötétségtől.
Attól az időtől fogva kezdték tisztelni a sünt.
Maga a sün pedig többé nem félt mindenkitől, sőt inkább sokan az ő tüskéitől óvakodnak. Az egerek meg jobban rettegnek tőle, mint a macskától.”

A kultúrhérosz sün megmenti a napot

A sün lassúságát állítólagos értelmi felsőbbrendűségével kompenzálja, s ez számos nép mesevilágában megmutatkozik. Némi önfegyelemmel csak egy rövid, bájosan suta mongol népmesét közlünk:

„Régen elmúlt időben együtt élt a farkas, a róka és a sündisznó. Az egyik napon találtak egy szilvát és arról beszélgettek, melyikük egye meg.
– Az egye meg közülünk a szilvát, aki a legkönnyebben részegedik le – mondta farkas. Javaslatát valamennyien elfogadták. És akkor megszólalt a farkas:
– Én már attól is részeg leszek, ha megkóstolom – mondta.
– Én már a hallatára is megrészegedem – mondta a sündisznó és elkezdett dülöngélni.
Így úgy jött ki a helyzet, hogy a sündisznó eszi meg a szilvát. Ekkor a róka tett javaslatot:
– Fussunk versenyt, s az egye meg a szilvát, aki először érkezik vissza. A többiek most is beleegyeztek és versenyt futottak. A sündisznó rákapaszkodott a róka farkára és elindultak. A róka teljes erejével futott, vágtatott, azt hitte, hogy ő vezet és amikor hátranézett, a sündisznó mögötte állt:
– Te csak most futottál be? – kérdezte.
Így a versenyfutásban is a sündisznó győzött és ő ette meg a szilvát.”

A magyar etnozoológia (népi állatismeret) egyik legrejtelmesebb fejezete a sündisznó és sünkutya természettudományos szempontból bajosan megfeleltethető megkülönböztetése. Idézett művében Táncsics is megemlékezett az orrformák és nemük szerint elkülöníthető disznósülről és kutyasülről, leszögezve, hogy „a sülnek csak egy faja van” és az előbbi a nőstény, az utóbbi a hím. A megkülönböztetés a magyar etnozoológiában feltehetően a „lesüllyedt kultúrjavak” közé tartozik: legalább a már említett Hildegardisig visszavezethető. A XIII. századi Codex Guelf is külön említi a swinigel ‘disznósün’ és huntigel ‘kutyasün’ nevű állatokat.

A magyarság körében különböző vidékeken egészen különböző módon magyarázzák a megkülönböztetést: (1) az egyik a hím, a másik a nőstény, (2) az egyik a másiknak „egy faja”, (3) az egyik vasfüvet hozhat, vagy éppen (4) orrformájuk és hangjuk árulkodik különbözőségükről. Ráadásul (5) olyan, néprajzi gyűjtésekre és állattani megfigyelésekre alapozott vélemény is létezik, mely szerint a megkülönböztetésnek tudományos zoológiai alapja is van. Gub Jenő szovátai földrajz–biológia szakos tanárnak, az etnobiológia egyik legavatottabb kutatójának gyűjtése szerint a Sóvidéken a kutyaszőcs a nyugati sün (Erinaceus europaeus europaeus), a disznyószőcs a keleti sün (Erinaceus europaeus roumanicus) elnevezése, s így megfelelnek a tudományos rendszertan két alfajának, egyes rendszerezések szerint fajának.

A sündisznó és sünkutya nyelvjárási változatait az alábbi módon magyarázták két, a Magyar Nyelvben 1906-ban és 1907-ben megjelent gyűjtésben (a süviny és a szőcs egyaránt a sün nyelvjárási változatai!): Gerendkeresztúron „Disznószőcs: a sündisznó nősténye, Kutyaszőcs: a sündisznó hímje”; Szentlőrinckátán viszont „Süvinydisznó: sündisznó, Süvinykutya: a sündisznó egy faja”.

Sündisznó vagy sünkutya?

Keszeg Vilmos 1970-es évekbeli gyűjtése szerint a mezőségi detrehemtelepiek hiedelme úgy szól, hogy ha valaki minden zárat ki akar nyitni, annak vasfüvet kell dugnia a kezébe, a bőr alá. A vasfüvet pedig úgy lehet megszerezni, hogy a tövisdisznó (és nem a kutya) kölykeit el kell lopni, bezárni valahová, és amikor a sün értük jön és kinyitja a zárat, a vasfűből otthagy valamennyit. A Sóvidéken szintén a disznyószőcshöz kapcsolódik a vasfüvet hozó sün hiedelme. A vasfüvet eképpen szolgáltató sün motívuma egyébként csak a románokkal is érintkező mezőségi, sóvidéki, moldvai és bukovinai magyarságnál elterjedt, akárcsak a vas- vagy vérfüvet hasonló módon hozó harkály vagy teknősbéka motívuma is csak (feltehetően délszláv hatásra) a Dél-Dunántúlról.

Kovács Antal 1980-as években végzett felső-szigetközi gyűjtéséből az derül ki, hogy „két fajta sün van: a sünkutya, melynek hosszúkás orra van és mormossan ugat, és a sündisznó, ez turcsiorrú és röfög.”

A Magyar Nyelvjárások Atlaszában, a XX. század közepe e nagyméretű, tájszókat is felmérő vállalkozásában a sündisznónak 34 megnevezése fordul elő: borzdisznó, disznóborz, disznószőcs, disznószőgy, sivindisznó, sövénydisznó, sövénymalac, sündisznó, sündisznócska, sünkutya, süvindisznó, színdisznó, szőrdisznó, szőrkutya, szúrókásdisznó, szúrókáskutya, szúrósdisznó, szúróskutya, szűrdisznó, szűrkutya, tövisdisznó, tövisesdisznó, töviseskutya, tövisesmalac, tövsikesdisznó, töviskeskutya, töviskeskutyó, töviskesmankó, tűsdisznó, tüsesdisznó, tüskeborz, tüskésborz, tüskésdisznó, tüskéskutya. Ezen állat megnevezésére 16 szóösszetétel -disznó, 8 -kutya, 3 -borz utótagú (Kiss Gábor–Bató Margit: Tájszavak. A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. Tinta, Bp. 2012: 130). A két állatnévből összeálló, jelentésszűkítő, fajtajelölő összetételek azt fejezik ki, hogy az utótag által jelölt állat típusa az előtag jelölte állathoz hasonlít.

Kiss Gábor–Bató Margit: Tájszavak

Árpádházi Szent Margit – a róla szóló legenda szerint – önsanyargatásképpen hét sündisznó bőréből készült övet viselt, s ezzel gyakran korbácsolta is magát. A sün tehát nemcsak tápláléknak, gyógyszernek, hanem kimondottan kegyes, szakrális célokra is szolgált.

Az antik hagyomány szerint a sündisznó még arra is képes, hogy kegyetlen üldöztetéséért a maga módján bosszút álljon: állítólag sejti, hogy üldözői a bundájára pályáznak, ezért mérgező (!) vizeletével szétmaratja saját bőrét: ha ő nem veheti hasznát, mások se örvendjenek neki! Az ókori vélemény szerint a sün nemcsak úgy védekezik, hogy összegömbölyödik, hanem úgy is, hogy hegyes tüskéit távolról támadóira lövögeti. Éppen e bátor viselkedése következtében válhatott később a közép- s újkori szimbolikában a bátorság és a kitartó ellenállás jelképévé, s ezért díszítette sündisznófigura III. Fülöp spanyol király síremlékét.

Magyar László András­–Kicsi Sándor András